Hali! Itt az új rész! Remélem kárpótol titeket, hogy sokáig nem volt szó szerinti folytatás! Jó olvasást! ❤

Aiden ment suliba pénteken, viszont Letti néni és a sárkány orvos engem még nem engedett menni. Mondanom sem kell, kicsaptam a királyi hisztit, hogy milyen jogon tiltják meg nekem, hogy teljesítsem a feladatomat, de meg tudtak győzni: az orvos szerint ugyanis még nem tudok átváltozni. Azt mondta, az ellenfelem nagyon jó stratéga - csúcs, hogy dícséri - mert ha nincs elég energiám, nem vagyok képes átalakulni, de úgy, ahogy a hosszabb ébrenlétet, a stabilan állást, a járást, ezt is újra be tudom gyakorolni, de ahhoz még pihennem kell.
- És mi van, ha rám támadnak? - próbálkoztam.
- Annyira már meg tudja védeni magát, mint Aiden tudná, lévén ön talán jobb kondícióban is van, mint az ifjabb Hopkins úr.
A lényeg, hogy ki kellett bírnom a pénteket társaság nélkül. Filmet néztem, meg próbáltam kondizni valamicskét, de elég hamar lefárasztottam magam, pedig még annyit sem csináltam, mint csütörtökön Aiden. Olvastam is egy keveset, de a szemem nem bírta a hosszú fókuszálást, ezért inkább aludtam és szenvedtem. Nagyon hiányzott a társaság... Na jó, konkrétan Aiden-hiányom volt!
Mivel délután Mint Meg-gel ment valami áruházba - aminek Aiden nem tudta a nevét, ezért is nem tudom, mi is az - ezért Jázmin hercegnő előbb ért haza.
- Hiányoztam - vigyorgott rám az ajtóban állva, mire nem válaszoltam, csak oda léptem és megöleltem. Hogy fogom tudni eltitkolni a többiek elől!? Aiden is erre gondolt, mert megkérdezte:
- Biztosan nem akarsz beavatni senkit? Legalább az itthoniakat be kéne, mert ha folyton bujkálnunk kell, akkor... - nem fejezte be, de értettem mire céloz.
- Már gondoltam rá, de nem lehet - ráztam a fejem.- A szüleid máshogy néznének ránk. És ez Mintre is igaz. Sosem hagynának minket kettesben.
Aiden felsóhajtott.
- Igaz. Féltenék az erkölcseidet - láttam, hogy hajszál híján felnevetett, de inkább visszafolytotta. - Vagy csak kíváncsiak lennének... És ha csak Mintnek árulnánk el?
- Olyan nincs - húztam el a számat. - Kötelezne minket, hogy legyünk őszinték a szüleiddel...
- Ez is igaz. Akkor hagyjuk a fenébe? - nézett rám fájdalmasan.
- Egyenlőre...

Hiába faggattam, nem mondott semmit arról, milyen volt a napja. Azt mondta, hogy sokan kérdezősködtek felőlem, de csak minimális mennyiségű információt adott meg nekik is.

A hétvégét inkább nem írnám le. Unalmas volt, főleg azért, mert vártam a végét. Nem is értem, az emberek miért utálják ennyire az iskolát! Tűkön ülve vártam, hogy vége legyen a kényszer pihenőnek. Főleg, hogy nem viselkedhettem úgy Aidennel, ahogy akartam.

És eljött a hétfő. Minttel indultam, hogy ne legyen feltűnő a különbség az Aidennel való régi és mostani kapcsolatom közt.
- Összevesztetek? - kérdezte Mint útközben.
- Nem, csak...- az agyamnak gyorsan kellett találnia egy értelmes választ... - Miért?
- Hát... Csak egész hétvégén alig beszéltetek Aidennel, gondoltam... - vont vállat.
- Nem, csak amíg vigyázott rám, túl sokat beszéltünk, és kicsit unjuk egymást.
