A gyászomat félre téve magamra kaptam a ruhámat, amely még mindig a harcban szerzett vérfoltoktól tarkállott és a felszerelésemet is magamhoz vettem. Heves léptekkel csörtettem keresztül a fellegvár folyosóin. Ahol elhaladtam, ott a hátam mögött heves sugdolózás támadt.

Hát visszatért a gyászból? – Mondta az egyik cseléd.

Biztos megviselte a gyász, de tettre késznek tűnik! – Hallottam mástól.

Nem lennék az imperator helyében... - Hangzott el utoljára egy másik személytól, mielőtt feltéptem volna a Haditanács teremajtaját. Bent a király és a sztratégoszok álltak a térkép körül gondterhelt arccal. Nem voltak sokan, ám nem ez volt a meglepőbb. És nem én voltam a legmeglepettebb. Ahogy észrevettek szinte kővé dermedtek a látványomtól. Gyorsan lesütötték a szemüket. Egyikük elkezdett reszketni félelmében. Ezek a vén csontok tudták, a jelenlétem egyenértékű egy viharral, amely keresztül söpör egy gabonamezőn. És most ők voltak a gabona.

Azonnal válaszokat akarok, különben nem állok jót magamért! – Mondtam, jól érezhetően a hangomban, hogy visszafojtom a kitörni készülő dühömet. – Hogy a picsába állhat lángokban Drion?!

A négy teremben lévő sztratégosz közül azonnal kiszúrtam Andrást, ahogy falfehér arccal próbálja ösztönözni a többieket, hogy meséljenek. Végül, mivel egyikük sem mert még csak felnézni sem, megköszörülte a torkát és megszólalt.

Miután bezártak téged, az imperator úgy döntött, hogy kitör a városból és a győzelem mámorában megütközik az ilioniakkal. Véres csata volt, egész álló nap ölték egymást, azonban a nagyobb tömeg győzedelmeskedett. Hatalmas veszteségekkel kénytelenek voltunk visszavonulni. – Mondta, de a hangjából egyáltalán nem éreztem ki a sajnálatot, vagy a szomorúságot.

És azt akarod, hogy elhiggyem neked te álnok kígyó, hogy László önmagától találta ki, hogy kitör?! – Sziszegtem a fogaim között. – Hiszen megesküdött, hogy tartani fogja magát a tervhez!

Hidd el, próbáltuk visszatartani! – Emelte fel két kezét. A kezdeti bizonytalanságának már nyoma sem volt. – Azonban önfejű volt és nem hallgatott ránk! Ez lett a végeredménye.

Éreztem, hogy hazudik. Senki sem mert Andráson kívül a szemembe nézni. És mégis ez az ember állta a tekintetem, sőt még kaján vigyorral az arcán bámult engem. Éreztem, hogy elönt a düh, de tudtam, hogy nem érek el vele semmit, ha megölöm. „Majd még lesz rá módod!" – Nyugtatgattam magam. Végül úgy döntöttem, hogy megkeresem Tamást, ő biztos információkkal tud ellátni engem.

Nem érdekel mi történt! – Mondtam a tanácsnak, miután végig gondoltam a dolgot. – De mától én vagyok az imperator. Aki megpróbálja kétégbe vonni a tisztségemet megölöm. Aki megpróbál ellenállni, megölöm. Aki megszegi a parancsaimat? – Szünetet tartottam és egyenesen András szemébe néztem. – Az jobb, ha önmagát öli meg! – Levegőt vettem. – A parancsaimat hamarosan megkapjátok!

Nem vártam meg a reakciójukat. Kimentem a teremből, hogy megkeressem Tamást. Az őröktől kértem tanácsot, akik útba is igazítottak engem. A Fellegvár faláig jutott az ellenség! Az ottani kapunál vezette a csapatokat a bajtársam. Ott is találtam meg, ahogy a falon ordibált az embereivel, gyorsabb lövésekre ösztökélve őket.

Gyerünk ti szarrágók, hát erre képeztek ki titeket?! – Ordította, miközben felmásztam hozzá. Mivel háttal állt nekem, ezért rátettem a vállára a kezem. Lendületesen fordult meg. – Te meg mi a faszt akarsz?! – Kérdezte, de rögtön észrevette, hogy ki zavarta meg és meglepetés látszódott az arcán. – Hát te még életben vagy? – Mondta és átölelt. – Jó újra itt látni! – Elkomorodott a tekintete, ahogy végigmért. – Istenek! Ennyire megviselt a tragédia! Hiszen egy ősz tincs van a hajadban!

Tamás! – Mondtam neki komolyan, mintha nem is hallottam volna, amit eddig mondott. – Kérdéseim vannak, amire csak te adhatsz választ!

Sajnálom! – Ordította, ahogy leadtak a közelünkben egy sortüzet. – De csak annyit mondhatok most, ami fontos számodra! – Elordított egy parancsot a gyors újratöltésre, aztán újra felém fordult. – A sztratégoszok többsége, köztük László is meghalt a Véres Csatában! Gondolom halottad a csata hírét... A sereged nagy része odaveszett, alig százan maradtak meg a Pokol Léigóból! – Lesújtott a hír. Nem is jutott az eszembe megkérdezni a csata számokban kifejezett kimenetelét. Most tudatosult csak bennem, hogy tényleg komoly vereséget szenvedett a drioni sereg. Azonban Tamás még nem fejezte be. – Viszont a sereg összlétszáma is alig ötezer ember! Szerencsére a rohadékoknak sincs sokkal többjük, mindössze kétszer ennyi katonájuk maradt! Jelenleg azt javaslom, látogasd meg a tieidet! Sok baj érte őket, örülni fognak, ha láthatnak.

