Úgy döntöttem külön veszem ezt a részt a kövitől, mert... Mert karácsony van, ne kelljen izgulnotok értük!❤
Jó olvasást és nagyon boldog karácsonyt mindenkinek!❤😘

A húgom bágyadtan nyitotta ki a szemét. A szeméből még mindig ömlöttek a könnyei. Szívszorító látni, ahogy egy gyerek szenved, főleg, ha az a gyerek a testvéred.
- Helia- nyöszörögte, majd feltápászkodott Aiden kezéből és felém sietett, átölelt és hangos zokogásba kezdett.- Nem tudtam csinálni semmit. Nagyon féltem, Helia- sírta, én pedig nem tudtam mit mondhatnék. Magamhoz szorítottam.
- Már nincs semmi baj. Többet nem bánthat- nyugtattam, bár inkább magamat, mint őt, mert nem hittem, hogy ennyivel megúsztuk.
- Otthon a helye- hallottam egy hangot velem szemben. Felnéztem és az éjsárkányok vezére állt előttem.
- Dalear! Hogy érti, hogy...
- Ön az egyetlen, aki feloldhatja a korlátozást- eszembe jutott, miért is van itt a húgom. Aztán az, hogy egyáltalán nem kérdeztem rá Dalearnál, hogyan is tudnám feloldani a zárat, ami fogva tartja a birodalom tagjait. Nem is tudtam, miért... Én... Nem akartam, hogy Jasiera haza menjen. Olyan régen voltam együtt a kishúgommal... Hiányzott. Nem akartam, hogy haza menjen, mert tudtam, hogy akkor megint sokáig nem látom. De Dalearnak igaza volt. Itt tényleg nem volt biztonságban, és ha a gyanúm beigazolódna, azaz hogy ez valami rosszabbnak a kezdete... Nem akarom, hogy itt maradjon és ne adj' Isten baja essen. Azt sosem bocsátanám meg magamnak.
- Mit kell tennem?- kérdeztem megadóan.
- El kell mondania a varázsigét- már épp meg akartam kérdezni, hogy ,,milyen varázsigét", amikor egy régi papirusz tekercs röppent elém a semmiből. Lebegve szétnyílt és gyönyörűen kanyarított betűk jelentek meg előttem.
- Ouvrez les portes, débarassez-vous des gens et entendez la voix du Gold Dragon!- olvastam fel a szöveget. A papirusz felcsillant, a szélén sárga fény futott végig, mintha valaki végig húzta volna rajta a cipzárt, majd eltűnt.
- Sikerült- mondta Dalear megkönnyebbülten.
- Ennyi volt?- pislogtam értetlenül.
- Igen. Miért mire számított?- mosolyodott el.
- Hát... Egy kis időre, amíg feldolgozásra kerül a hangom, vagy... Nem is tudom- motyogtam. Örültem volna még egy kis időnek. Csak egy napnak, nem többnek.
A húgomra néztem, aki most Aident ölelte át. Szegény épphogy megtörölte az arcát és lenyugodott, most újra sírni fog.
- Jasie- szóltam neki, mire elengedte Aident és hozzám sétált.- Megnyitottam a kapukat...- egyszerűen nem találtam a szavakat.- Haza kell menned anyáékhoz. Nem akarom, hogy bajod essen- tudtam, hogy Jasiera okos kislány, meg fogja érteni, miért küldtem haza.
- De ha hazaértél, egyből keress meg- kötötte a lelkemre. Magamhoz öleltem, és megpróbáltam visszapislogni a könnyeimet. Ha hazaérek- ő máshogy értette, mint én. Amikor hazaérek... Ha hazaérek egyáltalán...
Dalear megfogta a húgom kezét és elteleportált. Még pont időben ahhoz, hogy a húgom ne lássa meg a könnycseppet, aminek sikerült megszöknie a szememből.
Mint sétált hozzánk a tömegből, ami a folyosó végén ácsorgott. Elkaptam a leeső könnycseppet.
- Emeld fel Aident- mondtam neki köszönés helyett. Mint szó nélkül átváltozott és a levegőbe repült a testvérével.
- Helia- nyomtam a földre a bal tenyerem, mire mindenki megdermedt.
Mint visszaváltozott, én pedig csettintettem. Minden újra a régi.
- Láttam ám- lépett mellém Aiden.
- Mit?- értetlenkedtem.
- Hogy párás lett az ablaküveg- célzott az elfolytott sírásomra.
Felsóhajtottam. - Nem bűn, ha van szíved- könyökölt oldalba, majd intett, hogy menjünk vissza a terembe. Sosem esett még jól, ha oldalba könyököltek, de most jobb volt, mintha megpróbált volna vígasztalni. Akkor tutira elbőgtem volna magam.

Ötödik óra végén lementünk az udvarra, pont időben érkezve a gyűlésre. Emma néni felsétált az emelvényre, megköszörülte a torkát, persze nem lett csend és még mindig nem figyelt rá senki. A nő megkocogtatta a mikrofont, mire mindkét hangszóró recsegni kezdett. Még jó, hogy időben befogtam a fülemet.