Mint vállat vont, de nem hittem, hogy sokáig be fogja érni ennyivel.
Amikor megérkeztünk, nem akartam hinni a szememnek, a fülemnek, sem semelyik érzékszervemnek. Az még rendben, hogy Aiden és a többiek akkor és ott sikeresen visszaállították az iskola minden egyes négyzet centimétert a robbantás előtti állapotába, de az emberek valóban úgy viselkedtek, mintha mi sem történt volna. Pontosítok: semmi, kivéve az, hogy leestem a lépcsőn és súlyosan megsérültem. Ugyanis amíg az emeletre értem hatan köszöntek rám és hárman érdeklődtek, hogy teljesen rendben vagyok-e. Ez normális is lenne, de csak Kellyt ismertem a hatból, sőt kettőt sosem láttam eddig, ami nem meglepő, hisz ez egy nagy iskola, de ők tudták ki vagyok. Azon kaptam magam, hogy mindenki ismer... És hogy mennyire hiányzott nekem ez az életemből, mielőtt ide jöttem. A Sárkány Birodalomban nincs iskola. A történelem sárkányok tanítják, aki megkéri őket, de... Nincsen épület, ahol ismerkedni lehet.
Az osztályterembe lépve minden tekintet rám szegeződött. Charlie leugrott az asztalról, felém rohant, majd lendületből megölelt. Majdnem visszaestem a folyosóra, olyan lendülettel ugrott a nyakamba.
- Jaj, de jó, hogy élsz - mondta vidáman, mire felnevettem.
- Csak leestem a lépcsőn - értetlenkedtem.
- Tudom, de azt hallottam, hogy komoly sérüléseid lettek. Ijesztő volt a kórházban? Nagyon fájt a műtét? Megvan még a heg? - faggatott.
- Igen és fáj, ha összenyomod - hivatkoztam a nem létező hegemre, hogy végre elengedjen.
- Hupsz, bocsi - a többiek felé fordultam, akik szintén örültek, hogy élek. Aidennek tikkelt a jobb szeme. Gondolom nem örült neki, hogy a haverja az újdonsült barátnőjét ölelgeti. De szerintem Charlie ölelése teljes mértékben baráti volt.
- Most mit vagytok úgy oda? - forgatta a szemét Sophie, a barbie baba.-Látjátok, hogy kutya baja!
- Neked meg mi bajod van? - vonta össze a szemöldökét Jack.
- Semmi. Készülnöm kell a kiselőadásra! - morogta. Kérdőn néztem a többiekre, mire Charlie elmagyarázta, hogy Sophie büntetést kapott legutóbb az ofőtől, mert Jay-jel beszélgetett órán. A feladata egy kiselőadás volt Hősiesség témában.
Amikor az ofő bejött a terembe, odaadtam neki a papírt, amit Letti néni adott, hogy igazolja, hogy beteg voltam, vagy valami ilyesmi, majd kezdődhetett Sophie kiselőadása.
- Ne feledd, Sophia Dunken, az óra végén vagy egyest kapsz, vagy ötöst, ez csak tőled függ! - ült le Sophie helyére Mr. Mayfeld.
- Nem lesz gond- legyintett a lány, majd a tanári asztalon lévő kivetítő dologhoz (valami projekttel kapcsolatos... Projektát vagy projektor?) sétált a jegyzet füzetével. - Szóval, a témám a Hősiesség volt. A kiselőadásom főszereplője egyetlen személy lesz: egy valódi szuperhős a szüleink korából - görcsbe rándult a gyomrom és csak remélni mertem, hogy félre értem. - A neve HelloKitty - hajszál híján elkáromkodtam magam, Aiden, Andrea, meg mindenki, aki egy kicsit is keménynek számít az osztályban felnevetett.
- HelloKitty? - csodálkozott az ofő is.
