Két nap múlva már fogyóban volt az élelmünk. Egy újabb sztratégoszt vesztettünk el, mert nem bírta elviselni a lelkiismeret furdalást. Öngyilkos lett, és a hullájára a szobájában találtak, mellette egy levelet, melyben bocsánatot kért tőlem. Elfogadtam a bocsánatkérését, hiszen nem ártott nekem. Azonban a királlyal és Andrással nem ez volt a helyzet. A katonák minden hitüket belém helyezték és a maradék egy sztratégosz, Géza is mellém állt. Így hát teljesen elszigetelődtek és az egyetlen dolog, amit tehettek, hogy összeesküvést terveztek ellenem. Ám lebuktak, és a parancsom nélkül mindkettőt börtönbe zárták. Nem elleneztem a dolgot, hiszen annyival kevesebb problémám volt, ha nem lehettek a káromra.

Többségében kisebb-nagyobb örömhírek érkeztek hozzám. Az ágyúk az új töltetekkel minden nyolcadik percben megtizedeltek egy-egy csapatot, amikor betaláltak. A tüzérek sosem hibáztak, alig akadt olyan eset, hogy a robbanás nem idejében történt vagy, hogy egyáltalán nem is robbant a töltet, mert besült. A lövészek is komoly eredményeket értek el az ellenség „szurkálásával". A harmadik napra visszarendeltem őket. A többségük koromfekete volt a leégett épületekben töltött idő miatt, és voltak olyanok, akik sebesülten érkeztek vissza. Péternek is több kötésre volt szüksége, hogy néhány csúnyább vágásnak a vérzését elállíthassa, de a mieink összességében alig vesztettek pár embert, míg az ilioniak a megmaradt seregük felét.

Időközben kémeket is kiküldtem, hogy megtudjam a megmaradt ellenséges csapatok összetételét és a harci moráljukat. Kedvező hírek jöttek innét is. Hadiknak alig maradt ötezer embere, ebből majdnem négyezer milicista volt. A moráljuk pedig... Szinte a nullával volt egyenlő. Fáradtak voltak és nem szívből harcoltak, ezen kívül vágytak az otthon melegére, és a családjukra. Azon kevesek, akik túlélték az ostromot idáig, az elesett bajtársaikat siratták és a hadvezérüket szidták. Tudtam, egyetlen erőteljes támadással megtörhetem őket, és felszakíthatom az ostromgyűrűt a város körül. Másnapra rendeltem el az általános rohamot.

Ne feledjétek fiúk... – Ordítottam a katonáknak, aki felkészültek a kitörésre. Sokuk arca sugárzott a tettvágytól és a lelkesedéstől. Az elmúlt pár napban a vereség érzését a győzelem reménye váltotta fel azzal, hogy színre léptem. Mindannyian bíztak bennem és tudtam, ha arra kérném őket, akár a Világ Végére is követnének. – Ne feledjétek, hogy a mai nap az utolsó lehetőség! Nyerünk vagy vesztünk, már nem számít! Ha győzünk? Akkor sírni fogunk a veszteségeink miatt! Ha vesztünk? Akkor miattunk fognak sírni az asszonyok és az árvák! – Körülnéztem. Meglepett arcok sokasága nézett vissza rám, hiszen ilyenkor az ember lelkesítő beszédet várna, nem pedig egy lehangolót... Elmosolyodtam, látván, hogy nem értenek. – Mégis, a halottakért már nem tudunk mit tenni, mindössze egyetlen dolgot: Nem hagyjuk hiába elveszni az áldozatukat! Nem hagyjuk, hogy az ellenségnek lehetősége legyen megfosztani a holtakat a dicsőségtől, amelyet a hazájukért és a bajtársaikért tett áldozatukkal érdemeltek ki! Nem hagyjuk, hogy tovább ontsák a drága drioniak vérét, hogy további embereknek kelljen élni az életüket apjuk, testvérük, gyermekük, szerettük nélkül! Tegyünk azért, hogy örökké elvegyük az ilioniak kedvét a város megtámadásától! Tegyünk azért, hogy örökre megtanulják: Nem olyan egyszerű elpusztítani valakinek a hazáját, ha azt ilyen emberek védik! Mutassuk meg Ilionnak: Igenis él Drion és igenis küzdni fogunk érte az utolsó csepp vérünkig!

Ez már hatásosabb szöveg volt. Hatalmas ujjongás volt a reakció a beszédemre. Sokan könnyeztek az emlékektől, de így is magasba tartották a fegyverüket és éljeneztek. Aki tehette lóra szállt. Külön nekem elővezettek egy éjfekete, gyönyörű kancát, amely mint kiderült a király lova volt előzőleg. Nem utasíthattam vissza a katonák ajándékát. elültem hát a csodaszép paripámra, amelyet Hannibálnak neveztem el, halott bajtársam tiszteletére. Rajtam kívül még közel négyszáz embernek jutott ló. A többi gyalogosan maradt, de tudtam, hogy a romok miatt nem leszünk gyorsabbak náluk.

Elindultam a kapu fele, jelezve az őrüknek, hogy tárják nagyra a szárnyakat. Eközben a falra felküldtem néhány zenészt, akik most teljes erejükből fújták a kürtöket és ütötték a dobukat. Nem volt több orvtámadás... Nem volt több ágyútűz... Csak egyetlen színtiszta roham.

Közel ötezer torokból hangzott el egyszerre a „Drionért!" kiáltás, miközben kitörtünk a Fellegvárból. Hajnal volt, így az ellenség embereinek többsége alig volt talpon. Ami ezután történt, az színtiszta gyűlölet keltette mészárlás volt. A magukhoz alig tért ilioniak többsége nem is tudta, honnan érkezik a támadás. Többségük úgy hullott el, hogy arcán a megdöbbenés látszik. Nem igazán törődtem vele, kit találok el a szablyámmal. Aki megjelent előttem kék uniformisban, az rögtön a halál fia volt. Nem hibáztattam a katonákat a kegyetlenségükért, hiszen engem is ellepett a vérfelhő és eszetlenül szabdaltam a saját honfitársaimat... Már alig kaptam levegőt, a kardom és a ruházatom is csupa vér volt, amikor végre megállítottam a lovamat. A külső falnál voltam, mögöttem alig lemaradva a lovasok. Bevártam őket, mert tudtam, hogy öngyilkosság volna innét tovább menni egyedül.

Amint felsorakoztak mellettem kiadtam az újabb parancsot a rohamra. Egyetlen támadható célpont maradt már csak. A fal előtti síkságon heverő, pompában úszó parancsnoki szállás. Alig páran őrizték, de tudtam, hogy azok az emberek felkészülten várták a rohamunkat és pihentek is voltak. De nem volt szükség további vérontásra.

Hirtelen az egyikük egy hatalmas fehér zászlót kezdett el lengetni. Visszafogtam a katonákat és egyedül mentem csak tovább. Tárgyalni akartak velem. Nem tehettek mást. Hiszen győztünk...