Egy elhagyatott házban járok, de fogalmam sincs, hogy pontosan hol is vagyok éppen. Hangokat hallok az egyik szobából, így arra veszem az irányt. Belépek egy ocsmány, szétzilált, de még is ismerős szobába. Hirtelen a hátam mögött motoszkálást hallok, így megfordulok, hogy a végén a rémálmommal nézzek farkasszemet, Ikehara Mikióval. A férfi elmegy mellettem, és a szoba egyik elhagyatottnak tűnő sarka felé indul. Remegve követem, tudva, hogy mit fogok látni. Magamat szülés közben. A legeslegnehezebb, legmocskosabb szülésem közben, ami majdnem az életembe került.

- Meghalt már? - kérdezi.

- Kicsoda? - kérdez vissza a mellettem üllő nő.

- A gyerek, ki más. Orihime úgyis az enyém lesz - nevet fel Mikio.

- Nem, Mikio. Ha rajtam múlik a kicsi és Orihime is egészségesen mennek haza.

- Óh, Orihime itthon van, Nővérem. A kicsit meg megölöm.

- Nem. Nem engedem. Orihimének a férje mellett a helye. Ő oda tartozik. Kérlek, Mikio! Értsd meg, Mikio! Orihimét várja otthon a férje és a gyermekeik.

- Nem fogok változtatni a dolgokon, Nővérem. Most elmegyek, de visszajövök. Addigra nem akarom itt látni a kölyköt. Még azt is megengedem, hogy hazavidd az apjához. Ez tőlem igencsak szép ajánlat. Nem? - kérdezi, majd nevetve kimegy a szobából.

Még jobban remegve megyek közelebb. De elkerekedett szemekkel hátrálok meg. Ilyen lehettem kívülről? A körülöttem lévő padló tiszta vér, az én vérem. Remegtem, az izzadság csak úgy folyt rólam. A ruhám - amit a férjemtől kaptam a tizenhét és feledik házassági évfordulónkra -, mocskos, véres és szakadt volt. A mellettem ülő hölgy, aggódva simít ki egy hajtincset az arcomból.

- Ma... yami, én saj... sajnálom. Fáj, pokolian fáj. Én el... - hangom elfújt egy újabb sikolytól.

- Ne, ne, ne! Ne gondolj erre! Csak a kisbabádra, a férjedre, a gyerekeidre gondolj, és arra, hogy egészségesen mentek haza a kisbabáddal.

Pár perc múlva megszületett a kis Jun, mire már Mikio is megérkezik.

- Na, mi van a gyerekkel? - kérdezi.

- Jól van. Egy gyönyörű, egészséges kisfiú - mondja, és felém fordul. - Orihime, nézd csak! Itt a kisfiad. Mi lesz a neve?

- J... Jun. Kuchiki Jun... Mayami, kérlek vidd haza a kisfiamat az apjához.

- De nem hagyhatlak itt az öcsémmel. Főleg, így, hogy a vérzés nem akar elállni. Haza kellene vinni téged. Hogy rendesen el tudjanak látni.

- Ne, kérlek.

- Orihime, megmentetted az életemet, én is megmentelek téged.

- Azzal mentesz meg, ha a kisfiamat hazaviszed Byakuyához. Mellette biztonságban van. Junnak Byakuya mellett a helye.

- Ahogy  neked is, Orihime.

- Kérlek, tedd meg ezt értem! Ezzel lerendezed a tartozásodat felém. Kér... lek! Vidd ha... haza a kis... fiamat az ap... az apjához - hangom elcsuklik, majd elvesztem az eszméletemet...

Rémülten nyitom fel szemeimet, és egy kisebb sikollyal felülök. Zihálva nézek magam mellé, de Byakuya látszólag alszik, egyik izmos karjával átölelve a derekam. Rémülten, és verejtékezve teszem a tenyerem az őrülten zakatoló szívemre. Hirtelen Byakuya megmozdul, mire felé fordulok. Szürke szemeivel aggódva néz engem.

- Minden rendben, Orihime? Jól érzed magad? - kérdezi aggódva, miközben felül.

- Igen, jól vagyok. Csak megint egy rémálom. Semmi komoly. Tényleg, jól vagyok - mosolygok rá.

- Biztos, hogy jól vagy? - kérdezi még mindig nyugtalanul, végig simítva arcomon.

