Ééés sikerült időben kiraknom az új részt!!! Remélem nem lett túl unalmas. A következőt izgibbre tervezem. Jó olvasást! 😘

... Vajon miért akarta minden áron leszedetni rólam a nyakláncomat, amikor nem okoz neki problémát, hogy hozzáérjen? Úgy rúgta odébb, mintha egy közönséges kavics lett volna, ami éppen az útjában áll. Nem értettem... Az a nyaklánc képes volt egy embert visszahozni a halálból, miért nem képes egy gyilkost elküldeni ugyanoda? Az jutott eszembe, hogy talán csak az én kezemben van varázsereje, de a gondolatot gyorsan eltűntettem, hiszen a medál önerőből mentette meg az embert, nem volt szüksége rám.
Cerpentina közelebb lépett hozzám. Már alig volt köztünk egy méter, amikor elmúlt bennem a sokk hatása és kihúztam a pólóm ujjából a Magnesia által beleállított konyhakést. Nagyjából úgy tartottam felé, mint egy hároméves kislány. És azzal a lendülettel ki is ütötte a kezemből.
- Azt hittem, téged harcra képeztek ki - lepődött meg. - De megnyugodtam, hogy nem egy harcos vagy, csak egy hercegnő.
Ennek a nőnek a mániája, hogy egyetlen mondattal hozzon ki valakit a sodrából!? A kezem ökölbe szorult, a félelmem kicsit csillapodott, mondhatni felbátorodtam.
- Ereszd el a barátaimat! Ha kárt tesznek egymásban, akkor...
- Nyugalom, hercegnő - mosolygott gúnyosan. - Az erőviszonyok teljesen kiegyenlítettek, nem eshet bajuk!
Lopva oldalra pillantottam. Orchidea, Mint és Hil valóban egyhelyben álltak. Minden idegszálukkal a másik lassítására koncentráltak és az erőlködéseken kívül semmilyen mozdulatot nem tettek. Ugyanúgy Magnesia és Andrea is. A különbség annyi volt, hogy Andrea keze megsérült. Azért nem tudta visszaszorítani Meg-et, mert az ereje egy részével próbálja megakadályozni, hogy elvérezzen. A halántékán kidudorodtak az erek. Látszott, hogy nagy fájdalmai vannak.
- De ez nem az ő harcuk, hanem a miénk - vonta magára a figyelmet a nő.
- Ereszd el a barátaimat! És engedd el Aident is, ha jól sejtem, ebben az alakban nincs rá szülséged...
- Okos kislány vagy, Helia, de nem gondolkodsz logikusan - rázta a fejét. - Valóban arra használtam Aident, hogy emberek között lehessek, titokban, mivel már te is rájöttél, nincs emberi alakom. De ha elengedném Aident, mi gátolna meg abban, hogy megölj engem? - vigyorodott el gonoszul.
- Elmebeteg vagy, ugye tudsz róla?
- Én inkább úgy mondanám, hogy nem akarok meghalni. Pont úgy hordom Aident, mint te a nyakláncot. Szóval te is elmebeteg lennél? - kérdezte felvont szemöldökkel és látszott rajta, hogy ki szeretné élvezni az én utolsó pillanataimat és teljesen ki akar borítani.
- De Aiden egy élő ember! - háborodtam fel.
- Hát... Egy közönséges nyaklánc sem szokott visszahozni embereket a halálból, nem gondolod? - nevetett fel.
Hirtelen egy hatalmas fekete kard jelent meg a kezében. Ezt nem igazán tudtam hova tenni, mert egyáltalán nem ment a kosztümjéhez és... Nem tudom, jobban el tudtam volna képzelni egy kis, kecses, zöld párbajtőrrel a kezében, mint azzal a nagy, bordázott, fekete pengéjű lovagi karddal, amivel a következő pillanatban felém suhintott.
Védekeztem volna, de a testem nem mozdult. Nem értettem... Mintha a sárkány ösztöneim megbolondultak volna és nem engedtek volna harcolni.
Ekkor a penge felém lendült és... Elkerült engem... Mintha valami eltérítette volna, a kard előttem suhant el, egyetlen picike, felszíni karcolást ejtve a bal arccsontomon. A kard kirepült Cerpentina kezéből és a falba fúródott.
- Nem értem... - motyogta döbbenten. - Megint nem megy... Dehát kiiktattam a fiút, az átkot és a nyakláncot! Miért nem tudlak megölni végre!? - kiabált velem idegesen.
Ekkor a szemem sarkából mozgást érzékeltem. A lányok visszanyerték az öntudatukat.
- Micsoda? - kapta oda a fejét a mozgolódásra Cerpentina is. Tehát az akarat erejével a varázsereje is meggyengült. Egy hirtelen ötlettől vezérelve megragadtam Cerpentina csuklóját, aki úgy kapta oda a fejét, mintha megbilincseltem volna.
- Eressz el - szólított fel ijedten.
