Gyorsan visszamentem a fürdőbe, és elkezdtem készülődni. Megfésültem a hajam, és jó szoros kontyba felkötöttem, beleraktam a csatjaimat. Majd visszamentem a szobámba, és magamhoz vettem a kardomat.

Hogy lehet nekem is kardom? Nos, ez egy igen érdekes történet. Minden az eljegyzéssel kezdődött. Pontosabban akkor mikor Byakuya megkérte a kezem, én pedig igent mondtam. Négy dolog miatt úgy döntött a 46-ok Tanácsa, hogy megkel szereznem a saját kardomat.

Első, hogy ember voltam.

Második, hogy közember voltam.

Harmadik, hogy a Kuchiki család főnemesi család volt, Byakuya pedig a vezetője.

Negyedik, hogyha Byakuya elvesz feleségül, akkor itt fogok élni, és nem lesznek elegendőek a tündéreim.

Így a következő évben, 2007. március elsején beiratkoztam az Akadémiára. Nem ment minden simán, hisz akkor már Byakuya felesége voltam, és minden nemesi család ott volt az esküvőmön. Így még a Rukongai-ból származó halálisten tanoncok is hamar rájöttek a dologra. Így elkezdtek kirekeszteni a társaságból, csúfoltak a hátam mögött. De még így is voltak barátaim, akik megvédtek engem. Például Ichigo, akit kényszerítettek arra, hogy kijárja az Akadémiát, mert nem ismer egyetlen kidou-t sem. Persze ő népszerű volt. Már csak az aizenes fiaskó miatt is. Meg hát Ichigo apja nemes volt, még akkor is ha évekig bujkált. Így őt nem bántották, és előtte engem sem. A tanárok is védtek, bár ők inkább azért, mert nem akartak azzal Byakuya elé kerülni, hogy nem védtek meg engem. Hiszen Byakuya már az elején lefektetett néhány szabályt. Például, hogyha megtudja, hogy bántottak engem, akkor valakinek a fejét veszi ezért. Vagy, hogy bánjanak úgy velem, mintha én ő lennék.

Ichigón kívül volt még két barátnőm is. Yokono Hideko és Yamagata Fusa. Mindketten Rukongai 15. kerületéből származtak. Pluszba még ott volt a bátyám is. A férjemtől azt kaptam nászajándékba, hogy megkereste nekem Sorát, aki így részt vehetett az esküvőmön. Boldog voltam, mert visszakaptam a hőn szeretett bátyámat.

Aztán majdnem egy év múlva teherbe estem. Mindenki örült a dolognak. Rukia, Hisa, Rangiku és Arikka pedig úgy döntöttek, hogy ezt megünneplik. Na igen, az ünneplés. Jó volt, bár Rangiku és Kyoraku kapitány nem igazán fogták fel, hogy nem ihatok alkoholt, mivel, hogy terhes vagyok. Na, mindegy! Addig-addig kínálgatott Kyoraku kapitány, hogy Byakuya dühében fejbe nem vágta érte. Utána már ő sem akart nekem alkoholt adni. Helyette Arrikát kezdte el kínálgatni vele. Igen ám, csakhogy Rika meg még szoptatta Ai-t, így ő sem ihatott alkoholt. Amit szint úgy nem értett meg Kyoraku kapitány, így a már szó szerint dühös Byakuya úgy döntött, hogy elbeszélget egy kicsit vele.

Byakuya nyugodtságot erőltetett magára, majd félre hívta Kyorakú-t. Aki már jócskán részeg volt, de azonnal kijózanodott, amint belenézett Byakuya jéghideg és dühös tekintetébe. Hiába telt el körülbelül 16 év még most is úgy emlékszem a beszélgetésükre, mintha csak tegnap lett volna.

- Miért akartál velem beszélni, Byakuya? - kérdezte kissé megkomolyodva Kyoraku kapitány.

- Tudod te azt nagyon jól, Kyoraku! Nem felejtettél el például néhány dolgot? - kérdezte Byakuya jéghidegen.

- Nem, nem hiszem. Miért mit felejtettem el? - kérdezte Kyoraku.

Byakuya szemei összeszőkültek, ahogy egyre jobban dühbe gurult.

- Hogy mit felejtettél el, kedves Kyoraku? - kérdezett vissza Byakuya sziszegve.

Éktelenül dühös volt, így még jobban figyeltem rájuk, hátha lekel állítani a drága férjemet.

- Talán azt, hogy Orihime terhes, Arikkának pedig ott az öt hónapos lánya. Úgy hogy, ha megkérhetlek ne kínálgass nekik szakét, ha lehet. Köszönöm! - mondta, majd visszajött hozzánk.