- Köszönöm- mosolygott kedvesen a tömegre.- Az esetleges új tanulók kedvéért elmondom, hogy az Iskola gyűlés lényege az ünneplés...
- És a röhögés- lépett mellém Aiden. Az előttünk álló osztálytársaink röhögni kezdtek, mire Emma néni kinyújtotta a nyakát.
- Ismét köszönjük a Balhés 10.b osztálynak a közreműködést. Ha lehet, ebben a hónapban hagyjátok meg nekem azt az örömöt, hogy nem töröm ki a nyakamat- Aidenre néztem, aki az egész osztállyal együtt megpróbálta elfolytani a nevetését.
- Ez most komoly?- suttogtam alig hallhatóan. Eközben az igazgatónő folytatta a beszédét.
- Mi?- mosolygott rám Jázmin hercegnő.
- Ti szoktátok csinálni a bajt?- Aiden mosolyogva rázta meg a fejét.
- Nem, de nem bánjuk, ha ránk kenik, mert eddig senkinek sem esett komoly baja, és az egész iskola számára vicces- kacsintott. Én nem voltam ilyen boldog a gondolattól, hogy őket... Vagyis minket hibáztatnak mindenért. Az osztályunk, egész pontosan én és Aiden álltunk leghátul, szóval... Mit is tudnánk innen csinálni!?
Emma néni először problémákat hozott fel, ami nem különösen érdekelt.
- Mi olyan vicces ezen?- kérdeztem Aidentől.
- Még semmi- vont vállat.
- És hova tűnt Andrea?- néztem körbe. Beszélni akartam vele, mert kémián közösen kéne kiselőadást csinálnunk, és ha nem akarja, cserélhettünk volna valakivel, de nem láttam sehol, pedig most volt időnk bőven.
- Megint nem volt jól és haza ment- bólintottam, mert már mesélt nekem Andrea a furcsa betegségéről. Ekkor Emma néni végre témát váltott:
- Most pedig következzenek az iskola büszkeségei. Kezdjük az Országos Novellaíró Pályázat, tehát az ONP győztesével, Emily Pain-nel- egy lány sétált fel a színpadra, kezében egy füzettel.- Megkérnélek rá, hogy olvasd fel a kedves monológodat az érzésekről- szerintem az összes fiú egyszerre jajdult fel a tömegben, de a lányt ez nem zavarta. Kinyitotta a füzetét, majd olvasni kezdett.
- Azt mondtam neki: szeretlek! De miért? Én... Nagyon fontos számomra és nem a szeretlek erre a megfelelő szó. Nem kevesebbet mondtam vele, hanem semmit! Köze sincs ahhoz, amit én érzek...- Rick öklendezni kezdett mellettem, David mellette alig bírta visszatartani a nevetését, Aiden válla remegett mellettem-... De én sem tudom, mit is érzek pontosan! Mosolyognom kell, amikor meglátlak. Veled akarok élni, a te szemeddel látni a világot, fáj, ha nem láthatlak... De közben nem merek rád nézni. Félek tőled...- a gyomrom görcsbe rándult. Megszédültem és majdnem elájultam. ,,Félek tőled"!?!? Az nem lehet, hogy...
Aiden megfogta a kezemet. A fülemben lüktetett a vér, de így is jól hallottam, amit a fülembe súgott.
- Még mindig félsz tőlem?- kirázott a hideg, de mintha most... Igen, ez most határozottan jó volt. Mármint... Itt értettem meg, mit jelent a ,,melegség járta át a testemet" kifejezés az egyik könyvemből.
El akartam menekülni, de már nem Aiden elől. Inkább magam elől, mert hülye vagyok és nem jöttem rá, hogy mit jelent szerelmesnek lenni! Égett a bőr a képemről. Meg lehet, hogy totál elvörösödtem, de mivel nem látom magamat kívülről, nem tudtam megállapítani, hogy elpirultam-e. De nem mertem Aiden felé nézni. Én... Tényleg kedvelem őt. Csak... A szüleimen kívül egyetlen egy párt sem láttam még... Na jó, meg Lettit és Bredet. De ennyi... Fogalmam sem volt róla, hogy milyen érzés...
Ekkor Aiden elengedte a kezemet. Ránéztem és azt láttam, hogy furcsán forgatja a csuklóját.
A színpad felé kaptam a fejem. Az igazgatónő éppen Emilyvel beszélt, a mikrofon állvány pedig természetellenes szögben állt. A következő pillanatban felborult és berecsegett a hangszóró. A fejem zsongott. Amikor csend lett, mindenki felnevetett. Emma néni felsóhajtott és egyenesen Aidenre nézett. Pontosan tudta, hogy az állvány teljesen stabilan állt és csak egy negyedsárkány tudta ilyen messziről felborítani.