Sziasztok! Itt a következő rész, a második nagy kedvencem!😍 És nagyon remélem, hogy nektek is tetszeni fog! Jó olvasást!💖

- Nem emlékszem, pontosan mikor is kezdődött, de elég régen. Még kicsit voltunk- kezdte Mint mesélni Aiden ájulásának történetét. A fiú a szemét forgatva törökülésbe ült. Mi is követtük a példáját így egy egyenlő szárú háromszögben helyezkedtünk el, mintha nem Aiden gyerekkoráról mesélne Mint, csak egy számunkra ismeretlen horrorsztori lett volna a téma.- Csodálkozom is, hogy még nem hallottál róla.
- Nem kérdezte- motyogta Aiden.
- De eszedbe sem jutott megmagyarázni, hogy miért tűntél el egy fél napra az iskolából!?- Aiden vállat vont. Ennyire haragszik rám?
- Nem érdekelte a magyarázat...- jó, ez részben igaz is volt. Sokkal jobban lekötött az, ahogy Minttel bánt, mint az, hogy kihagyott majdnem egy teljes napot a suliból... De azt hittem csak lógott és ennyi...
- Jó, én a sztorit akarnám hallani- hárítottam gyorsan, hogy össze ne vesszenek rajta. Mint még egy szúrós pillantást vetett a testvérére, majd folytatta:
- Egyik nap pont ugyanúgy ültem a szobámban, mint te, olvastam. A szüleim lent tévét néztek, Aiden a szobájában x-boxozott. Egyszer csak Aiden benyitott a szobába, hogy fáj a feje és hogy mit csináljon. Mondtam neki, hogy igyon vizet, aztán ha nem múlik el pár perc múlva, kérjen anyától fejfájás csillapítót. Bólintott, majd kiment- Mint egy pillanatra megállt, mintha elgondolkodott volna, majd folytatta:- Aztán teljes csend volt. Már gondolkodtam rajta, hogy elaludt, vagy nincs is a szobájában, de egyszer csak tompa puffanást hallottam. Átszaladtam, hátha leejtett valamit és tönkretette, régi jó szokásához híven.
- Kösz- morogta Aiden és halványan elvörösödött. Látszott, hogy nem büszke erre a tulajdonságára.- Már három éve nem tettem tönkre semmit.
- Mondom, hogy régi. Szóval!- kiáltotta, hogy Aiden ne szóljon megint közbe, majd ismét felém fordult.- Bizonyára rájöttél, hogy Aiden elájult. Nagyon megijedtem és rögtön odaszaladtam hozzá. Kiabáltam anyának és apának. Mire odaértek, Aiden magához tért és próbált megnyugtatni, mert elsírtam magam. A vicces az volt, hogy a szüleink azt hitték, velem történt valami, nem vele- bökött kuncogva a testvérére.
- Ja. És leguggoltak hozzá, hogy mi történt, erre felém bökött, de úgy sírt, hogy nem tudta kimondani azt, hogy elájult!- nevetett Aiden.
- Igen, mert szipogtam és folyton ,,eláh" lett belőle!- mentette magát a lány.
- Ja, de az ,,eláhjult" helyett végül azt mondtad, hogy ,,összehalt"- oltotta le a fiú, mire mindhármunkból kitört a nevetés. Lelki szemeim előtt láttam a kicsi Mintet, ahogy belebotlik a nyelve (vagy ebben az esetben a tüdeje) a szóba és kitalál egy másikat, ami persze tök értelmetlen!
Megtöröltem a szemeimet, amik már könnyesek lettek a nevetéstől, majd megpróbáltam elkomolyodni.
- Így sosem fogom megtudni a végét!- emlékeztettem Mintet, hogy nem fejezte be a sztorit.
Mikor mindketten megnyugodtak, a lány folytatta.
- Pár héttel később Aiden megint elájult és ezt szinte havonta egyszer eljátszotta. Anya nem talált rá semmi biológiai okot. A sárkányorvos azt mondta, hogy talán majd kinövi, de ő sem találkozott soha ilyesmivel.
- Igen- bólintott Aiden.- Aztán volt egy időcsúszás...
- Ja, ez jön- intette le a testvérét Mint, jelezve, hogy ő beszél.- Egyszer felmentünk a szobánkba ebéd után, és olyan fél órával később volt a puffanás, ő viszont úgy hitte, rögtön ebéd után ájult el.
