Sziasztok! Itt az új rész! Legközelebb (ha már vasárnap) hamarabb próbálom hozni az új részt... 😅 Jó olvasást!❤

Mint szemszöge:

- Mi az a báb? - kérdezte Cole, mikor letettem a telefont.
- Nem mondhatom el - ráztam meg a fejem. - Túl bonyolult és veszélyes, ha tudsz róla.
- De valami nagyon rossz, ugye? - kérdezte lesütött szemmel. Bólintottam. - Segíteni szeretnék!
- Segíteni? - kérdeztem döbbenten.
- Igen! Van bármi, amit tehetek? - kérdezte Cole. Kezdte elveszíteni a reményt, az pedig a legrosszabb, amit tehet.
- Gondolj az életedre! Az emberekre, vagy állatokra, akik fontosak neked és ne felejtsd el, ki vagy! - Cole bólintott, majd közelebb lépett és átölelt. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, nem hogy reagálni tudjak.
- C-cole - motyogtam sokkos állapotban.
- Csak maradj a közelemben és nem felejtem el, ki vagyok- biztosan elvörösödtem. - Mert jórészt miattad lettem az, aki vagyok... - amikor kimondta az utolsó szót, mintha a benne lévő báb bekapcsolta volna a védekező üzemmódját. Cole egész teste megfeszült. Ez már nem ő volt. Ellökött magától. A lendülettől a földre estem és pár pillanatig farkasszemet néztem Cole-lal. Már nem látszott a pupillája.
Hirtelen felemelkedtem a földről. Három testesebb kutya vonszolt hártafelé.
- Hé! Mi a...
- Tudod, hogy mennyire fáj a szellemsárkány gyermekeinek, ha valaki akadályozza a fejlődésüket? - kérdezte a báb Cole hangján. - Nem tudhatod. De majd pár óra múlva megkérdezem - mosolyodott el elégedetten. Már elég messzire eltávolodtam tőle. Ismertem a terepet, mögöttem volt a faház. Bent van mosdó, meg ilyenek, de nem a kapu felé vittek.
Még akkor sem kapcsoltam, amikor még több kutya jött és felemeltek. Túl későn jöttem rá; amikor becsukták az ajtót. A hűtő ajtaját.

Helia szemszöge:

