Kezdetben minden a terv szerint haladt. A várost elhagyta a civil lakosság, a katonák felkészültek a csatákra. Ahova szükségesnek találtuk, ott elbarikádoztuk az utcákat, hogy az ilioniakat arrafele tereljük, amerre a csapataink voltak. A várost felosztottuk két részre. A szegény negyed, a kikötő, a piac és a kaszárnyák területe volt az alsó rész, ennek én lettem a vezetője. A gazdag negyed, a raktár rész és a fellegvár vezetése pedig az imperator feladatai közé tartozott. Felkészülten vártuk, hogy az ellenség bekapja a csalit. Először a külső falon lassan abbamaradoztak a lövések. Ezt, hogy ne tűnjön fel az ostromlóknak az ágyúk eltávolítása, a belső falon elhelyezett, nagy hatótávolságú ágyúk lövéseivel pótoltuk. Eközben a kisebb kaliberű ágyúkra lecseréltük a belső falban elhelyezkedőket, hiszen azokra szükség volt az utcaharcnál. Így hát lassan minden ágyútűz elhallgatott a mi oldalunkról. Bíztam benne, hogy az ilioniak azt fogják hinni, hogy elfogyott a lőporunk, vagy a lőszerünk, ezért nem tudjuk folytatni az ágyúzást.

Természetesen, hogy erősítsem bennük ezt a gyanút, azt javasoltam Lászlónak, hogy küldjön tartalékosokat a külső falra. Mikor mind felálltak, akárcsak egy parádén, megindult az ilioni roham. Először nem hittem el, hogy ilyen hamar döntésre jutottak, de az ostrom második hetében jártunk, és az ilioniak a szokásosnál is türelmetlenebbek voltak. A katonák vaktában leadtak egy sortüzet, majd megszólalt a visszavonulást jelző dobpergés a belső falról és a drioniak szabályosan, fegyelmezetten elhagyták a külső védelmi zónát.

Ki van zárva, hogy ez ne tűnjön fel nekik! – Morogta Hannibál, ahogy végigtekintettük az alattunk elterülő tájon és az események lezajlását néztük. – Ennyire nem lehet bolond Hadik, hogy ne vegye észre, túl könnyen győz hirtelenjében!

Láttam azt az embert. – Mondtam hidegen a bajtársamnak, aki kimondottan díszes egyenruhát öltött a mai napra. – Ég a becsvágytól, és ha egyszer elvakítja a hév nem gondolkozik. Bekapta a csalit már a legelején. És addig nem fogja elengedni, míg magával nem rántja a horgászt, vagy ki nem fogják a vízből!

Hannibál rám nézett egyetlen szemével. A tekintete szúrós volt. Eközben felfedeztem, hogy a szemfedője se az a szakadt rongy, amit általában visel.

Olyan, akár csak te! – Mondta szemrehányóan. Elkezdtem terelni a témát.

Lehet, de én legalább nem öltöztem cirkuszi majomnak, nem úgy, mint te! – Vetettem vissza neki. Persze tudtam, hogy igaza van...

Igaz... Tényleg kicsíptem magam! – Mondta kitárva a karját, miközben lenézett önmagára. – De hát, nem mindennap esik meg az emberrel, hogy az otthonát kell megvédenie mindenáron. – Elkomorodott a hangja. – Akár bele is halhatok.

Ne mondj hülyeséget! – Legyintettem a kezemmel.

Te ne nézz hülyének! – Mondta. Meglehetősen nyugodtan. – Tisztában vagyok vele, hogy milyen kritikus helyet kaptunk – Elmosolyodott. – Hiszen aki legyőz minket, az meg is érdemli, hogy elfoglalja a várost! Emellett, ha ez bekövetkezik, legalább a hullám legyen elegáns, ha az élő voltom nem volt az. – Elnevette magát a komor poénon. Vele nevettem.

Ne légy vészmadár! – Mondtam neki. – Ma este lakomázni fogunk! De most koncentráljunk! Jönnek!

Bólintottam a nyílt mező felé, ami a két falrész között helyezkedett el. Időközben a tartalékosok bemasíroztak a Nagykapun, amelyet nagy dörömböléssel bezártak az ilioniak orra előtt. Egyre többen jutottak keresztül a falon. Sokan a megcsáklyázott falrészeken másztak fel, de egy kisebb csoport kinyitotta a Kiskaput, hogy még többen jöhessenek be.