- Nem tudja? Hiszen a maga korában élt - vigyorgott Mr. Mayfeldre, aki hitetlenül mosolygott.
- Ha te mondod...
- Igen, én mondom - nyomkodott valamit a gépen, mire a kivetítőn egy fehér hajú és ruhájú, sárga szemű, kantáros nadrágot és piros csokor nyakkendőt viselő, macska füles fiú jelent meg. Semmi kétség! A maszk nem takarta az arca formáját, sem a mosolyát. Ez az apám...
Aiden és Jack hangosan ócsárolni kezdték a fiút, hogy úgy néz ki, mint egy nyolcvanas évekbeli matróz. Ami tulajdonképpen igaz is volt, de a hangsúly nem tetszett. Főleg, hogy Aiden tudta, hogy a királyáról van szó.
- Ez a fiú szuper képességekkel rendelkezett, és hozzá hasonló csak éppen gonosz robot - lényekkel küzdött, akiket Sötét Lovagokként tartottak számon - a többiek megint kinevették szegényt.
- Várj csak- törölte meg a szemét nevetve Jay.- Szóval azt állítod, hogy egy kiscica harcolt a keresztes háborúban?
- Nem - csattant fel Sophie. - A te szüleid a keresztes háborúban voltak korunkbeliek?
- Nem tudom, majd otthon megkérdezem - röhögte ki az úgymond barátnője.
- Elég! - kiáltott fel az ofő. - Folytasd kérlek - intett Sophie-nak, mikor csönd lett.
- Nagyon sok ember tűnt el ideiglenesen, akikről később kiderült, hogy a tudatukat módosította egy nő, aki magát Hatalom Sárkánynak nevezte - megcsikorgattam a fogaimat az elnevezés hallatán. Carol. Gyűlölöm! - Egy pár példa az elveszett, majd megkerült személyek köréből: Katherine Stone, Isabelle Gleeson, Temperence George, Aaron Fastmind, Professzor Gretchen Lamberg, és... Mi a szar? - csúszott ki a kis hercegnő szájából.
- Dunken! - szólt rá a tanár úr, de Sophie úgy nézett rá, mint aki szellemet lát.
- Josh Mayfeld! - mutatott az ofőre, aki elszégyellte magát. Tudta, hogy Sophie hogyan érti. Mr. Mayfeld is lovag volt... - Meséljen róla, kérem- nézett a tanárra szenvedő arccal Sophie. Az ofő felsóhajtott, fájó emlék lehetett, de mégis mesélni kezdett.
- Nem emlékszem sok dologra - sütötte le a szemét. - Még az elején váltam lovaggá, abból pedig nem emlékszem semmire, csak amikor mindenki visszaváltozott, akkor nyertem vissza a tudatomat.
- Tehát elismeri, hogy HelloKitty létezett? - csillant fel a lány szeme.
- Igen - Sophie szinte felsikított örömében. - De gyűlölöm őt - tette hozzá, mire mindenki kérdőn nézett rá.
- Miért? - háborodott fel a pláza cica helyettem is.
- Mert többen sosem kerültek elő azok közül, akiket nem tudott megmenteni. Például a legjobb barátom is örökre eltűnt - akkora levegőt vettem, hogy majdnem hanyatt estem. Josh. Így hívták apám földi barátját! Anya első küldetése volt... Tehát az ofőm... Te jóságos ég! De hogyhogy nem jött még rá!? Hiszen apám földi nevét örököltem... Mondjuk lehet, hogy a Jordan gyakori családnév...
- Folytassam? - kérdezte nyugodt hangon Sophie, mintha ő is megérezte volna a téma súlyát.
- Igen, folytasd kérlek! - mosolyodott el az ofő, majd megrázta a fejét, mintha így kergetné el a rossz emléket.