- Vége van az ünneplésnek, mindenki menjen haza! - mondta, majd kisétált a szobából.

A többiek szép lassan összecihelődtek és elmentek. Így ért véget a terhességem megünneplése. Azóta, hogy pontosak legyünk 15 év és 9 hónap telt el. Jó gyorsan rohan az idő, még akkor is, ha nem akarjuk. Kirito ma-holnap már felnőtt lesz emberi mértékben. Asuna szint úgy. Ami Asunát illeti, vannak már hódolói, bár Byakuya mindegyiket elkergeti kis hercegnője közeléből. Nem nagyon akarja, hogy felnőjenek. De sajnos egyszer eljön annak is az ideje. Hamarabb is, mint gondolnánk.

Időközben kiérek a kapu elé, ahol a két újonc kapuőr azonnal meghajol.

- Jó reggelt kívánunk, Orihime Úrnő! Hogy van, Orihime Úrnő? - kérdezték egyszerre.

- Jól vagyok. És ti hogy érzitek magatokat? - kérdeztem mosolyogva.

- Mi tökéletesen vagyunk. Köszönjük szépen az aggodalmát - mondták szinte egyszerre.

- Akkor jó! Nekem mennem kell. Sziasztok!

Azzal fogom magam és elindulok a hatodik osztag felé a férjem ételével.

Már hozzászoktam, hiszen szinte az eljegyzésünk óta ezzel kezdem a napot. Elviszem Byakuyának az ebédjét a hatodik osztaghoz, majd onnan megyek a negyedik osztaghoz. Míg az Akadémiára jártam akkor a hatodik osztag után oda mentem. Bár akkor itt volt velem a bátyám, Sora és Ichigo is.

Hirtelen feltámad a szél, és elkezd nagy pelyhekben esni a hó. Megbabonázva figyelem ahogy a szél ide-oda sodorja a lehulló pelyheket. Egyszer csak egy kezet érzek meg a vállamon. Hátra fordulok, és Tatsukival nézek farkasszemet.

- Jó reggelt, Orihime! - köszönt mosolyogva.

- Jó reggelt neked is, Tatsuki! - mosolygok vissza az egyik legjobb barátnőmre.

Tovább indulunk. Ő a második osztagban van, én pedig ugye a negyedikben.

- Nem sokat alhattál, Orihime. Történt valami? - kérdezte kissé aggódva.

- Persze, jól vagyok! Csak megint rémálmom volt, de minden a legnagyobb rendben van. Meg amúgy is Jun mindig hajnali fél ötkor kelt fel, hogy éhes. Általában miután megetettem és Byakuya is elmegy otthonról visszafekszem, de most kiment az álmosság a szememből. Mindig is szerettem figyelni a természetet, így kimentem a kertbe.

Tudom, hogy csak csacsogok össze-vissza, de nem szerettek az álmaimról beszélni. A férjem az más, ő neki majdnem mindenről beszámolok, ami velem történik. Ha meg még sem, akkor ő mindig rákérdez, hogy mi történt aznap velem. Ugyan ezt a gyerekekkel is megteszi nap, mint nap.

Idő közben elérünk a hatodik osztag épületéig, így megállok. Tatsuki megáll mellettem, és aggódva fürkészi az arcomat.

- Rendben! Elhiszem neked, hogy nincs semmi bajod. Én megyek tovább. Legyen szép napod, Orihime!

- Neked is, Tatsuki! Szia! - köszönök el.

Ő tovább megy, én pedig elindulok megkeresni a drága férjemet. Akit pár perc múlva az irodájában találok meg, ahogy az asztala mögött ül, és a jelentéseket olvassa.

- Jó reggelt kívánok önnek, Kuchiki kapitány! - köszönök neki hivatalosan.

Mire halványan mosolyogva felemeli a fejét.

- Jó reggelt önnek is, Hime! Nem gondoltam volna, hogy már ilyen korán itt találom! - megy bele azonnal a játékba.

- Nem tehetek arról, hogy ön otthon hagyja az ebédjét, Kapitány.

- Ebben igaza van, Hime. Sajnálom, hogy rabolom azt a drága idejét minden nap! - mondja mosolyogva.

- Nekem mindig igazam van, Kapitány. Nem tudta!?

- Nem, sajnálom nem. De köszönöm, hogy tájékoztatott.

- Szívesen teszem, ezt ön tudja a legjobban, Kuchiki kapitány.

Szép lassan odamegyek az íróasztalhoz, és leteszem elé az ebédjét.