Úgy gondolom, hogy ideje indulnunk. – Jeleztem a főtisztemnek. Bólintott és elindultunk le az egyetlen megmaradt lépcsőn. A többit szétszedettem a katonákkal, hogy azok az ilioniak, akik felmásznának még erre a falra is, ne tudjanak egykönnyen behatolni a városba. Az utolsó lépcső is már fel volt készülve az elpusztításra. A tövében robbanószerek voltak összehordva, és a tűzszerészek csak a jelre vártak.

Uram, már annyi a tiszta célpont, hogy lassan bőségzavarban küzdünk! – Szólt le az egyik tüzér a fal mellvédjéről, mikor leértünk.

Akkor hát, tudják a dolgukat! – Válaszoltam. – Lőj, dugaszolj és fuss!

Nem kellett kétszer mondanom. Kis késéssel mind a mellvéden elhelyezett kétszáz ágyú kartács- és golyózáport szórt a tömött sorokban közeledő ilioniakra. Nem láthattam, hogy mekkora pusztítást végzett az alig pár méterről leadottsortűz, de a hatalmas ordítozásból és a sikolyok tömkelegéből arra következtettem, hogy jó nagy emberveszteséget okoztunk a támadóknak. Azonban az a körülbelül ezer fős veszteség meg se kottyant az ötvenezres seregnek. Még a tüzérek alig érkeztek beszögelni az ágyúkat, hogy az ilioniak ne tudják semmiképp se használni, és alig értek le az első emberek a mellvédről, máris megjelentek az első ostromlók a falakon. Hogy fedezzem a tüzérek visszavonulását, a fallal párhuzamosan lövészeket telepítettem a házak tetejére. Így az első győztesek, akik felmásztak a falra, hamar golyóval a fejükben zuhantak le vissza a mélybe. A gyors törtetés lett a vesztük.

Ahogy az utolsó tüzér is biztonságban volt, újfent jeleztem a dobosnak, aki a közelemben volt. A mindössze tizennégy éves fiú elkezdte verni a kifeszített bőrt az ütővel, hogy jelezzen a lövészeknek: ők is visszavonulhatnak. Még néhány lövést leadtak, aztán elkezdtek hátrálni a tetőkön. Eközben egyre több ilioni lepte el a falat. Gúnyolódtak, látva, hogy a drioniak feladják a harcot. Azonban hamar elhaltak a viccek, mikor kiderült, hogy nem tudnak lemászni a falról, mivel a lépcsők többsége elpusztult. A hatalmas tömeg így az egyetlen épségben maradt lépcsőn próbált lejutni. Az egyik közeli házban voltam a tűzszerészekkel, akik figyelmesen és izgatottan vártak a jelre.

Mehet! – Mondtam, mikor az első katona olyan félúton járt a lépcsőn. Pattant a szikra és sercegve a meggyújtotta a zsinórt, amely egészen a hordókig vezetett. Mikor elérte a hordókat a kis égő tűz, már az első katona leért diadalmasan a földre és indult volna a kapu fele, hogy kinyissa azt a társainak. Sajnos már nem ért oda, mert hatalmas robajjal robbant föl a lőpor a lépcsők közé rejtve. Több száz katona azonnal meghalt. Többek darabokra szakadtak a robbanás közelsége miatt, és akihez annyira kegyes volt a Sors, hogy életben hagyta, az halálos sérülést kapott, vagy társai maradékával volt belepve. Amilyen gyorsan csak lehetett ott hagytuk a vérfürdőt, mielőtt a katonák magukhoz tértek volna. Már régen a sajátjaim között voltam, mikor elült a hatalmas füst, amit mi okoztunk és megláttuk, hogy egyre több és több ilioni mászik a falakra, hiába ordítoznak a társaik, hogy hasztalan az egész.

Be kell robbantani a kaput, különben itt ragadtunk! – Kiabálta az egyik. Nem tudtam, hogy közkatona volt, vagy csak valami kisebb beosztású tiszt, de magamban megköszöntem, hogy azt javasolja a társainak, amit én szeretnék látni. Hogy a kapun keresztül özönlik csak el a várost.

Kisebb pihenő várt ránk. Mire az ilioni vezetés döntött, hogy mi legyen a következő lépés, már rég elmúlt dél. A támadás reggel nyolckor indult. A kapukat berobbantották és még el sem ült a füst, már özönlöttek is befele az ilioni katonák.