Aiden futott elől emberfeletti tempóban. Olyan hirtelen vette a kanyarokat, hogy többször is túlmentem vagy elcsúsztam. Egy idő után megunta és megfogta a kezem, úgy húzott maga után. Mivel nem tudtam, hová megyünk, igazából csak ő ment, én meg lobogtam utána, mint a rúdon a zászló...
Amikor befordultunk a következő sarkon, már látni lehetett a parkot, ahol feltehetőleg Mint is tartózkodott. Gyorsan kiszúrtam a középen nevető fiút. Az jutott eszembe, Mint miért nem fagyasztotta le őt? Hiszen azzal lehet, hogy megállította volna a folyamatot... Na mindegy, biztos nem jutott eszébe.
A többi ember szoborrá merevedve nézte a fiút.
- Cole! - kiáltott oda neki Aiden, mikor a park kapujába értünk. A fiú felénk kapta a fejét.
- Nem vagyok Cole! Én vagyok a kutyák... - de nem tudott átváltozni, mert lendületből szájba vágtam az egyik arany ostorommal.
- De régen használtam! - lelkesedtem. - El is felejtettem milyen jó.
Cole mérgesen dörzsölte a száját és az arcát.
- Kapjátok el őket - mondta a mögötte morgó kutyáknak. A hű szolgálók megindultak felénk.
- Ajaj... - motyogta Aiden.
Átváltoztam és elővettem a kardomat.
Hogyhogy nem változik át? Megtehette volna, amíg nem figyeltem. Valami nem stimmel...
- Hol van Mint? - kérdeztem, miközben odébb küldtem egy kutyát a kardom markolatával. Azért mégsem nyírom ki szegénykéket!
- Valahol, ahol nem találhattok rá - válaszolt a kérdésemre Cole, bár eredetileg Aidennek céloztam.
És Aiden fogalmazta meg előbb, ami nekem is eszembe jutott.
- Hogyhogy emlékszel Mintre? - kérdezte a bábtól.
- Az én túszom! Hogy ne tudnám - vágta rá gyanúsan gyorsan.
- És honnan tudod a nevét? - kontráztam. Cole megakadt. Ő sem tudta a választ.
- Nem mindegy az nektek? - kérdezte, mire a kutyái megálltak. Nem támadtak minket tovább.
A báb a pólója nyakához kapott.
- Forró... - motyogta halkan. - Forró! Forróforróforró! - kapkodott össze-vissza, majd kivett egy ezüst színű láncot a pólója alól. A medálja nyitható volt. A fiú felpattintotta a fedelét és a belsejében lévő képre nézett.
- Mint... - motyogta. A szemébe visszatért a pupilla.
Odarohantam Cole-hoz. A kutyákat már nem tudta irányítani, de amúgy is teljesen mozdulatlanul állt.
A mellkasához nyúltam és pont úgy, ahogy Sean esetében is, itt is kisebb zöld fény kíséretében ki tudtam szedni a szív-bábot a fiúból. És ugyan úgy elájult. Összetörtem a bábot, majd megpróbáltam felkelteni.
- De hogy változott vissza? - lépett mellém Aiden értetlenül.
- Meglátta Mint arcképét - emeltem fel a földön heverő nyitott medált.
- De miért érezte forrónak? - vette ki a kezemből. - Hiszen nem az!
- Talán az emlék indított el benne egy láncreakciót. Vagy... - Cole megmozdult. Fáradtan kinyitotta a szemét, de valami nem stimmelt vele.
- Mint! Hol van Mint? - motyogta kómásan.
- Nem tudjuk, azt mondtad ott, ahol nem találjuk meg... - emlékeztettem. Látszott rajta, hogy sejti mi történt az előző pár percben, de nem hiszi el, hogy valóban megtörtént.
- Nem emlékszem, hova rejtettem - motyogta.
- Mi az, hogy nem emlékszel? - csattant fel Aiden.
- Nem tudom... A kutyák elhúzták valamerre... A ház felé - intett maga mögé. Pár méterre volt egy faházikó. A teraszán asztalok, padok. Egy bárpult, ahol nyáron valószínűleg büfé üzemel. A bárpult mellett egy hűtő, amellett egy ajtó.
- Lehet, hogy bezárta valamelyik mosdóba - tippelt Aiden.
Befutottunk a házba. Aiden út közben felhívta Mintet telefonon, de le volt némítva, mert sehol nem csörgött.
- Mint? - kiabáltam be a női mosdókhoz, de mindegyik nyitva volt, ő pedig sehol...
Kint Aiden megrázta a fejét. A férfi mosdóban sem volt.
Kimentünk a teraszra, mire egy 12 év körüli barna hajú lány lépett elő a sokkos állapotban szoborcsoportot alkotó tömegből.
- Ééén... - hebegte. - én tudom, hol van... Ha a fekete hajú lányt keresitek... - mutatott a hűtő felé.
Odaléptem a fehér, nem mellesleg működő hűtőszekrényhez, majd feltéptem az ajtaját.
Mint magzatpózban ült a polcon és... A bőre... Szó szerint jeges volt. Pedig alig pár percig lehetett a hűtőben. A lány fogai vacogtak, az állán a könnycseppek jégcsapokká változtak.
A két fiú a két oldalamon bámult a félig fagyott Mintre. Remek! Ők is sokkot kaptak!
- Aiden! Vidd haza Mintet- szóltam határozottan, mire a barátom összerezzent és már tette is a dolgát. - Cole, egyenlőre kövesd Aident és maradj Mint mellett.
- És te? - kérdezte Cole.
- Megmentem az embereket.
Aiden kivette a hűtőből a testvérét és elindult hazafelé. Cole aggódva követte, én pedig, amint hatótávolságon kívül értek, kitöröltem a sárkányokat a többi ember emlékezetéből. Érdekelne, hogy ők ilyenkor mit gondolnak, mégis mi történt?
Elindultam a többiek után. Szerencsére Letti néni már otthon volt és Aidennek is volt annyi esze, hogy út közben felhívassa Cole-lal a sárkányorvost. Mire én odaértem, Mint a kanapén ült, még mindig ijesztően kéken, de már forrócsokit szürcsölve egy jó meleg paplanba bugyolálva.
Az orvosra néztem, aki megnyugtatóan mosolygott. Ugyanez nem volt elmondható a két fiúról.