Az univerzumok közötti átjáró volt a zsebében. Kivette, és egyre mániákusabban vigyorgott. Hátrálni kezdtem.

-Bill... Tedd azt le! Ha leejted, mind meghalunk! Megszűnik az univerzum!

Dobálni kezdte.

-Bill! Állj le!

Ismét könnyek gyűltek a szemembe.

-Jaaaj, mi van Fenyőfa, sírdogálni fogsz?-gügyögte.

-Bíztam benned.

-Az nagy hiba. 

-Azt hittem, hogy megváltoztál!

-Ejnye, ejnye, Fenyőfa. Tudhatnád, hogy sosem változunk, csak mindig jobban rejtjük a valódi énünket. 

-Én... Ezt nem értem! Szerettél! 

-Tudtam, hogy nem alszol. Istenem, még, hogy te okos vagy!-nevetett.

A hátam a falnak a ütközött.

-Miért lenne jó neked, ha végeznél ezzel az univerzummal, Cipher?

-Lássuk csak... Én nem halnék meg, egy démon vagyok. És gyűlölöm ezeket az embereket. Túl tökéletesek... Nem másmilyenek... Követik a trendeket... És csak úgy fogadják el egymást, ha olyanok, mint ők.

-De hiszen te is most egy ember vagy!

-És így már elfogadsz, nem? Sőt, még belém is szerettél egy kicsikét, igaz-e?

Elpirultam, majd kitöröltem az összegyűlt könnyeimet.

-Te is belém.

Ismét felnevetett, majd próbálta elrejteni az arcát, hiszen arról  minden leolvasható volt.

-Ugyan! Én? Egy fiúba? Egy EMBER fiúba? Kizárt!

Nagyon zavartan kezdett viselkedni, majd kis gömbbe zárt galaxisokat kezdte fürkészni.

-Kár, hogy nem találkozunk többet.

-Bill, ne csináld ezt!

-Mit? Ne tegyem végre azt, amit akarok?

-Egész életedben azt tetted, amit akartál. Arra gondolok, hogy ne suhanj el a szerelem mellett!

-Fenyőfa, mondtam, hogy nem! Nem! Csak kihasználtalak! Gyűlölnöd kell, nem érted?-megcsillant a szeme, de odakapott, és kitörölte.

-Nem kell. Nem menne!

-Fenyőfa, ne csináld ezt. Figyellek éppen elég ideje ahhoz, hogy tudjam, hogy egy kis félős gyerek vagy! Te nem mutatod ki az érzéseidet! Hagyd ezt abba! Tudod, hogy sosem menne amit hiszel. Te egy kisfiú vagy, én  pedig egy démon.

Nem figyeltem tovább, mert egy talán tökéletes terv jutott az eszembe.

-Bill!-szakítottam félbe, amikor már a gyerekvállalásnál és annak kockázatainál tartott.

-Van egy ötletem. Lehet, hogy hülyeség és talán veszélyes is, de mindent megoldana.

-Kire veszélyes?-kérdezte.

-Rám.

-Nem, Fenyőfa, nem! Nem! 

Kirázott a hideg, és a lepkék a gyomromban csapkodni kezdtek. Tudtam, hogyha megemlítem, hogy aggódik értem, akkor mindennek oda, ezért csak csöndben álltam, és próbáltam nem elmosolyodni.

-Változtass démonná.

A szemei kidülledtek, és meg sem tudott szólalni. Órákkal később még mindig a három naplót tanulmányozva próbáltuk megfejteni, hogy hogyan lehetne lehetséges. Fáradtan dőlt hátra.

-Fenyőfa, nem tudom. Lehet, hogy ez hülyeség. 

Mellé feküdtem. 

-Talán. De nem minden az? Főleg, hogy szeretsz. Az nagy-nagy hülyeség.

Halkan felnevetett, majd felém fordult.

-Holnap folytatjuk? Elfáradtam.

Bólintottam, majd leoltottam a villanyt.

-Jó éjt Bill.

-Jó éjt Dip.

Éppen szólni akartam, hogy maradjunk a Fenyőfánál, de elkezdtem kedvelni a Dip-et, így csak csöndben lehunytam a szememet, és elképzeltem magamat Bill-el, ahogy mindketten démonok vagyunk, és minden rendben. A rendben szó most nem egy olyan dolog volt, ami jellemezte volna a kapcsolatunkat. Nem OLYAN kapcsolatunkat, csak szimplán KAPCSOLATUNKAT. Hirtelen felült. Kicsit megijedtem, így én is ezt tettem.

-Mi? Miért akarom ÉN, hogy te démon legyél?

Próbáltam megszólalni, hogy elmondjam: Mert szeretsz, és én is szeretlek téged, hiába nem vagyok olyan, aki ezt képes elmondani vagy kimutatni. Ezt hívják szeretetnek, Bill, ezt érzed, amikor velem vagy. 