Ne feledjétek fiúk! – Szóltam mind a kétezer emberemhez, akikkel a főutcát kellett védenünk. – Tartsátok magatokat a tervhez és nem kell itt hagynunk a fogunkat ezen a lószartól bűzlő utcában! – Néhányan elmosolyodtak. – Tartsátok észben, hogy ez az ordító csürhe, amelynek a mai nap még csak a hangját hallottátok nem tud mást, csak kutyaként vonyítani! Mutassátok meg nekik, hogy miképp küzdenek az igazi férfiak, hagy legyen rátok büszke egész Drion! Álljatok helyt a hazátokért, mely felnevelt titeket, és amely otthont ad számotokra! Ne féljétek a halált, mert az csak a fogát vicsorítja rátok, akár ez a rablóbanda, amely arra vár, hogy seggbe rúgva kitegyük a szűrjét a városból! – Sokan éljeneztek, de a maximális hatást ezután értem el. – Halljátok, hogy visítoznak? Mint az örömlányok, amelyet este seggbe raktok, aztán helyben hagyjátok őket, hadd elégedjenek meg annyival, amit kaptak! – Többen elkezdtek már itt poénokat vágni egymáshoz. – Hát most legyenek az ilioniak ezek a cafkák és legyen a vereség az, amit kapnak tőletek! Adjátok meg nekik, amit megérdemelnek, de egy rézpénzzel se többet! – Általános éljenzés volt a reakció. Akkora ovációval voltak a katonáim, hogy még az ilioniak ordítozását is túlharsogták. Mire megjelenetek az első, szakadozott sorokban közeledő támadók, mi már felkészülve, harcsorba rendeződve vártuk őket. Eddigre már eljutottak hozzánk a többi utcában lévő csapatok csatározásainak a zajai is. Nem féltettem a szűk sikátorokban lévő csapatokat, mindegyikőjüket egy-egy tisztem irányította. Több tisztet pedig egy sztratégosz alá osztottam be, így kisebb körzeteket alakítva ki. Nem gondolhattam a többi helyen lévő zűrzavarra. Csak arra kellett koncentrálnom, hogy bármi áron megvédjem a Fő utcát a támadók hullámaitól. Ettől függött majdnem minden...

Fegyvert vállhoz! – Ordítottam és a tisztek tovább ordították utánam, hogy a hátul lévők is hallhassák. Mivel az utca enyhén emelkedett, ezért minden sor probléma nélkül lőhetett, nem kellett várni. Tízszer ötven puska emelkedett a levegőbe, egyenesen a felénk rohanó ilioni tömegre szegezve a csőnyílásokat. – Céloz! – Néhányan felocsúdtak az ellenség közül és elkezdtek ordítozni a társaikkal, hogy rendezzék a sorokat és kezdjenek el lőni. De már késő volt. Sajnáltam a célba vett embereket, mivel az akciójuk egyértelműen azt sugallta, hogy a milicistákat küldték be először. Ilion szabad férfiait, akiknek nem a katonáskodás a szakterületük. – Tűz! – Adtam ki a parancsot és ötszáz puska dördült el, szinte egyszerre, hatalmas robajjal. A felénk özönlő ilioni tömeg szinte eltűnt a szemünk elöl a füst miatt, de a nyöszörgések arra engedtek következtetni, hogy sikerrel járt a sortűz. – Újra tölts azonnal! – Mondtam, sürgetve a katonákat!

Gyerünk ti anyaszomorítók! – Ordította nekik Hannibál. – Nem hallottátok! Az életetek múlik azon, hogy milyen gyorsa töltitek újra azt a nyüves puskát, ti meg a seggetek vakarásszátok! – A gyorsabb töltést nem tudta elérni. De a katonák jót nevettek a házsárkodásán. Nem szóltam érte, velük nevettem.

Mikor felszállt a füst, nyoma sem volt a támadó tömegnek. Csak a halottak és a súlyosabban sérültek maradtak az utcán. A többiek visszavonultak. Ezzel egyidőben a környéken felerősödtek a harc zajai. Reméltem, hogy ott is olyan szerencsések a bajtársaim, mint mi. És akkor megfagyott bennem a vér.

Először csak a dobszót hallottam, ami szabályszerű időközönként adta a ritmust. Aztán a csizmák dobbanását, ahogy egyszerre éri több száz láb a földet. Tudtam, az ellenség hadvezére úgy döntött, ha a tömeg nem ért el eredményt, akkor a legjobbakat küldi harcba, mert azok sosem veszíthetnek. Emiatt is volt a gúnynevük Verhetetlenek. Egy ezer fős csapat, amely méltó ellenfele volt még egy drioni veteránnak is. Sietve adtam ki a parancsokat.

