Feltűnt, hogy a széknek nincsen háttámlája, így széttártam a lábaimat, és még közelebb ültem, és a háta mögött összekulcsoltam őket. Ismét elmosolyodott, és így már én sem bírtam, vigyorogni kezdtem. Később nevetni, mire elhajolt.

-Fenyőfa, ha ennyire jól szórakozol, nem tudom folytatni.-próbálta idegesen mondani, de közben a derekamat simogatva, és szintén kuncogva. Nem tudtam abbahagyni, így majdnem leestem, de még éppen elkapta a karomat.

-Fenyőfa, elég.-mondta szintén nevetve. Hátra dőltem az ágyra, majd át is másztam.

-Kellett nekem egy gyerekkel kezdeni, Fenyőfa, mi a francot művelsz?-kérdezte, miközben fulladozva szétterültem az ágyon, és őt is rángatni kezdtem, hogy jöjjön. Megadta magát, és bebújt mellém. Nagyon soká lenyugodtam, ő pedig felnyomta magát, és felém mászott. Csak hajolt, az arca pár centire volt az enyémtől. Kicsit még tudtam elemezgetni a hibátlan bőrét, majd megszólalt.

-Olyan szép vagy.

Elmosolyodtam, és lehúztam a fejét, hogy végre megcsókolhasson. Most hevesebb, és sokkal szerelmesebbre sikerült, mint előtte, de ez is tetszett. Minden tetszett benne, rajta... Ez a szerelem, igaz? Ez az, amit annak hívnak. Amikor bármit megtennél, hogy ő is így érezzen, amikor ÉRTE is megtennél bármit. Felült. 

-Ideje megint kimenni levegőzni, Fenyőfa.

Bólintottam, majd hagytam, hogy a kezemet megfogva kivezessen a barlangból. Előtte még felkaptam pár pokrócot.

-Mit csinálsz?

-Meglepi.

A nap lassan kezdett lemenni, és megjelentek a csillagok. Bill egy párnára feküdt, és próbálta a fák hatalmas lombjai között a csillagokat fürkészni. Én keresztben ráhajtottam a fejemet a mellkasára, ő pedig az arcomba lógó hajamat kezdte fogdosni. 

-Haragszol?-szólalt meg a semmiből.

-Miről beszélsz?

-Annyi mindent tettem, nem szabadna szeretned, mindketten fiúk vagyunk, az egész családod le akar vadászni, egy démon vagyok, aki képtelen a változásra, aki megvert, aki még kitudja hányszor és miért fog bántani. Nem egészséges ez, hát ezért nem érted. Dip, én tényleg nagyon szeretlek, és csak annyit szerettem volna mondani, hogy sose...

-Bill...-próbáltam megszakítani a hadarását.

-Akartalak bántani, és sosem akarlak elhagyni, nekem te jelentesz mindent...

-Bill!

-Igen?

-Én is nagyon szeretlek, és nem, nem haragszom. Minden hibád csak még imádnivalóbbá tesz.

Tovább szórakozott a hajammal, amikor kiáltásokat, és egyre hangosodó lépteket hallottunk. Felpattantunk, majd egy kar csúszott a vállamra. Az alakok kirajzolódtak. A kéz tulajdonosa a fülembe súgott.

-Fenyőfa. Menned kell.

-Bill, ne! Ne hagyd, hogy elvigyenek!

-El kell menned. Sose feledd, hogy mennyire tökéletes és tiszta vagy. Még találkozunk.

-Ígéred?

-Ígérem, az istenre is, Dip. Szeretlek.

Azzal eltűnt. Ez volt a legszebb búcsú, amit valaha átéltem. Azonban egyszerre gyűlöltem is, mert azt jelentette, hogy elmegy. Mabel megragadta a csuklómat, és észre sem vette a könnyes szemeimet, és a megtört tekintetemet.

-Bátyus, tűnés innen, mielőtt, visszatér az a démoni háromszög.

Elrángatott egészen a kalyibáig. Ford bácsi a fotelben ült.

-Dipper! Beszélnem kell veled, gyere a pincébe, kérlek.

Kitöröltem a szememből minden fájdalmamat, és követtem lefelé. 

-Foglalj helyet.

Nem akartam, inkább álltam.

-Ahogy gondolod.-vont vállat.-Nézd, Dipper. Én egy nagyon okos embernek tartom magamat, de nem értem, hogy mit jelentette amit legutóbb mondtál. Hogy megérdemli a szeretet.

Ezúttal én vontam vállat.

-Csak úgy mondtam. Miért, nem?

-Én nem gondolom, kölyök. Ő egy szörnyű démon, ezrek halálát okozta...

-De csak mert gyűlöl minket! Mert szörnyen bántunk vele. Neki gyengédség kell, együttérzés és szeretet. 

-Jézusom Dipper.

-Mi van?-kérdeztem kissé tiszteletlenül, de nem tudtam mit tenni, ideges és zavart voltam.

-Te... Szerelmes vagy?

Annyira gyorsan akartam rávágni, hogy NEM, hogy félrenyeltem.

-Dipper, kérlek ne is tagadd.-mondta miután már kiköhögtem magam.

