– Ezt... öm... miért csináltad? – kérdezte Tony zavartan, amikor másnap reggel suliba menet összefutottam vele az utcán és játékosan megérintettem a kisujjammal a kezét.

– Köszönésképpen – feleltem mosolyogva, ám némileg megcsappant lendülettel.

– Azt hittem, ezt már megbeszéltük a múlt héten.

Mintha nyakon öntöttek volna egy vödör jeges vízzel. Addig fel sem tűnt, hogy megint szemüveget visel, jófiúsan fésülte a haját, és két vállon van rajta a hátizsák, olyan hirtelen léptem oda hozzá. Meg sem fordult a fejemben, hogy az éjszaka alatt ismét törlődhettek az emlékei.

– Elfelejtetted a tegnap estét?

– A tegnap estét? – kérdezte Tony bizonytalanul.

– Igen. Találkoztunk.

– Semmire sem emlékszem – rázta a fejét tágra nyílt szemmel. Nagyon úgy festett, mint aki teljesen össze van zavarodva.

Egy kis gondolkodás után elővettem a telefonomat, és kikerestem a legutóbbi fogadott hívást, ami tőle jött előző este, és megmutattam neki.

– Tegnap este a találkozás után felhívtál, hogy jó éjszakát kívánj.

Tony elképedve nézte a kijelzőt.

– Tiszta őrület. Vajon miket művelhettem még, amikről nem tudok? Fogalmam sincs, mi történik velem – mondta kétségbeesetten, és a hajába túrt. A kiakadását látva úgy gondoltam, talán majd máskor mesélem el neki a részleteket.

– A múlt héten azt mondtad, szeretnél egy kis időt, hogy leülepedhessen benned ez az egész, és rájöjj, miért történik ez veled. Ha szeretnéd, most egyedül hagylak inkább – feleltem, és mivel nem jött felelet, megindultam a termünk felé.

– Kérlek, várj! – szólt utánam. – Ne haragudj, amiért így kiborultam. Én csak...

– Érthető a reakciód – fordultam vissza. – Nem minden nap esik meg az emberrel, hogy valaki egyszer csak odamegy hozzá, és azt állítja, hogy előző este randiztak, miközben neki ebből semmi sem rémlik.

– Igen, persze, de akkor is... Annyira emlékszem, hogy délután leültem tanulni, aztán meg már hirtelen csörgött reggel az ébresztőóra. Félelmetes érzés arra ébredni, hogy kiesett az előző fél nap, és hiába gondolkodom, mit csinálhattam, teljes üresség az egész. A szüleimet sem tudom megkérdezni, hol voltam, mert ha elmegyek otthonról, annyival szoktam elköszönni, hogy majd jövök. Csak a kilométeróra mutatja, hogy valahol jártam. Azt sem tudom, miért vettem a kocsit. Elmeséled, hogy mi volt tegnap?

– Tényleg ezt szeretnéd? – kérdeztem.

Bólintott.

– Tegnap délután eljöttél hozzánk, és elmesélted, hogy az orvosok epilepsziára gyanakodnak – kezdtem. – Utána elhívtál, hogy találkozzunk este, majd hétkor értem jöttél, és elvittél a National Gallerybe.

Tony értetlenül felvonta a szemöldökét.

– Pont oda?

– Igen, megnézni az új kiállítást, mert tudtad, hogy szeretem a festészetet.

– Azt még most is tudom – mosolyodott el. Végre megenyhült a szigorú arckifejezése.

Eszembe jutott, hogy a dzsekim zsebébe tettem a múzeumban kapott szórólapot.

– Ott kaptuk ezt – nyújtottam át neki. – Hátha segít emlékezni.

Tony forgatta egy darabig, nézegette az új terem képeit ábrázoló kis fotókat, de nem látszott rajta felismerés.

– Sajnálom. Olyan, mintha most látnám először – rázta meg a fejét. – Mi volt még?