- Aiden! - hagytam figyelmen kívül a nőt. Az arca rémült volt és teljesen elsápadt. Emellett úgy tűnt, az érintésem komoly fájdalmat okoz neki.
- Aiden! - szólítottam meg újra a fiút, mire Cerpentina arca eltorzult a fájdalomtól.
- Hagyd abba, kis boszorkány, mindent tönkre teszel! - üvöltötte fájdalmasan.
- Aiden! - kiáltottam újra, mire a szellemsárkány hangosan felordított fájdalmában. Az átváltozása eltűnt. Aiden teste állt előttem, még mindig élénk menta színű szemekkel. Az arcán és a testén egyaránt megfeszültek az izmok.
- Aiden! - kiáltottam újra, mire Aiden és Cerpentina teljesen egyszerre ordítottak fel, két külön hang szólt egy testben, ami a következő pillanatban ketté vált. Egy nő teste zuhant oldalra Aiden mellett. Sikerült.
Aiden majdnem összeesett a kimerültségtől. Szerencsére még időben meg tudtam támasztani a karját, hogy ne dőljön el.
Annyira megkönnyebbültem, mikor visszanyerte az egyensúlyát és láttam, hogy jól van.
- Azt hiszitek, legyőztetek? - kecmergett talpra Cerpentina.
- Te voltál az - morogta Aiden, aki most is eléggé instabilan állt a lábain.
- Hellóka - vigyorgott a képébe.
- Ezért most nagyon megfizetsz! - sziszegte Aiden.
- Ne aggódj - tettem a fiú vállára a kezem. - Így lesz!
- Ugyan! - nevetett Cerpentina. - Végre nem kell visszatartani ezt a kis vakarékot! Könnyű szerrel...
- Logikusan végiggondolva - szakította félbe Hil - esélyed sincs. Hat sárkány egy ember és egy negyedvér. A sárkányok közül az aranysárkány, a vérsárkány és a harmóniasárkány képességileg jóval fejlettebb nálad - a szellemsárkány egy pillanatra megdöbbent, majd szélesen elmosolyodott.
- Azt mondtad, harmónia? - a hangja gúnyos volt, mint mikor az áldozata felfedi a gyenge pontját. - Fel sem ismertelek. Hogy repül az idő... - vágott ábrándos képet.
- Miről beszélsz? - kérdezte rezzenéstelen arccal, mégis gyanakvón Hil.
- Yahila, avagy Hilary Charm. Milyen kicsi voltál... Mennyi lehettél... Hét éves, nyolc? - nosztalgiázott Cerpentina. Csak reménykedni mertem benne, hogy nem avatja be Hil-t, hogy ő az anyja.
- Mikor? - kérdezte ismét Hil, nekem pedig egyre erősödött a gyanúm, hogy ebből baj lesz.
- Hát persze, Braddy biztosan kitörölte az emlékeidet - mondta inkább magának, mint Hilnek.
- Okkal tette - vágtam közbe.- Nem ajánlom, hogy fecsegj!
- Tényleg? De kár, hogy nem érdekel a véleményed! - majd Hilhez fordult. - Téged nem érdekelne valami nagyon fontos dolog, ami kimaradt az életedből?
Hil arcizma megrándult. Nem tudta mit feleljen.
- Ne hallgass rá. Be szeretne csapni, pont mint Meg-et és mindenki mást! - próbáltam menteni a menthetőt.
- Azt a füsttel csinálnám - forgatta körbe a mutatóujját Cerpentina, ami körül zöldes füst kavarodott fel néhány pillanatra, mint valami örvény.
- A kérdés az, hogy érdekel-e, amitől az apám óvni akart - gondolkodott hangosan Hil.
- Az igazság néha fáj - győzködtem.
- De joga van tudni - kontrázott a szellemsárkány.
Ha ezzel maga mellé állítja Hil-t, nekünk lőttek. Maximum a legnagyobb erőmmel lenne ellene esélyem, de azt nem tudom használni.
Hil a szellemsárkányra nézett.
- Csak akkor mondd el, ha az anyámmal kapcsolatos - kihagyott egy ütemet a szívem.
- Ne csináld, Hil! - tiltakoztam.
- Nem fog tetszeni - helyeselt Aiden, aki még mindig nehézkesen állt a lábán.
- Ti tudtátok - sütötte le a szemét Hil.
- Igen, de...
- Kibírom, Hell - nézett mélyen a szemembe. Az egyik szeme teljesen fekete volt, leszámítva a szemfehérjét, a másiknál csak az írisze volt fehér. De mind a kettőben elszántság csillogott. - Ki az anyám?
Cerpentina elvigyorodott, mint aki már évek óta erre a percre várt.
- Yahila, nézd meg jól ezt a testet, amit most magad előtt látsz - mutatott magára. - Mert ez a test hozott téged a világra.
Hil arcán most először láttam nyílt érzelmeket. Elsősorban döbbenetet. Másod sorban rémületet és némi csalódást. Teljesen elsápadt, a szája tátva maradt meglepetésében. Nem hitt a fülének.
- Te vagy az...