De nem volt alkalmam. Kiment, és csak egy forgolódással és aggódással eltöltött éjszaka után tért vissza. Becsapta maga után az ajtót, erre riadtam fel. Felálltam, és próbáltam kimenni, de egy csettintéssel az ágyon teremtem, hason fekve, és nem tudtam megmozdulni. Nagyon megijedtem. 13 éves vagyok, ő pedig egy démon, bármit megtehet velem. Miért nem hallgattam a többiekre? Egy gonosz sosem lesz jó, nem tud megváltozni. Még egyet csettintett, mire egy szíj jelent meg a kezében. 

-Minden a te hibád.-közölte nyugodtan, majd levette a felsőmet, én pedig csak csöndben sírva könyörögtem, hogy ez valami szörnyű álom legyen. Levette a nadrágomat is, majd akkorát csapott a hátamra, hogy sikítottam. Ordítottam, visítottam, de nem reagált semmit. Szinte el is hittem, hogy ez az én hibám. Nagyjából egy órával később abbahagyta és elment. Kiment a kis barlangjából. Hiába tudtam már mozogni, úgy fájt mindenem, hogy csak ott feküdtem. Gyűlöltem. Felkeltem, és a tükörhöz léptem. Megfordultam, és hátra nézve tanulmányoztam a heges bőrömet. Ismét sírni kezdtem, majd lépések közeledtek, és mielőtt visszaöltözhettem volna, odaértek hozzám.

-Ne bánts, Bill, kérlek.-könyörögtem, majd az arca (az a tökéletes, imádni való arca, amely minden bűnét képes elfeledtetni velem, ami mindig emlékeztet, hogy szeretem őt, amelybe kócos tökéletes haja most is belelógott, és amit minden problémámat eldobva meg akartam csókolni) megfeszült, és kiment. Visszajött.

-Feküdj vissza.

Sírni kezdtem, és nem hittem el, hogy ez történik velem.

-Kérlek, Bill, nem teheted ezt velem, kérlek, annyira félek!

Meg sem rezdült.

-Azt mondtam, hogy feküdj vissza!

Engedelmeskednem kellett, mert tudtam, hogy ha nem teszem, csak megjárom. Odahúzott egy széket, leült, és a jéghideg, hatalmas kezeit a hátamra tettem. Nem értettem, hogy mi történik, de nagyon féltem. Egy nagyhatalmú démon átvert, bármi kitelhet tőle. A hátam hirtelen megszűnt sajogni. Nem éreztem már, hogy fájna. Nem éreztem semmit. Átfordultam, és ránéztem. Lesütötte a szemeit, én pedig láttam, ahogy egy hatalmas könnycsepp kihullik belőle.

-B-Bill?

Továbbra sem nézett rám.

-Mit tettem?-kérdeztem továbbra is magamat okolva.

-Te? Te mit tettél? Sokkal inkább ÉN mit tettem. Bántottam a számomra legfontosabb személyt, és úgy érzem, ez megbocsájthatatlan. Visszaviszlek a Rejtély Kalyibába, és hagyom, hogy Ford elkapjon. Ne haragudj, Fenyőfa, tudom, hogy mit tettem, és azt is, hogy ez borzalmas. Én is szenvedek, mert így el kell engedjelek, téged, akit...

Nem tudta befejezni. Elállt a szava. Én sem tudom, hogy mitől, de kihasználtam, és átöleltem. Viszonozta. 

-Ne vigyél vissza, kérlek. 

-Dipper, ezt nem te döntöd el.

-De, nagyon is. 

Eltolt, hogy a szemembe nézhessen. Én azonban nem a csodás kék szemeit fürkésztem, hanem az ajkaimat az övére tapasztottam. Lefagyott, majd visszacsókolt. Beengedtem a kíváncsi a nyelvét, hogy járja körbe a számat. Végig nyalta a szájpadlásomat, a fogaimat, és közben megfogta a derekamat, és a csípőjét az enyémhez tolta, ami olyan új és hirtelen volt, hogy egy apró nyögés hagyta el a számat. Ezen elmosolyodott, majd egy másik kezével beletúrt a hajamba. Egyre kényelmesebben éreztem magamat, és mintha ismét beleszerettem volna. Belehúzott az ölébe, én viszont eddig bírtam. 13 éves vagyok, mint már említettem. Azt hiszem, ennyi elég.

-Francba Dipper.-túrt idegesen és tehetetlenül a saját hajába. Az ajkaink felduzzadtak, és valahogy nem tudtam nem kimondani.

-Bill, nekem ez volt az első.

Hitetlenkedve elmosolyodott, majd megragadta a karjaimat, és visszahúzott az ölébe. A kezeit a derekamra tette, és most én túrtam az istenien puha szőke fürtjei közé.