– A galéria után leültünk a Trafalgar téren. Beszélgettünk egy kicsit, aztán felbukkant Sebastien.

– Mit akart?

– Szétszedni minket.

– Micsoda? Mégis miért?

– Azt mondta, régóta ismeritek egymást, és utalt rá, hogy volt valami összezördülésetek a múltban. Te azt állítottad róla, hogy régen zaklatott egy srácot, ezért vigyázzak vele, mert engem is célba vehet, ő meg azt felelte, hogy... szóval te vagy a veszélyes, és inkább tőled kellene távol tartanom magamat. – Tonynak tátva maradt a szája. – Ezután haza küldtél, hogy majd te lerendezed. Magatokra hagytalak titeket, de aztán később felhívtál, hogy megbeszéltétek, és minden rendben.

– Én ebből semmire sem emlékszem – mondta Tony feldúltan.

– Tudom, azért mesélem el – feleltem türelmesen.

– Nem csak a délutánról vagy a betegségemről van szó. Én Sebastienre sem emlékszem!

– Mi?

– Azt a srácot év elején láttam életemben először. Legalábbis azt hiszem...

– Hát te?

Kis híján beleütköztem Kaylába, amikor másnap reggel kiléptem a házunk ajtaján. A hűvös szél eső illatát hozta, és a gyülekező felhők szürke paplanként terültek szét fölöttünk az égen.

– Jó reggelt! – rikkantotta a nyomott idő ellenére meglepően frissen. – Érted jöttem. Nem hagyhatom, hogy egyedül menj suliba. A bogár még mindig a szerelőnél dekkol, úgyhogy együtt fogunk buszozni – jelentette be, és a busz szónál megráncolódott az orra.

– Nem kellett volna fáradnod – feleltem, de mélyen belül jólesett a törődése.

– Dehogyisnem. Azon kívül ezt át kell adnom neked. – Benyúlt elegáns, fekete válltáskájába, és kihúzott belőle egy kisméretű hengert. – Tessék – dugta az orrom alá elégedetten mosolyogva.

– Mi ez? – Elvettem, és megforgattam a kezemben. – Paprikaspray? – olvastam meglepetten a feliratát.

– Mivel pár nap alatt úgysem szereznél használható tudást, ha mondjuk, beiratkoznál karatéra, a sokkoló meg kicsit durva lenne, úgy gondoltam ez lesz a megfelelő önvédelmi eszköz a számodra. Mert szükséged van rá – tette hozzá szuggesztíven. – Csak az arcába fújsz a támadódnak, és amíg ő saját magával lesz elfoglalva, te elmenekülsz.

– Nem tesz ez kárt a szemében? – kérdeztem, miközben bekulcsoltam az ajtót, és megindultunk a buszmegálló felé.

– Te tényleg a támadód egészségéért aggódsz?

– Én csak...

– Ígérd meg, hogy mindig magadnál hordod – nézett rám komolyan. – Ígérd meg!

Aprócska lány létére igen meggyőző tudott lenni.

– Jól van, megígérem – mondtam, és zsebre dugtam a sprayt. – Köszönöm.

Kayla megkönnyebbülten kifújta a levegőt.

– Nem bírok napirendre térni afölött, hogy Tony Sebastient is elfelejtette – szólalt meg pár percnyi gyaloglás után.

– Azt mondta, olyan, mintha sulikezdéskor látta volna őt életében először.

– Hogy felejthetett el egy embert teljes egészében? Mert az oké, hogy kiesett neki a randi, de Sebastient elvileg már régóta ismeri.

– Én sem értem, de biztosan van rá valami magyarázat.

– Tegnap gondolkodtam ezen. Megmondjam, mi az én magyarázatom?

– Halljuk.

– Erre is két lehetséges opcióm van. Az egyik, hogy csak hazudta, hogy nem ismeri Sebastient. Tudom, szerinted Tony sosem tenne ilyet, de én továbbra sem vetem el, hogy a betegsége megváltoztatta a jellemét.