-Ford bácsi, nem érted ezt a helyzetet.

-De, nagyon is értem, fiacskám. Figyelj, még ha csak egy srác lenne, azt mondom legyen. De ő egy három milliárd éves halhatatlan démon, aki megölt kismillió gyereket, nőt és férfit... Nem fogod fel ennek a súlyát?

-Aha, vagy csak az a bajod, hogy ő a főellenséged. 

-Dipper, nem.

-Dehogynem. 

Nagyot sóhajtott, majd felküldött, hogy vacsorázzak a többiekkel. Nem ettem egy falatot sem, csak turkáltam a kaját.

-Hé, Bátyus, nézd!-mutatott Mabel a tányérjára, amin az ételből egy háromszög volt kirakva, kalapban, egy szemmel és csokornyakkendővel. 

Nagyot kellet nyelnem, hogy ettől ne sírjam el magamat. Felmentem inkább a szobánkba, és magamhoz öleltem a párnámat, tettetve, hogy az Ő. Elképzeltem, hogy most mit tenne velem, hogy ennyire szomorú vagyok. Egy egész kis történetet kitaláltam.

Az ágyban feküdtem, sírva, egy párnát ölelgetve. Felszűrődött az étkezőből a többiek harsány nevetése, és azt kívántam, bár eltűnnének. Ekkor Bill benyitott.

-Hé, Fenyőfa.

-Bill!

Bebújt mellém, és átölelt. Hagyta, hogy a vállába fúrjam a fejemet, és az illatát magamba szívva odasírjak. 

-Minden rendben lesz. Itt vagyok.

-Tudom... De ezt csak kitalálom. Sajnos csak a képzeletemben létezel.

-És az nem elég? Ugyan, Dip. Holnap gyere az unikornisok tisztására reggel hétre. Ott leszek.

Kicsit meglepődtem. Mindenesetre elmegyek. 

-De nem mehetek a barlangodba?

-Ott megtalálnak. Tedd, amit mondtam. Szeretlek.-azzal egy csókot nyomott a számra, majd eltűnt.

Tényleg szeret? Olyan jól esett ezt hallani...

Reggel fél hétkor összepakoltam egy táskát, és indultam a tisztásra.

-Sziasztok!

-Kölyök, állj csak meg.-állított meg Stan.-Sajnálom, ami történt, de rendben lesznek a dolgok, ígérem.

-Jó, tudom.

Azzal el is mentem.  Megálltam a tisztás előtt, majd megpillantottam valamit a bokorban. Megremegtem, mert nem úgy éreztem, hogy az Bill lenne. Odamentem, mire egy hatalmas kentaur állt fel két lábra, ezzel a mellkasomat erősen megrúgva hátralökve.  Még többször odajött hozzám, megkarmolt, és megpróbált lelőni, én azonban mozdulni sem tudtam. Rengeteg seb volt rajtam, ömlött belőlem a vér, és csak arra gondoltam, ahogy Bill megcsókolt. Nem is csók volt. A kentaur beleharapott a pulcsim ujjába, én pedig kész voltam rá, hogy elvigyen, és megöljön. A hangok tompulni kezdtek, túl sok vért veszítettem. Hatalmas dübögés hallatszott, mire elejtett, és elmenekült. A dübögés leállt, és Bill jelent meg. Emberként. Rám tette a kezét, de nem tudta begyógyítani a sebeimet.

-Mi?-értetlenkedett. Felkapott, és rohanni kezdett a Rejtély kalyiba felé, velem a karjaiban. Berúgta az ajtót, majd egyenesen a pincébe rohant. Óvatosan letett az ottani kanapéra, mire egy másik szobából Ford lépett elő.

-Cipher!

-Segíts... Nem működik a varázserőm! Meg fog... Halni.

Egyre lassabban pislogtam, és hirtelen elaludtam. Nem álmodtam, csak sötét volt. Nagyon sötét. Lehunytam a képzeletbeli szemeimet, majd lassan visszatértem. Bill a kanapé mellett térdelt, szemei könnyesek voltak, Ford pedig kidobott valamit.

-Mi-mi történt?

-Csak egy kis gyógyszer kellett.

Elmosolyodott, majd kisöpört egy tincset az arcomból.

-Cipher, beszédünk van.

Félrementek, de mindent hallottam.

Ford: Hogy kerültetek oda? Miért késtél? Majdnem meghalt! Ne szórakozz a kölyök életével, te fránya démon! Hogy is bízhat meg benned, nem is értem... Olyan okos kisfiú...

Bill: Talán nem kisfiú többé. Talán tudja, hogy mit akar.

Ford: Ugyan, dehogy tudja! Arra kérlek, hogy közöld vele, hogy távozol, és ne gyere vissza többet. Őérte. 

Bill előjött, és megpuszilta a homlokomat.

-Mennem kell, Fenyőfa. Lehet, hogy soha többet nem látsz. Érted teszem mindezt.

-És miért?

-Nem tudom.

-Menj.-jött elő Ford. Bill rám mosolygott, majd elment. Azonnal el is aludtam. Mintha csak egy álom lett volna. Ő. Bill.