Sziasztok! Itt az új rész! Remélem tetszeni fog nektek!
Továbbra is várok véleményeket!😍
Jó olvasást!❤

Persze a mi ,,jól nevelt" osztályunk rögtön a folyosón termett. Kíváncsiak lettek és keresni kezdték Henrietta Villont. Nem kellett sokat várniuk, mert a lány már meg is érkezett az emeletre.
- Nocsak, hát itt vagy! Már azt hittem, elrepültél!- nézett egyenesen Charlie szemébe.
- Mondtam, hogy nem normális- bújt a többiek takarásába szegény srác.
- Most pedig mond meg, hol van!
- Mi!?- kiáltott fel dühösen.
- Az aranysárkány! Ne idegesíts már- morogta.
- Sárkány? Te inkább unikornis mániás vagy, miért nem azt keresel?- fintorgott mellettem Andrea.
- Buta liba, ez nem a te dolgod- intette le őt Henrietta. Találkozott a tekintetem a báb-lányéval. A pupilláján láttam, hogy kezd eltűnni, mint az összes bábnak. Az arcizmai megfeszültek... Ezután sarkon fordult és elment. Nem változott át, nem támadott, csak keresett, majd megtalált és ott is hagyott. Mintha valami meggátolta volna abban, hogy emberek előtt megtámadjon... Ez mondjuk nem egy rossz dolog!
Elindultunk befelé a terembe. Hirtelen valaki elkapta a bal kezemet, mire ijedten elrántottam. Andrea volt... A kötés a kezemről ott maradt a markában, ő pedig pimaszul mosolygott.
- Mi van, rossz a lelkiismereted?- a bal karomra néztem, de nem azt akartam látni, ami rajta volt... Egy hatalmas, szem formájú, nyílt seb tátongott a kézfejemen. Épp egy nagy csepp vér gördült le róla.
- Mi a...- motyogta Andrea.
- Add vissza, te szerencsétlen barom!- üvöltöttem rá, majd kitéptem a kezéből a kötést. Sűrű, piros vércseppek csöppentek a padlóra. Felhúztam a varázskötést a kezemre és erősen rászorítottam. A lehető leghalkabban, mintha csak nyöszörögnék a fájdalomtól, elmotyogtam a varázsigét. Éreztem, ahogy szorosabb lett a kendő szorítása. A vérzés elállt.
A többiek még mindig döbbenten néztek rám... Mondjuk nem csodálom... És is furcsán néznék valakire, akinek egy kötés miatt elkezd vérezni a keze, majd ugyan olyan hirtelen el is áll...
- Még friss a seb- néztem dühösen Andrea szemébe.
- Miért nem varrják össze?- kérdezte gyanakodva. A fenébe...
- Nem tudom... Az orvos mondta, hogy nem jó ötlet! Én sem értem- magyaráztam meg a legegyszerűbben.
- Én a helyedben keresnék egy másik orvost- mondta Jack.
- Igen, lehet hogy az lesz- bólintottam, majd bementem a terembe. Csúcs, ezt is megúsztam.