– Miért hazudná, hogy nem ismeri Sebastient?

– Talán mert megbánta, hogy azt ígérte, megvéd tőle. Biztos nem akarja, hogy bármi köze legyen hozzá, még a végén rossz fényt vet rá az ismeretség.

– Na ne. Mi a második verzió?

– Az, hogy nem hazudik, de... Emlékszel, Emily azt mesélte, hogy a tudathasadás általában egy trauma hatására alakul ki. Mi van, ha abban a lovas táborban történt valami Tonyval? Méghozzá Sebastien jóvoltából. Lehet, hogy Tony tudata megpróbálja kizárni ennek az emlékét, és olyankor felejti őt el. Ez megmagyarázná azt is, hogy miért gyűlöli annyira Sebastient, ha éppen emlékszik rá.

– Van benne logika. De elég kicsavart.

– Tudsz jobbat?

Kétségbeesetten ráztam a fejemet. Szerettem volna vitatkozni vele, de nem tudtam. Egy dologban voltam csak biztos: hogy Tony nincs jól, akár hazudik mellette, akár nem.

Tony aznap is a régi Tony volt, vagyis még nem nyerte vissza az emlékeit, én pedig megpróbáltam megőrizni a hidegvéremet, noha már én sem tudtam, mit higgyek. A suliban átvészeltem egy dupla tesi órát, amin futásból mértek fel minket, egy történelmet, amin végig feleltünk, egy matekot, amin dolgozatot írtunk, és egy osztályfőnökit, amin irodalmat tartottunk, hogy készüljünk az érettségire. Úgy vártam a délutáni rajzot, mint a messiást, hogy legalább valami jó is történjen velem aznap.

Miután végre magam mögött tudhattam az órákat és megebédeltünk, bepakoltam a hátizsákomba a ceruzákat, és felmarkoltam a rajzmappámat. Odakint Kayla nyugodtan bízott Jamison gondjaira, de megígértette velem, hogy a szakkör után megvárom, míg értem nem jön, hogy együtt mehessünk haza.

– Igen, anya – feleltem neki –, megvárlak.

– Remélem is – mondta, és Emilyvel elindult az ellenkező irányba.

Jamisont szemlátomást nem érdekelték ezek a drámák, olyan volt, mint egy kőszikla, ami jelen van a történelem sorsfordító eseményein, ám sosem vesz részt bennük. Kíváncsi lettem volna, az ő életében vannak-e drámák, és ha igen, vajon azokat is ilyen nyugodt egykedvűséggel fogadja-e. Most mindenesetre Kayla aggodalmaskodása után jólesett a békés szótlansága.

A szakkörön egy yorkshire terrier fényképét kaptuk meg, hogy megtanuljuk a szőr ábrázolásának technikáját.

– Figyeljetek arra, hogy a szálak vége felé enyhébben nyomjátok a ceruzát, és próbáljátok mindegyiket egyetlen vonással megrajzolni, hogy ne legyen rajtuk törés – tanácsolta Mr. Pemberton.

Kezdetben fellelkesültem a kutyus látványától, aztán rájöttem, hogy szőrt rajzolni a kőnél is nehezebb, és a kutya másból sem állt. Egyedül a csillogó szemével és orrával értem el sikert.

Másfél órányi kemény munka után viszonylag elégedetten dőltem hátra, de most is azt éreztem, mint az összes többi órai rajzom kapcsán: hogy hiányzik belőle valami. Talán egy egészen alapvető dolog, mégsem tudtam megragadni, hogy mi. Amikor Jamison rajzára sandítottam, savanyúan állapítottam meg, hogy abból bezzeg nem hiányzik semmi. A kutyusa szinte leugrott a papírról. El is határoztam, hogy többet nem hasonlítom a művemet az övéhez. Jamison is ránézett az enyémre. Először elmosolyodott, majd kinyúlt, hogy rámutasson a legbénábban megrajzolt szőrcsomóra.

– Kösz – mosolyogtam.