- Igen, teljesen biztos. Ne aggódj, jól vagyok - mondom mosolyogva, és hozzábújok.

Átöleli a derekamat, és közelebb húz magához. Másik karjával az állam alá nyúl, és felemeli a fejem, hogy bele tudjon nézni a szemembe.

- Ugye elmondanád nekem, ha valami baj lenne, Orihime? - kérdezi komolyan.

- Pe... persze! De ez most, hogy jön ide? - kérdezem.

- Úgy érzem, hogy nem vagy őszinte velem, Hime.

Erre elmosolyodom. Mindig akkor hívott így, ha aggódott értem. Egy pillanatig még nézem férjem tökéletes vonásait, majd felsóhajtok. Elfordítom a fejem, majd halkan, szinte suttogva megszólalok.

- Tényleg tudni szeretnéd, hogy miről szólt?

- Igen, tudni szeretném. Aggódom érted, Orihime. Már három hónapja rémálmok gyötörnek téged, és egyszerűen nem tudom tovább nézni, ahogy szenvedsz. Miért nem akarod, hogy segítsünk neked? Hogy segítsek, ha nem mondod el, hogy mi bánt, Orihime? - törnek ki belőle a szavak.

Újabb sóhaj hagyja el telt ajkaimat. Szemeim elhomályosodnak, majd egy könnycsepp száguld végig az arcomon. Csak magam elé nézek, és gondolkodom. Tudom, hogy el kellene mondanom legalább neki, a férjemnek, hogy miről szólnak ezek az álmok, de már csak azzal is fel lehet dühíteni, ha szóba kerülnek a fél évvel ezelőtt történtek.

- Orihime? Kedvesem, mi a baj?

- Sajnálom! Annyira sajnálom! - zokogok fel. - Nem akartam neked elmondani, mert ha csak szóba kerül, már attól dühös leszel. Szeretném elfelejteni, hogy én és Jun is éppen csak túl éltük azt a napot. Szeretném elfelejteni Ikehara Mikiót, és azt, hogy én és Jun is majdnem meghaltunk miatta. Én annyira... én annyira... Byakuya...

Zokogva bújok oda Byakuyához, és hagyom, hogy átöleljen, hogy megvigasztaljon.

- Nincs semmi baj, Orihime. Nyugodj meg! Itt vagy velem. Ssh! Itt vagytok velem. Nyugodj meg!  - suttogja a fülembe nyugtatóan.

Ettől csak még jobban sírok, és közelebb bújok hozzá.  Élvezem, ahogy nyugtatóan átölel, és itt van velem. Pár perc múlva lenyugszom, és felemelem a fejem. Belenézek férjem acélszürke tekintetébe, ami még 18 és fél év után is megbabonáz.

- Byakuya, én... én szeretlek - mondom.

Byakuya kissé meghökken. Megtudom érteni. Nem sokszor mondjuk ki az érzéseinket. Úgy vagyunk vele, hogy ezt szavak nélkül is tudnunk kell. Szavak helyett tettekkel bizonyítjuk, hogy mennyire szeretjük egymást. De néha - főleg akkor amikor olyan érzésem van, hogy muszáj kimondanom az érzéseimet -, kimondom, amit érzek. Mint most is. Byakuya szép lassan elmosolyodik.

- Én is szeretlek, Hime! - azzal lassan lehajol, és megcsókol.

Csókjának izgalmas íze végigszáguld a testemen, és felforrósít. Pár perc múlva mosolyogva válunk el egymástól. Komolyan rám néz.

- Most már minden rendben van, Hercegnő. Ne gondolj a fél évvel ezelőtt történtekre, csak arra, hogy itt vagytok biztonságban velem. Rendben? - kérdezi komolyan.

- Rendben - mosolygok rá.

Férjem egy pár percig még aggódva fürkészi az arcom, de végül sóhajtva visszadől a futonra.

- Próbálj meg még egy kicsit aludni. Jó? - kérdezi csukott szemmel.

- Persze, megpróbálok.

Azzal én is eldőlök, fejemet férjem mellkasára hajtom, és hallgatom  szívének ütemes dobogását. Lehunyom a szemem, és visszakalauzolom magam az álmok világába. Végül pár perc múlva férjem karjaiban nyom el az álom.