- Szóltam Kiritónak, hogy ön szeretné, ha fél kilencre bejönnének.

- Köszönöm, Hime!

- Szívesen! Mit csinál? - kérdezem, miközben mellé érek.

- Amit a 3. tisztnek kellene megcsinálnia, de mint mindig rám hárul a feladat.

- Értem. Akkor nem is zavarom tovább - mondom, és az ajtóhoz sétálok.

- Köszönöm szépen, Hime! Legyen szép napod! - szólal meg.

Mosolyogva hátrafordulok, mire szembe találom magam Byakuya szürke tekintetével.

- Szívesen máskor is! Neked is legyen szép napod, Byakuya.

Azzal fogom magam és kimegyek az ajtón, majd elindulok a negyedik osztag felé.

Pár perc múlva odaérek. Gyorsan bemegyek a kórházi szárnyba, és elindulok megkeresni Unohana kapitányt. Meg is találom, az ötödik tiszttel és Hanatarou-val beszélget. Odamegyek hozzájuk, mire a kapitány felém fordul.

- Oh, jó reggelt, Orihime! Hogy milyen korai vagy? Történt valami? - kérdezi.

- Jó reggelt, Orihime kisasszony! - köszönt Hanatarou is.

Az ötödik tiszt azonban csak ellenségesen biccent. Elmosolyodom.

- Jó reggelt, mindenkinek! Jun nem hagyott aludni, így aztán úgy döntöttem, hogy bejövök. Meg aztán Kuchiki kapitánynak is bekellet vinnem az ebédjét, mivel jó szokásához híven otthon hagyta.

- Oh, a gondoskodó feleség! - horkan fel ellenségesen az ötödik tiszt.

- Yasue ötödik tiszt, mégis milyen viselkedés ez egy főnemesi család vezetőjének feleségével szemben? Moderáld magad! - szól rá nyugodtan Unohana kapitány.

Én azonban dühös leszek. Yasue-val évfolyamtársak voltunk, de mindig is gyűlölt. Már csak azért is, mert az apja a hatodik osztagban szolgál, így gyerekként nagyon sokat találkozott Byakuyával, és szerelmes lett belé. Nem tudta lenyelni azt a tényt, hogy Byakuya helyette belém szeretett és elvett feleségül. Ő volt a legelső, aki kigúnyolt az Akadémián. Ő miatta nem fogattak el.

Miközben így agyalok, Akeno belekezd az unalmas szónoklatába.

- Ő vette el tőlem Kuchiki kapitányt! - mutat rám.

Mire már én sem bírom visszafogni a cinikus énemet.

- Sajnálom, hogy ezt gondolod, Akeno! De én nem vettem el tőled Byakuyát, mivel téged észre sem vett. Maximum azt jegyezte meg rólad, hogy az egyik tisztjének vagy a lánya. A mai napig még csak a nevedet sem tudja - mosolygok Akenóra negédesen.

- Honnan veszed ezt, te ringyó? - sziszeg az arcomba.

- Onnan, hogy múltkor beszélgettünk, és megkérdezte tőlem, hogy minden rendben van-e. Én pedig mondtam neki, hogy te nem hagysz békén engem, mire ő közölte velem, hogy tudja, hogy kiről beszélek, de a keresztnevét nem tudja - mosolygok még mindig.

Akeno erre hisztérikusan felsikít, és elrohan. Én pedig sóhajtva próbálok lenyugodni.

- Anya? - hallom meg Asuna hangját.

- Igen? - fordulok meg.

Asuna odaér elém, és kissé meghajol.

- Jó reggelt, Anyám! Sajnálom, hogy ilyenkor zavarlak, de fontos dolog miatt vagyok itt.

- Mi az a fontos dolog, Asuna? - kérdezem teljesen felé fordulva.

- Nos, arról van szó, hogy van egy fiú, akinek tetszem, és közölte velem, hogy pár éven belül a felesége leszek. Én pedig mondtam neki, hogy apa soha sem engedne el vele sehova, nem hogy majd évek múltán feleségül vegyen. Ő erre azt mondta, hogy semmi akadálya majd ő beszél apával a dologról, és ráveszi, hogy engedjen el vele - kis levegőt vesz, majd folytatja. - De, Anyám, te is tudod, hogy apa milyen fafejű az ilyen dolgokban. És szeretném, ha segítenél megállítani a srácot, mielőtt apa dühében kinyírja.

- Szóval nem szeretnéd, ha a fiú megismerkedne Senbonzakurával - vonom le a következtetést nyugodtan.