Készítsétek az ágyúkat! Egy futár azonnal induljon az imperatorhoz és kérjen erősítést! Nem a tartalékosokat! – Mondtam galléron ragadva az épp indulni készülő futárt. – A legjobbak ellen csak a legjobbak lehetnek hatásosak! A Karüszt küldje! – A hírnök pislogott meglepetésében. „Mégis minek kellhet a királyi testőrség néhány ilioni ellen?" – Ezt a kérdést lehetett leolvasni az arcáról. – Menj! – Ordítottam rá. Tisztelgett és futott, ahogy csak bírta.

Eddigre már az első sorok is megjelentek. Nagy katonai kucsmájuk tette őket oly jellegzetessé. Emellett a fegyelmezettségük volt az, ami még szembeötlött bárkinek, aki meglátta őket. Zárt, szabályos sorokban közeledtek felénk, mindennel elszánt arccal. Tudtam, hogyha visszaverjük őket, akkor szinte miénk a győzelem. De ahhoz még meg kell vívnunk az ilioni elitkatonákkal. Körbe tekintettem a sajátjaimon. Mindegyiknek elszánt volt az arca, de látszott rajtuk, tudják, az ellenség a legjobbjait küldi ellenük. Összeszedtem magam, hogy néhány szót szóljak hozzájuk.

Íme, az ellenség szinte azonnal a legjobbait küldi ellenünk! Mutassuk meg nekik, hogy a Verhetetleneket igenis meg lehet verni! – Kényszeredett hurrát kaptam. Keménydióra számíthattam. Odafordultam a helyettesemhez. – Hannibál! Lőjétek be a kísérleti bombát!

Szinte azonnal ment hátra a parancs: tüzeljenek az ágyúk! Az ellenség már majdnem lőtávon belülre ért, mikor eldördültek a sorok mögé elhelyezett ágyúk. Egy új lőszert próbáltunk ki, amelyet aznapra tökéletesített Ferenc, a tüzértisztem. Állítása szerint, ha jó helyre lövik, nagyobb pusztítást tud végezni, mint a kartács. Láttam elrepülni a fejünk felett a tölteteket. Nagy meglepetésemre azonban nem az ellenség sorai közé csapódott be, hanem a fejük fölött robbant szét a durranó-kartács. Hirtelen a tömött sorokban hatalmas lyukak jelentek meg, ahogy a lövedékek a robbanás erejétől szétrepítették a tartalmukat, mindenkit megsebezve a hatósugarukban. Füttyentettem egy hangosat döbbenetemben. „Ha ez ilyen hatásos, Drion fogja uralni a Világot!" – Gondoltam magamban, ahogy láttam a hatékonyságát. Viszont nem sok időm maradt az elmélkedésre. A súlyos veszteségek ellenére is folytatták az előre nyomulást a katonák.

Mikor lőtávon belülre értek újabb tűzparancsot adtam ki. Az előző sortűzhoz hasonló pusztítás ment végbe az ellenség sorai közt. És ha ez nem lett volna elegendő, a mellékutcákban lévő barikádok között ágyúkat rejtettem el kartáccsal megtöltve. Ahogy eldördültek az első puskák, úgy a rejtekhelyükön lévő tüzérek meggyújtották a kanócokat. Újabb robaj és vérfelhő, ahogy a közelben állókat szinte szitává lyuggatja a sok apró golyó. Úgy ítéltem, hogy már elég ziláltak a soraik. Nem volt idő újra megtölteni a fegyvereket. Ők is leadták a saját lövéseiket. Itt-ott kibuktak a sorainkból néhányan, ahogy lövés érte őket a karjukon, vagy egyéb testrészeiken. Sokak azonnal meghaltak.

Szuronyt szegez! – Adtam ki a végső parancsot. Előhúztam a hüvelyéből a kardom, míg a másik kezemben a pisztolyom szorongattam. – Roham!

Több száz mindenre elszánt katona indult támadásra, hangjuk betöltötte az egész teret. Az ilioniak nem hátráltak meg, hanem ellen-rohamot indítottak. Hatalmas hangzavarral esett egymásnak a két csapat. Ami megkülönböztette az ilionit a drionitól, az a ruhaszín volt. „Csak a kéket szabad ölni!" – Ez volt a legfontosabb parancs. A pisztolyomat még az összecsapás előtt kilőttem. Nem érdekelt, hogy talált-e vagy sem a lövés, és az újratöltéssel sem törődtem. Eldobtam magamtól és előugrasztottam a rejtett pengémet, amely egy ilyen közelharcban életmentő lehetett.