– Lejárt az időnk, otthon folytassátok a munkát – hallottam Mr. Pemberton hangját. – Soren, beszélhetnénk egy percet? – kérdezte, amikor a többiek már kifelé tartottak, és én is összepakoltam a holmimat. Komoly arcára pillantva azonnal eszembe jutott a kiállítás megnyitója, és akaratlanul is felsóhajtottam. Már meg is feledkeztem Kayla és Sebastien műsoráról, annyi minden történt azóta.

– Persze – feleltem, és az ajkamba haraptam. Félve sétáltam ki a terem elejébe. – Sajnálom, hogy botrányt kavartunk a megnyitón, de csak egy félreértés történt, kérem, ne haragudjon – hadartam, amikor odaértem.

– Semmit sem hallottam belőle, biztosan messzebb álltam tőletek. Ne aggódj, nem lehetett olyan nagy botrány.

Arra tippeltem, talán csak füllentett, hogy megnyugtasson, mindenesetre örültem, hogy nem haragszik.

– De nem erről akartam veled beszélni, hanem arról, hogy a kiállítás után megkeresett engem egy bizonyos Jevgenyij Zharkov – folytatta.

Ismerősen csengett a név. Az az unott arcú férfi volt, aki a képeinket nézegette, míg a lányára várakozott. Elég rosszallóan mért végig minket, amikor Kayla felsikkantott. Lehet, hogy hallotta, miket pletykálunk róla, és most sértve érzi magát?

– Igen? – kérdeztem óvatosan.

– Igen, méghozzá azzal a céllal, hogy adjak át neked egy üzenetet. Képet szeretne vásárolni tőled.

Úgy megdöbbentem, hogy a mappámat is majdnem elejtettem.

– Képet? Tőlem? – kérdeztem. – De hát nekem nincsenek képeim. Mármint olyanok, amik sokat érnének.

– Igazából rendelni szeretne, vagyis készíttetni.

– Pont tőlem?

– Említette, hogy megragadta a stílusod, amiben azt a nyakéket ábrázoltad.

Nahát, csodálkoztam, pedig úgy nézett rá a kiállításon, mintha élete csődjét szimbolizálná.

– Már van stílusom? – bukott ki belőlem.

Mr. Pemberton nevetett.

– Rengeteget fejlődtél hirtelen. Sokat gyakoroltál otthon?

Semennyit sem gyakoroltam, csak az órai rajzokat próbáltam csinosítani. Azt a bizonyos „fejlődést" mintha nem is én produkáltam volna, csak jött egy furcsa ihlethullám, ami aztán nyomtalanul el is tűnt.

– Igyekeztem – feleltem diplomatikusan.

– Figyelemreméltó a barokk téma és a modern ábrázolási módszer kontrasztja, valamint a fotórealisztikus stílus kombinálása az absztrakttal. Apropó, az a nyakék létezik? Szemrevaló darab – mosolygott.

– Nem – feleltem. – Csak láttam valahol.

– Valóban? És hol? – kérdezte Mr. Pemberton csevegő stílusban.

– A National Gallery új termében, az egyik festményen – válaszoltam, ami végül is igaz volt, mivel ott is láttam, és mert mellesleg úgysem hitte volna el, ha azt mondom, hogy álmomban.

– Á, szóval meglátogattad a termet, nagyon helyes – mondta elégedetten. – Nos, itt volna Mr. Zharkov névjegye – mondta, és átadott egy kártyát. A márványmintás, szürke lapocskán elegánsan árnyékolt betűkkel szerepeltek a férfi adatai, mintha kőbe vésték volna őket. Pont illett a személyiségéhez, legalábbis amennyit láttam belőle.

– Mikor hívjam fel?

– Majd ő keres téged. Utólagos engedelmeddel megadtam neki a számodat. Remélem, nem probléma.

– Nem, semmi gond – hebegtem, mert még mindig alig fogtam fel, hogy képet rendeltek tőlem. – És köszönöm.