Ezután minden nyugtalanítóan nyugodttá vált. Túl unalmas volt. A veszély ott lógott a levegőben, mint a vihar előtti csend... Persze előbb vagy utóbb várható volt, hogy Henrietta előkerül. A baj az volt, hogy nem tudtuk, mikor.
Második óránk matek volt, ahol be kellett avatnunk az osztályfőnökünket abba, hogy énekelni fogunk a farsangi gálán. Mr. Mayfeld nagyon örült, hogy nem adtuk fel és lelkesen felajánlotta, hogy ha megvan a dal, az órái végén nyugodtan gyakorolhatjuk. Lustaság fél egészség- az osztály lelkesedése ismét megnőtt. Sajnos nem jutottunk semmire a dal kiválasztásával kapcsolatban, hacsak az nem számít eredménynek, hogy Paullal akartuk elénekeltetni a Gangnam Stile-t. Szegény ázsiai fiú nagyon a szívére vette, vörös fejjel ordított mindenkivel, bármennyire próbáltuk is bizonyítani, hogy mi csak vicceltünk.
Tesi után egy érdekes óra jött negyediknek: földrajz. Hallottam már, hogy sok tanár nem jön ki jól a 10/B-vel, de a föci tanárnő egész határozottan ki nem állhatja az osztályt!
Mindenkit magázott és úgy nézett körbe, mintha körözött bűnözőknek kellene órát tartania. A srácok mégis hülyét csináltak belőle: szóláncoztak az óra kellős közepén. Megvan miből fog megbukni az osztály...
Aztán jött egy történelem óra... Kérem vissza Tessyt! A drága jó tanárúr úgy magyarázott az őslakosokról, hogy örültem, hogy nem aludtam be... Másoknak nem volt szerencséjük, mert a fél osztály aludt. Alig vártam, hogy vége legyen!
Még volt egy bioszunk, de nagyon elálmosodtam törin, így ezen sem tudtam rendesen figyelni. Végül pedig egy infónk. Azon mindenki azt csinált, amit akart, mert a tanár úr nem tudta fegyelmezni az osztályt.
Infó után felmentem a szekrényemhez. Azon gondolkodtam, vajon felbukkan-e még ma a báb-lány. Nem csak én gondolkodtam ezen...
- Meg kéne keresni- hallottam Aiden hangját a hátam mögül. Megfordultam.
- Keressük meg- bólintottam.- Szóljak Mintnek is?
- Már elment. Néztem- húzta a száját.
- Értem. És hol akarod keresni? Lehet, hogy már ő sincs itt- csuktam be a szekrényem, majd neki támaszkodtam.
- Lehet, de meg kell próbálnunk megtalálni. Ha ez elszabadul és megtámad valakit...- forgatta a szemét.
- Tényleg- jutott eszembe hirtelen- Miért nem támadott meg reggel? Mármint engem.
- Mert még nem változott át. Még nem halt meg teljesen benne az ember.
- Ez azt jelenti, hogy még meg lehet menteni?
- Már tuti nem. Ennyi idő bőven elég volt neki az átalakulásra. A bábu megölte az ember lelkét. Innen már csak az az egy célja van, hogy elvégezze a feladatát.
- És mi lenne, ha sikerülne nekik... Mármint ha elvégzik a feladatukat, mi lesz?
- Semmi- vont vállat Aiden.- Gondolom, mivel a szellemsárkánynak már nincs rájuk szüksége, visszaveszi a bábokat és ezzel megöli őket.
- Miért nem hagyja meg az életüket?
- Mert szerintem a szellemsárkány a saját energiáit használja fel arra, hogy működtesse a bábukat, amiket belehelyez az emberekbe.
- És úgy gondolod, hogy ez őt fárasztja?- gondolkodtam hangosan.
- Hát, logikusan igen- húzta el a száját.
- Logikusan, logikusan- morogtam morcosan.- Pedig már azt hittem, hogy lehet veled normálisan is beszélni.
- Nem- vigyorodott el.- Na, menjünk zombit keresni- indult el a lépcső irányába.
Lementünk a földszintre, ahol még lézengett egy-két diák. Aki elhagyta a kabátját, elment még egyszer mosdóba, vagy csak szimplán lassú. A tanárok az irodában voltak. Ki volt írva az ajtóra, hogy ,,Tantestületi megbeszélés. Csendet kérünk!"
Ám akármerre néztünk, Henrietta nem volt sehol.
- Felmenjünk vagy le?- kérdezte Aiden. Végiggondoltam és arra jutottam, hogy mi a francot keresne a bábu az udvaron.
- Menjünk fel a másodikra. Szerintem nagyobb esély van rá, hogy ott van, mint az udvaron- Aiden vállat vont, majd felmentünk. A földszinttel ellentétben itt már semmi élet nem volt. Teljesen kihalt, sötét folyosó várt ránk... Kicsit emlékeztetett a Kísértet-kastélyra, amit anya mutatott nekem filmen még négy éve. Azóta a film óta nem félek semmilyen horrortól. De attól nagyon paráztam! Szerencsére nem a helyszíntől féltem. Az előtte és utánna lévő két szörny ijesztett meg, de a kastély tetszett. Emlékszem, még mondtam is anyának, hogy ilyen kastélyt szeretnék, mikor felnövök.
- Hát... Itt nincs semmi- állapítottam meg. A szavaim visszhangoztak az üres folyosón.
- Nézzük meg akkor az udvaron- indult el visszafelé Aiden.
- Fogadjunk, hogy az udvaron lesz, pont azért, mert azt nézzük meg utoljára!- forgattam a szememet, majd utána indultam.
- Szerintem már nincs az iskolában.
- Én is ezt mondtam!- háborodtam fel.- Akkor meg mi a fenének néztük meg?
- Hogy biztosak legyünk benne- vágta rá.- Azért menjünk le az udvarra.
Mivel a kabátunkat a szekrényekben hagytuk, vissza kellett mennünk érte az elsőre.
Aiden a folyosón balra fordult, majd megállt. Meg, mint a cövek!
- Mi a baj?- álltam meg a lépcsőn. A srác nem mozdult.- Aiden?
- A kicsi Aiden megdermedt- hallottam egy hangot a folyosó bal oldaláról.- Patt helyzet!- nevetett fel a hang, ami egyértelműen Henriettához tartozott.- Gyere elő, hercegnő, és küzdj meg velem az életedért- szólított fel.
- Aranysárkány! Átváltozás- ugrottam a levegőbe, majd sárkánnyá változva átugrottam a megfagyott Aident. Előttem ott állt a báb. Éjsárkánnyá változva.

Ugye nem haragszotok meg rám, ha a kövi részben más szemszög is lesz?😉💖