Így fogok tenni! – Kezet ráztunk drioni szokás szerint. – Köszönöm!

Rögtön az ideiglenes laktanyák felé vettem az irányt. Sok sebesültet ápoltak itt, többségük azonban szerencsésnek mondhatta magát, ha megéri a másnapot. Nem volt nehéz rálelnem a katonáimra, akik kitörő örömmel és lelkesedéssel fogadtak. Ám hamar kiderült, hogy csak a megjelenésem villanyozta fel őket, a valóságban hasonlóképp lesújtottak voltak, akárcsak én. A hű embereim közül egyedül Péter, a lövész és Ferenc, a tüzértiszt maradt életben.

Uram, nagyon sajnáljuk... - Kezdték ők ketten, mikor magamhoz rendeltem őket.

Ugyan mit? – Néztem fel rájuk értetlenül. Már az új szálláshelyemen voltam, ami a Haditanács terme volt. Itt készítettem elő a következő haditervem. Még ugyanazon a napon megtörtént a berendezkedés, mikor kijelentettem, hogy én vagyok az imperator. A király a farkát behúzva, nem mert mutatkozni. A négy sztratégoszból egy megszökött az éjszaka folyamán. Mindössze három hadvezérem maradt... - Tehát? – Kérdeztem újra, mikor nem kaptam választ.

Hogy nem tudtuk megmenteni Hannibált... Hogy a Légió nagy része odaveszett!

Ugyan fiúk! – Mondtam a kezemet legyintve, mintha misem történt volna. Nem akartam a múltat háborgatni, mert még én is elég labilis érzelmi állapotban voltam. – Inkább arról mesélj Ferenc, hogy mi történt a Robbanó-kartáccsal? Miért nem használtátok/használjuk?

Kicsit habozott a válasszal. Láttam rajta, hogy amit mondana, az felkavarna engem, ezen kívül őt is érzékenyen érinti a dolog.

Nos, uram... - kezdett bele sután. -Először az imperator, az előző, azt mondta, hogy nem emberhez méltó a használatuk. Végül pedig maga a király tiltotta be a gyártást... - Lesütötte a szemét, mintha ő tehetne a hibájukról. Idegesen kezdtem el dobolni az ujjaimmal az asztalon. Láttam, hogy Ferenc összerázkódott, amikor rácsaptam a deszkára.

Nem érdekelnek a hülyeségeik! – Mondtam neki. – Azonnal mész és minden hozzáértő emberrel elkezded tömegszámra gyártani azokat a robbanó-kartácsokat! Amint készen vannak, elkezditek lőni vele az ilioniakat! – Ránéztem és szinte felélénkült arccal hallgatta a szavaim. – Két napon belül a kezemben akarom tartani a jelentést, miszerint kitörhetünk, annyira megfogyatkozott az ellenség! Érthető?!

Igen, uram! – Vágta össze a sarkát mosolyogva. Sietve rohant, hogy kiadja a parancsokat, és hogy elhíresztelje: „Győzni fogunk fiúk! Álmos sztratégosz visszatért!" Elmosolyodtam, ahogy az öröm ujjongásai elértek a szobámig. A még mindig bent lévő Péterhez fordultam. Vigyázzban állt és másfele nézett mereven. Mikor észrevette, hogy őt nézem, szóra nyílt a szája.

És tőlem mit kívánsz imperator! – Kérdezte hivatalosan.

Ugyan! – Legyintettem. – Hagyjuk a formaságokat Peti! Egyidősek vagyunk és ráadásul barátok is! – Mondtam és hellyel kínáltam. – Mégis, tényleg kérnék tőled is valamit...

Mi volna az? Ne habozz, megcsinálom. – Jelentette ki. Komolyan gondolta, érződött a hangján. A kék szemébe néztem és bólintottam.

Rendben. Az lenne a feladatod, hogy az összes lövészt magaddal viszed az éjszaka és kilopakodtok. Beássátok magatokat a csatornákba, a házakba, ahova csak lehet, és amikor reggel támadnak az ilioniak, pokollá teszitek az életüket. Teljesíthető?

Látszott, hogy komolyan elgondolkozott a kivitelezhetőséget illetően. Reméltem, hogy végre tudja hajtani, mert abban az esetben, ha sikerrel járnak, és az ágyúsok is elegendő kárt tesznek az ilioniak sorai között, akkor egy végső kitörési-kísérlettel összezúzhatjuk a seregüket. Végül bólintott.

Igen. Azt hiszem meg tudjuk csinálni. – Mondta én pedig megöleltem örömömben. Nem tartott sokáig, de kifejezte minden hálámat. – Ugyan... Hiszen a saját hazánkért küzdünk...

Mondta zavarodottan. Aztán szalutált és ő is elment, hogy összegyűjtse a katonáit. Én pedig elgondolkoztam.

„A saját hazánkért, mi? – Kérdeztem magamtól. – Hiszen akkor rég kinyitottam volna a kapukat, hogy beözönölhessen rajta a sok ilioni, elfoglalva a várost. Igaza volt az öregnek... - Sóhajtottam. – Igaz volt Ádáméknak. Ez nem az én hazám, nem vagyok köteles értük halni. De mégis! A drioniak is e Föld népei, akik a Tizenhárom Város Szövetségének tagjai voltak egykor. Joguk van a függetlenségükhöz! Joguk van élni az életüket! – Próbáltam megnyugtatni magam. – És különben is, ha most mi ostromolnánk Iliont, akkor visszafordíttatanám a seregeket a falak alól!"