Reggel arra ébredek fel, hogy Byakuya felkel mellőlem, és elindul a fürdőszobába. A másik oldalamra fordulok, és megpróbálok visszaaludni. Már épp újra visszaaludnék, mikor Byakuya visszajön a szobánkba, és egy lágy csókot nyom az ajkaimra. Kinyitom a szemem, és rámosolygok.

- Jó reggelt!

- Jó reggelt neked is, drágám! - mosolyodik el, majd kisöpör egy tincset az arcomból. - Jól aludtál?

- Igen, utána már nyugodtan aludtam. Mennyi az idő?

- Fél öt. Miért?

- Különös, Jun ilyenkor már követelni szokta a korai reggelijét.

- Biztos még nem ébredt fel - von vállat Byakuya.

Hirtelen éktelen sírás kezdődik el. Erre már én és Byakuya is elmosolyodunk.

- Hát úgy látszik, elszóltam magam - von vállat újra Byakuya.

- Hát igen. Korai volt még örülni - mosolygok, és kikelek az ágyból.

Átmegyek Jun szobájába, és karjaimba veszem szinte már üvöltő kisfiamat.

- Jó fiú jó fiú. Nincs semmi baj! Itt van anya. Jól van. Éhes vagyok én? Igen, az vagy? - mosolygok rá a csöppségre, aki szép lassan abba hagyja a bömbölést.

Megérzem a hátam mögött férjem számomra megnyugtató lélekenergiáját, mire felé fordulok. Ott áll az ajtóban teljes kapitányi szerelésében, és mosolyogva néz minket. Szürke szemeiben melegség csillan, ahogy ránk emeli a tekintetét.

Régen, pontosabban 18 és fél éve még senki sem gondolta volna, hogy meg tudom Byakuyát változtatni, még talán én magam sem. Túlontúl magába zárkózott. Senkit sem engedett közel magához, még a saját húgait is elrettentette minden nemű beszélgetéstől. El akarta felejteni a múltját, a volt feleségét, és minden mást is, ami hozzá kötötte. Épp ezért akarta 22 évvel ezelőtt megölni Rukiát, még ha pokolian fájt is neki. Nagyon is emlékeztette őt Hisanára, és az ígéretére. Hála istennek, Ichigo megtudta változtatni Byakuya hozzáállását, annyira, hogy Byakuya felfedje kisebbik húga előtt a származását.

Elgondolkozhattam, mert férjem hangját halom meg.

- Orihime. Orihime, hallod, amit mondok? - kérdezte aggódva.

Megrázom a fejem, és rá nézek.

- Sajnálom, nem figyeltem. Mit is mondtál? - mosolygok rá.

- Csak, hogy én indulok, és majd szólj Asunáéknak, hogy legalább fél kilencre jöjjenek be - mondja. - De biztos, hogy jól vagy?

- Persze, ne aggódj. Tényleg csak elgondolkoztam - rakom vissza ágyába félig elaludt fiamat.

Felállok, és odamegyek Byakuyához és mosolyogva átölelem. Ő pedig visszaölel, majd eltol pár centire magától. Pár percig még egymás szemébe nézünk, majd elengedjük egymást.

- Legyen szép napod, Byakuya! - mosolyogva adok neki egy csókot.

- Neked is, Hime - mondja, majd még egyszer megcsókol, megfordul és elmegy.

Még pár percig mosolyogva nézek távozóban lévő férjem után, majd visszafekszem aludni, hogy két és fél óra múlva újra felkeljek. De ahogy eszembe jut a rémálmom, rémülten nyitom fel a szemeimet. Gondolkodás nélkül kikelek az ágyból, és elkezdek átöltözni. Közben ránézek az órára, ami öt órát mutat, mire csak egy sóhajjal reagálok. Végzek az átöltözéssel, majd kimegyek a kertbe egy kis friss, hajnali levegőt szívni. Január elsejéhez mérten még nem kelt fel a nap, így még sötétség honol mindenütt. Még mindent érintetlen, hófehér hó borított, jelezve, hogy az éjszaka szakadt a hó, és még nem volt senki, aki háborgatta volna. Szerettem figyelni az ébredező természetet, olyan megnyugtató. Figyelve, ahogy hullik a hó, felkel a Nap és elkezdi felolvasztani a hóborította tájat. És ezzel elkezdődik a nap, és a csend is eltűnik, hogy átadja helyét a hangoskodásnak. A tájjal együtt felébrednek a tisztek is, és indulnak a munkába. Egyszóval beindul az élet.