– Magadnak köszönd, ne nekem.

Amikor kiszédelegtem az épületből, Kayla már a kapu előtt várt.

– Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott. Történt valami? – kérdezte, amikor észrevett.

Elmeséltem neki a Mr. Zharkovval kapcsolatos híreket.

– Úristen, ez komoly? – visította, és felugrott a levegőbe. Hihetetlen mutatványokra volt képes a magassarkújában.

– Úgy tűnik.

– Ez az a világfájdalmas arcú pasas, aki ott volt a megnyitón? Akinek a lánya azokat az érdekes kis bulikat szervezi? – kuncogott.

– Igen.

– Mindegy is, hogy ki, az a fontos, hogy képet rendelt! Beindult a karriered!

Egész úton lelkendezett, én pedig alig szólaltam meg, csak bólogattam. Talán még nálam is jobban örült. Vagy inkább helyettem, mert nem tudtam megállapítani, hogy örülök-e. Mintha kettészakadtam volna. Egyik részem boldog volt, amiért sikert értem el, és valaki felfigyelt az alkotásomra, de a másik részem aggódni kezdett. Valami halvány, kellemetlen érzésem támadt, amit be sem tudtam azonosítani.

Amikor már a metró aluljáróba értünk, lefagytam a látványtól.

Gyorsan kellett cselekednem. Megragadtam Kaylát a karjánál fogva, és magam felé fordítottam.

– Mi az? – kérdezte.

– Be tudnál ugrani ebbe a boltba, venni nekem egy kis aprósütit, légyszi? – böktem ki, ami először az eszembe jutott, és a kezébe nyomtam egy bankjegyet. – Én addig meglátogatnám a mosdót – mutattam a vécé felirat felé a távolban. – Ha egyszerre intéznénk a kettőt, hamarabb végeznénk.

– De nem hagyhatlak egyedül – ellenkezett Kayla homlokráncolva.

– Nem valószínű, hogy Sebastien itt van a közelben. Ahhoz hogy tudja, merre lehetek, követnie kellett volna, most meg minimum láthatatlannak kéne lennie. Nálam van a paprikaspray is – mutattam fel a flakont egy pillanatra.

– Jól van – nézett Kayla savanyú arccal az üvegfalú süteményboltban kígyózó sorra. – De siess.

– Úgy lesz. Köszi – mosolyogtam, és már indultam is volna, de Kayla megállított.

– Várj, milyen sütit kérsz?

– Valami mézeset – feleltem gyorsan. – Ha az nincs, akkor mindegy.

– Persze, gondolhattam volna – mondta, és megadóan beballagott a boltba.

Én is célba vettem a mosdót, de amikor Kayla nem figyelt, letértem az egyik kijárat felé. Ott a beszögellésben ugyanis azt a lányt vettem észre, akivel annyira hasonlítunk egymásra. A földön ült egy kartonpapíron, előtte pedig egy konzervdoboz állt. Valaki épp beledobott egy kis aprót, ő pedig félszegen bólintva megköszönte. Eddig meg sem fordult a fejemben, hogy hajléktalan lehet. A szívem összefacsarodott.

Fogalmam sem volt, miért szaladt el a múltkor, miután észrevette, hogy nem egyedül vagyok, de szerettem volna, ha most pár percet magam lehetek vele. Bár igazából nem is tudtam, mit akarok tőle. Talán csak megigézett a látványa. Nem mindenki találkozik a két lábon járó tükörképével. Miközben felé tartottam, ő is észrevett engem. A szeme kikerekedett. Hirtelenjében én sem tudtam, mit csináljak, a rögtönzött haditerv csak Kayla lefoglalására szolgált.

Amikor odaértem elé, arra gondoltam, hogy jól megnézem, és tovább megyek, de a lábam megmakacsolta magát. A lány tekintetében enyhe aggodalom ült, de szerencsére nem menekült el. Szükségem volt valami pótcselekvésre, mert megszólalni sem tudtam, ezért elővettem a pénztárcámat, és a teljes tartalmát beleszórtam a konzervdobozba. Nem sok pénz volt, de így is több, mint amennyi a dobozban árválkodott.