- Igen, Anyám, erről lenne szó! Kérlek, anya! Apa csak rád, Hisa nénire, Arikka nénire és Rukia nénire hallgat. Kérlek, anya, segítened kell! Akár mennyire is gyűlölöm a srácot akkor sem kívánom neki a Senbonzakura általi halált. Kiritóra nem számíthatok, mert ő csak megrántotta a vállát, mikor a segítségét kértem ez ügyben.

- Nyugodj meg, Asuna drágám! Persze, hogy segítek - nyugtatom meg Asunát. - Hol van most az a fiú, kicsim?

- Nos, szerintem már elindult a hatodik osztaghoz.

- Rendben!

Közben Unohana kapitány felé fordulok, de ő megelőz a válasszal.

- Nyugodtan menj csak Orihime! Én sem szeretném, ha azt a fiút Kuchiki kapitány megölné dühében.

- Köszönöm szépen, Unohana kapitány! - mosolygok rá.

- Szívesen!

Asuna és én is meghajolunk a nő előtt. Majd fogjuk magunkat, és futva indulunk a hatodik osztag felé. Már épp oda érnénk mikor észrevesszük Byakuyát és a fiút. A fiú nyugodtan és kissé gőgösen néz szembe az éktelenül dühös férjemmel. Már innen is látszik, hogy a srác nagyon magabiztos. Vajon feltud-e mutatni valamit arra vonatkozóan, hogy miért engedjük el vele Asunát? Vagy csak úgy tűnhet, hogy a srác magabiztos?

Tovább nem töprenghettem tovább, mert Byakuya előhúzta Senbonzakurát, mire rémülten indulok feléjük. De tudom, hogy nem érhetek oda hozzájuk ilyen tempóban, így villámlépésre váltok, és pont akkor érek oda, mikor Byakuya elengedné a kardját, és lefogom a kezét. Férjem egy pillanatra meghökken, ahogy felfogja a jelenlétemet.

- Orihime, te meg mégis, hogy kerülsz ide? - kérdezi döbbenten.

- Byakuya, én... - alig kapok levegőt.

Egy pillanatra elfog a szédülés, így Byakuyához dőlök, ő pedig védelmezőn átölel.

- Orihime? Orihime, jól vagy? - kérdezi aggódva.

- Én... nem... érzem magam... jól. Byakuya, én... szédülök... - nyöszörgök.

- Nincs semmi baj! Itt vagyok! - mondja, és felvesz menyasszony pózba.

Közben Asuna is beér minket, és rémülten néz rám. Látszik rajta, hogy nem sok választja el a sírástól.

- Anya? Mi a baj? - kérdezi remegve a félelemtől.

- Asuna, édesanyádnak pihenésre van szüksége. Haza viszem, te pedig szólj Unohana kapitánynak. Most! - szól rá Byakuya a lányunkra.

- Rendben, apu, máris! - mondja és gyorsan elsiet a negyedik osztag irányába.

Időközben a fejfájás is rám jön. A tüdőm fájni kezd, én pedig alig kapok levegőt. Közben észre veszem, hogy elindulunk és férjem beszél hozzám. De a szavai nem értek el hozzám. Lehunyom a szemem és érzem, ahogy a sötétség körül ölel. Én pedig habozás nélkül megadom neki magam.

Hirtelen ébredek fel, és érzem, hogy ágyban fekszem. Közben még csukott szemmel nézek körül a helyiségben. Érzem Byakuya és Unohana kapitány jelenlétét.

- Nincs semmi komolyabb baj! Egyszerűen csak kimerült. Pár napot ágyban tölt, nem csinál semmi kimerítőt, és már jobban is lesz.

- Köszönöm szépen, Unohana kapitány! Megkönnyebbüléssel tölt el a tudat, hogy nincs komolyabb baja

- Szívesen teszem, Kuchiki kapitány! Végül is ez a dolgom. Én megyek, egyedül is kitalálok.

Azzal a nő kimegy, így kinyítom a szemem. Byakuya ott ül mellettem.

- Byakuya - suttogom, mire felém fordul.

- Orihime, hála istennek, hogy felébredtél! Hogy érzed magad? - kérdezi aggódva.

- A körülményekhez képest azt mondhatom, hogy jól. Rendkívül jól.

- Azért még pihenj! Jól rám ijesztettél, kedvesem! - néz rám gyönyörű, acélszürke szemeivel.

- Rendben van, pihenek! De itt maradsz velem? - kérdezem.

Ő erre csak elmosolyodik, majd se szó, se beszéd befekszik mellém. Mosolyogva hajtom a fejem a mellkasára. Majd szép lassan elnyom az álom férjem karjaiban.