Mindig is szerettem figyelni az embereket, a tájat, de csak az esküvőm után kaptam rá igazán a természet ébredésének figyelésére.

- Orihime Úrnő? - hallatszik egy bátortalan hang.

- Igen? - fordulok kérdőn a hang tulajdonosa felé.

Pár méterre tőlem egy cseléd áll. A lánynak szép, hullámos kékesszürke haja és smaragdzöld szemei vannak. Kissé alacsony és fiatal, emberi mértékben még csak huszonegy éves. Újonc volt, aki még csak most került ki az Akadémiáról. Furcsa mód a lány olyan nekem, mint a húgom lenne.

- Csak azt akartam kérdezni, hogy Kuchiki kapitány már el ment?

- Igen, az előbb ment el itthonról. Miért?

- Mert megint itt hagyta az ebédjét - mondja a lány halkan.

Erre csak elmosolyodom, és közelebb megyek a lányhoz. Ahogy észre vesz, azonnal meghajol.

- Namiko, ne hajlong itt nekem! - szólok rá mosolyogva.

Namiko értetlenül néz rám, mire már nem bírom tovább és elnevetem magam. Mikor végre lenyugodok mosolyogva nézek újra a lányra.

- Namiko, te olyan vagy nekem, mint ha a kishúgom lennél. Velem szemben neked nem kell betartanod a formalitásokat. Rendben?

- De Orihime Úrnő, Byakuya Nagyúr azt mondta, hogy.... - kezdte.

Erre csak mosolyogva legyintek egyet. Nem tudtam nem mosolyogni a lány szégyenlősségén.

- Tudom, hogy mit mondott. Nami, ne vedd komolyan, amit Byakuya mond. Nem kell szó szerint érteni, amit mond, Namiko. Szerinted miért viselkedik veled másként, mint a többi cseléddel, Namiko? - kérdezem hirtelen.

- Nem tudom, Orihime Úrnő. Miért? - kérdez vissza.

- Mert pontosan tudja, hogy olyan vagy nekem, mintha a kishúgom lennél. Ezért téged is családtagként kezel. Nem vetted észre, Nami?

- Ne-nem, Orihime Úrnő, nem vettem észre.

Erre csak mosolyogva megcsóválom a fejem. Majd felemelve a kezem beleborzolok a lány hajába.

- Akkor remélem, hogy most már észre vetted, Namiko! - mosolygok rá.

Ránézek a karórámra, ami fél hetet mutatott.

- Már ennyi az idő? Hogy el szaladt? Akkor ideje lenne készülődnöm - mondom, majd fogom magam és visszaindulok a házba.

Éppen csak felérek a tornácra, mikor Jun felsír. Gyorsan fogom magam, és bemegyek a szobájába. Kiveszem az ágyából, és ringatni kezdem.

- Nincs semmi baj, Jun! Itt van anya, ne félj! - suttogom neki, mire kissé abba hagyja a sírást.

Mosolyogva figyelem félig visszaaludt kisfiamat, majd óvatosan visszafektetem az ágyába. Azonban Jun másként gondolta. Ahogy leraktam azonnal újra sírva fakadt. Úgy hogy kénytelen voltam újra felvenni a karjaimba a kis csöppséget. Aki ezt úgy köszönte meg, hogy abbahagyta a sírást.

- Anya? - hallom meg legidősebb fiam hangját.

- Igen, Kirito? - fordulok felé mosolyogva.

- Apa már elment?

- Igen, és üzeni, hogy fél kilencre azért menjetek be.

- Miért? - hökken meg Kirito.

Meg tudom érteni őt. Byakuyát általában nem érdekli, hogy Kiritóék mikor mennek be a kapitányságra. Még csak az sem, hogy mikor jönnek haza. Bár mindig morog, ha tíz óra után érnek haza.

- Nem tudom, Kito! Nem magyarázta meg. Csak annyit mondott, hogy jó lenne, ha fél kilencre te és Asuna beérnétek.

- Rendben, Anya! Köszönöm szépen! Boldog 2025-öt kívánok neked, Édesanyám - mondja, majd kimegy a szobából.

Mosolyogva nézek utána, majd visszarakom az ágyába a visszaaludt Junt, majd én is elindulok készülődni.