– Köszönöm – hebegte a lány meglepetten, és azonnal lehajtotta a fejét.

A hangja is pont olyan volt, mint az enyém.

– Szívesen – feleltem kábultan, és nyeltem egyet. – Nem kényelmetlen ott ülni? – kérdeztem. Annyira szóba akartam elegyedni vele, és annyira feszélyezett, hogy sietnem kell, mert Kayla bármikor végezhet, hogy kiszaladt a számom a legelső hülyeség, ami eszembe jutott. A lány lassan felemelte a fejét, és hitetlenkedve rám nézett.

– De – felelte nemes egyszerűséggel.

– Persze, nem is néz ki túl kényelmesnek – motyogtam. Ő csak bólogatott. – Öm... mióta vagy... – Nem folytattam a kérdést, mert éreztem, hogy ez sem jobb az előzőnél. Kedvem lett volna elszaladni, ahogy ő tette a múltkor, de a lábam most sem engedelmeskedett.

– Hajléktalan? Pár hónapja.

– És öm, van hol aludnod?

A lány sóhajtott, mintha zavarnák a kérdések, de nem szaladt el.

– Mindig találok valamit, egy pincét, lépcsőházat, üres raktárépületet. Néha elzavarnak, de akad helyette más – vont vállat.

– De mit eszel?

– Találtam egy ingyen konyhát, meg a koldulásból is összejön valamennyi.

– Mi a neved? – kérdeztem egy hirtelen gondolattól vezérelve. A lány összerezzent, és csak egy másodpercre nézett fel. Olyan volt, mint egy erdei vad, amely remegő inakkal hezitál, hogy merjen-e barátkozni az emberrel, vagy inkább szaladjon vissza a rengeteg biztonságos mélyébe.

– Miért kérdezed?

Miért kérdeztem? Nem is tudtam. Talán magamat láttam benne. Azt a valakit, aki akár én is lehetnék, ha nem oda születek ahová. Az életem sokkal fényesebbnek tűnt hirtelen. Szép helyen éltem, a szüleim szerettek és a gondomat viselték, akadtak barátaim is, és épp készült fellendülni az anyagi helyzetem. Csak a szerelmi életem állt romokban, de még abból is kisülhetett valami reményteli. Ennek a lánynak viszont ki tudja, milyen sorsa lehetett, amíg idáig jutott, hogy az utcára került.

– Csak úgy – feleltem.

– Adela – bökte ki végül. A vezetéknevét nem árulta el. Persze, ezt nem is várhattam el, vadidegen voltam a számára, aki ki tudja, miért kérdezősködik. Talán az Adela sem az igazi neve.

– Én Sorinne vagyok – mondtam. A vezetéknevemet én sem tettem hozzá, nehogy úgy érezze, nyomást akarok rá gyakorolni.

– Biztos feltűnt, hogy hasonlítunk. Ezért jöttél ide, igaz? – kérdezte, és megint rám emelte a tekintetét. Egy másodpercig megszólalni sem tudtam. Mintha a tükörbe néztem volna.

– Nos, igen – vallottam be.

– Fotót is akarsz csinálni? – A kérdés akár gúnyos is lehetett volna, de a hangsúlya semmi ilyet nem árult el, inkább csak aggodalmat.

– Nem gondoltam ilyesmire – feleltem, mire megkönnyebbülés látszott rajta.

– Már máskor is láttalak – mondta pár pillanatnyi kínos csendet követően.

Ekkor Kayla egy zacskóval a kezében kilépett a boltból, és forgolódva keresni kezdett.

– Hetente kétszer erre metrózom – feleltem gyorsan. – Figyelj, nekem most...

– Nem csak a metrón láttalak – vágott a szavamba Adela. – Hanem álmomban is.