Az előadás igazából meglepően jó volt. A sárkánylányok szóba sem kerültek, amin csak azért nem háborodtam fel, mert azért titokban kéne tartanunk ezt a sárkány témát, ha lehet... Orchidea is vigyorgott, ahányszor kiejtették HelloKitty nevét, és se neki, sem Aidennek nem esett le, ki is ő valójában. Ez azért elég ciki...
Kicsengőnél az ofő előre ment, megköszönte a bemutatót.
- Szerintem ez a felkészülés megérdemel egy ötöst - a többiek bár elökörködték az egészet, mégis helyeseltek. Sophie látványosan megkönnyebbült. - Következő órára Sean Bicker készülhet Függőségek témában - Sean felemelte a fejét a padról. Végig aludta az egész órát, ezt le sem tagadhatta, mert csíkos volt a feje a kardigánja cipzárjától. Olyan bambán nézett körbe, mintha a kriptából jött volna ki. A szemét össze húzta, mert zavarta a fény, a haját is elaludta, bár az nem látszott annyira a fejkendő miatt, ami viszont pontosan ott volt, ahol lennie kell. Az ofő kiment a teremből, én pedig hátra mentem a többiekhez, akik most épp Seant cukkolták.
- Nem találod ki, mit aludtál át! - lökte meg Rick. Sean álmos fejjel fordult felé. - Kiderült, hogy egy cica ruhás, HelloKitty nevű fiú volt régen a város hőse - Sean összevonta a szemöldökét.
- Én tuti nem neveztem volna magamat HelloKittynek! - röhögött fel Jack.
- Á, tutira buzi volt - legyintett Rick. - Meg a... - de sosem tudtuk meg, mit akart mondani, mert Sean lendületesen felállt és elindult kifelé a teremből.
- Valami nem stimmel - szólalt meg Andrea, aki eddig úgy állt mellettem, mint egy kőszobor, most viszont Sean felé fordult. - Minden oké?
A fiú nem állt meg, kiment a teremből és nem is érdekelte, hogy mindenki őt nézi.
- Hagyd csak, majd vissza jön, hiszen ismered - legyintett Charlie, de Andrea továbbra is nyugtalanul nézett a terem ajtaja felé.
- Igazad van- helyeselt Aiden is. - Mit is mondtál Rick? - kérdezte, mire az említett elismételte az apám identitására vonatkozó megjegyzését.
- Na jó, ezt fejezzétek be - mondtam viszonylag kultúráltan.
- Miért, szerinted egy ilyen jó pasi? - nevetett fel Aiden.
- Nem erről van szó - mordultam rá. - Ő volt a remény az emberek számára! Nem gúnyolhatod ki azért, mert álruhában megmentette sok száz ember életét!
- Miért véded ennyire? - vonta fel az egyik szemöldökét. Felsóhajtottam.
- Kérdezd meg anyádat - forgattam a szemem.
Kintről hangos nevetés hallatszott. Két lány röhögcsélt, de olyan hangosan, hogy tisztán ki lehetett venni a termünkben is a két hangot.
- Ez mi a franc volt? - kérdezte David, mire mind kérdőn néztünk össze. Elkaptam Aiden tekintetét, aki alig láthatóan bólintott. Valami nem stimmel. És ebben a szellemsárkány keze van!
Az osztály az ajtóba tömörült. Bele telt egy kis időbe, mire Aiden és én kikecmeregtünk. Nem sokkal utánunk jött Orchidea is. A folyosó közepén álló Mint és Magnesia szintén azt nézték, mint mi. Andrea az ajtóból úgy bámult a szekrények felé, hogy majd' kiesett a szeme.
A folyosó termünkhöz közeli részén Sean állt két lánnyal a két oldalán. Mind a kettőt átkarolta és látványosan flörtölt velük.
- Te meg mi a frászt csinálsz, haver? - kérdezte Aiden döbbenten.
- Mi közöd hozzá? - fintorgott rá Sean. Ekkor láttam meg, amit Aiden nem vett észre: Sean-nak nem volt pupillája.