- Később gyanús lett,- folytatta a gondolatmenetet a fiú,- hogy mindig volt egy pár perc, ami mintha eltűnt volna és legközelebb, mikor éreztem, hogy megint el fogok ájulni, akkor megnéztem az órát és mikor felkeltettek anyáék, már háromnegyed órával később volt.
- Mi viszont csak egy-két perccel előtte hallottuk a puffanást. Ebből arra következtettünk, hogy az előtte lévő idő kiesett az emlékezetéből- elfehéredtem Mint szavaira. Hogy miért? Mert eszembe jutott, mit csinált közvetlen előtte Aiden... Mi van akkor, ha egyáltalán nem emlékszik arra, hogy megcsókolt... Mondjuk miért is érdekel ez engem? Hiszen visszautasítottam. Méghozzá elég durván... De akkor is, ha nem volt tudatában annak, amit tett... Akkor én éljek azzal a teherrel, hogy ő nem is tud arról, hogy megcsókolt?
- Úgy érted, hogy kiesett neki pár óra?- értelmeztem Mint szavait, majd Aidenre néztem.- Szóval nem is emlékszel...- Azt mégsem mondhattam Mint előtt, hogy ,,megcsókoltál", nemde!?- Hogy miről beszéltünk délután?
- Beszéltünk valamiről délután?- kérdezte döbbenten. Ez nem emlékszik... Elfelejtette, hogy megcsókolt, ilyen nincs!!! Vagy... Nem is volt tudatánál... Nem is akart megcsókolni, csak úgy... Tudat alatt tette... Lemegyek hídba és nincs aki felavat!
Ahogy a gondolataim kezdtek legyűrni, én szépen lassan elfehéredtem, ami a többieknek is feltűnt.
- Gyere, Hell, emészd meg a hallottakat, én felhívom anyát, te meg aludj egyet- bökött a testvérére.
- De...- motyogta Aiden.
- Tudom, hogy nem vagy rosszul, de nem érdekel. Mars pihenni!- közölte Mint ellentmondást nem tűrő hangon.
- Oké- húzta a száját. Mint és én felálltunk, hogy kimegyünk a szobából.- Mint!- a lány Aiden felé fordult.- Amíg telefonálsz, Hell elmesélheti, miről maradtam le?
Újra elsápadtam. Mondjam el neki, hogy amíg nem volt magánál, megcsókolt!? Ez most komoly!?
- Rendben- mondta Mint és mielőtt tiltakozhattam volna, már el is tűnt. Még hallottam, ahogy lemegy a lépcsőn.
Most mit csináljak!? Ki kéne találni valami mesét. Nem fogom az orrára kötni a valóságot.
Igazából nem volt bátorságom, hogy lenézzek a még mindig a földön ülő Aidenre, mert volt egy olyan kellemetlen érzésem, hogy elvörösödnék. A gondolatra újra a félelem kerített hatalmába. Hogy Aiden kinevetne, amiért ilyen fejet vágok, vagy félreértené. Menni akartam Mint után, de az meg bunkóság lett volna...
Aiden megragadta a csuklómat, ami nagyon váratlanul ért. Majdnem felsikítottam, de még időben kapcsoltam. A fiú lendületből lerántott maga mellé. A nap második szívinfarktusa: másodszorra voltam kevesebb, mint egy lépésre Aidentől. És amint mondtam: egy nap alatt! A torkom összeszorult.
A lendületnek köszönhetően kis híján Aiden ölébe estem. Ráadásul még közel is hajolt hozzám. Mondjuk jobban irritált a lesajnáló pillantása.
- Nem vagyok hülye- morogta, hogy csak én halljam. Nem mondott semmi konkrét dolgot, mégis könnyen rájöttem, tisztában van vele, mi történt délután.- Mindig csak akkor ájulok el, ha egyedül vagyok. Mert nem tudok elvonatkoztatni a fájdalomtól, amit előtte érzek. Szerintem idegi alapú, de mindegy- vont vállat. Meg akartam kérdezni, hogy akkor ez most az én hibám-e, mert az utolsó mondatától bűntudatom támadt, de egyrészt egyetelen szó sem jött ki a torkomon, másrészt Aiden arcán ismét megjelent az a bizonyos mosoly, amit az ajtóban láttam. Az a kedves, őszinte, lágy mosoly, ami megint aggodalommal töltött el. Felemelte a kezét és megsimította az arcomat. Összerezzentem és el akartam futni, de mozdulni se bírtam.
- Hell- nézett mélyen a szemembe.- Bebizonyítom neked, hogy nem kell tőlem félned.