A csata közben nemigen törődtem a körülöttem zajló eseményekkel. Csak védtem és támadtam. A szuronnyal felszerelt muskétások védtelenek voltak, ha egyszer testközelbe kerültem. Ahogy törtem előre az ellenség sorai között, úgy kerültem szembe egyre több ilionival. Arra eszméltem, hogy két kucsmás néz velem farkasszemet. Ezek már nem szuronyt használtak, hanem kardot. Az egyikük idősebb volt, már őszbe fordult a haja, a másik még ráncoktól és az öregség minden jelétől mentes. „Na, ez érdekes lesz!" – Futott át az agyamon.

Felkészültem a párbajra. Enyhén megemeltem a bal kezem, amelyen a penge volt, abban a pillanatban rejtve. A jobb karommal pedig enyhén köröztem, hogy bármilyen irányból jövő támadásra tudjak reagálni. Először a fiatal támadott. Gyors volt és kihasználta a kezdeményezését. Egy csellel indított, mintha felülről akart volna lesúlytani, aztán hirtelen irányt váltott és a bal oldalam felől vágott. Nem volt időm a szablyámmal kivédeni, így előugrasztottam újból a pengémet és azzal védtem ki a támadást. A két fém hatalmas csörrenéssel csapott össze. Viszont a saját pengém erősebb anyagból készült, így a méretkülönbség ellenére is sikeres volt a védésem. Az ellenfelem meglepődött a tényen, hogy még mindig élek, és hogy felfogtam a vágását úgy, hogy nincs is fegyver a bal kezemben. Kihasználta a tétovázását és gyorsan belédöftem a kardomat. Még mikor kilehelte a lelkét, akkor is meglepetten nézett. A holtteste lecsúszott a kardomról egyenest a földre a többi halott mellé. Már csak az idős ellenfél maradt.

Nem tudom honnan szerezted azt a pengét fiam! – Kezdte és ahelyett, hogy támadott volna, leengedte a kardját. Zöld szemével végigmért engem és aztán folytatta. – De ezt a fegyvert csakis az ilioniak használhatják, mert rajtuk kívül senki sem ismeri a titkát! – Mondta és a combját fölemelve ketté törte azon a szablyáját. – Nem tudom, miért harcolsz a drioniakért, de én nem fogok a honfitársam ellen küzdeni! – Mondta és visszavonult a többiekkel együtt. Most ocsúdtam csak fel, hogy a környékemen halottak tömegei vannak. Egészen a hátsó sorokig törtem előre. Egyszer csak kiálltást hallottam.

Sztratégosz! Gyere gyorsan! Siess! – Mondta valaki és az utca közepén, egy helyen sokan összegyűltek, mintha valamit néznének. Rossz érzés fogott el. Azonnal odarohantam és utat törtem az emberek között. A kör közepén Hannibál feküdt, falfehér arccal. Ahogy megláttam és tudatosult bennem mi történt, a földbe gyökereztem és megdermedtem. A barátom, a mentorom, a helyettesem, a kiképzőm, mind-mind egy személyben az orrom előtt feküdt a földön a saját vérében, holtan. Alig hallhatóan kérdeztem a körülöttem lévőktől. – Hogy történt? Válaszoljatok kutyák! – Szinte már hisztérikusan követeltem a választ.

Uram, mikor meglátta, hogy mennyire előre törsz, utánad indult. – Kezdte a magyarázatot az egyikük. – Viszont a díszes ruhája miatt azt hitták az ilioniak, hogy ő a sztratégosz, ezért rá vetették magukat, mint a keselyűk a dögre... Legalább öten támadtak rá egyszerre és nem tudott védekezni... Az utolsó kérése az volt, hogy hadd válthasson veled legalább még egy szót, vi...

A folytatást már nemhallottam. Elhomályosult a látásom, ahogy elkapott a sírhatnék. A holttestmellé térdeltem és gondolatban csak magamat szidtam a haláláért. Egészen addigmarcangoltam magam, hogy az embereimnek kellett lefogniuk, mielőtt bármi kárttettem volna bárkiben is. Annyira nyughatatlan voltam, hogy le kellett ütniükengem. Mint utólag megtudtam, azért győztünk a harcban, mert a Karüsz időbenmegérkezett, így a kétszeres túlerővel már nem tudtak mit kezdeni az ilioniak.Viszont rám több napos gyász köszöntött. Eleve akkorát kaptam, hogy egy napignem ébredtem fel. Utána pedig újabb egy napig nem akartam a világról hallani.Amikor lehunytam a szemem, rémképek jelentek meg előttem. Nem csak Hannibálélettelen holtteste, hanem az ilioni katona is, akinek a szavai felkavartakengem. Önmagammal kezdtem el viaskodni, hogy vajon mennyire helyes a sajátnépem ellen küzdeni. Sokat kínlódtam, aztán arra a döntésre jutottam, hogyamint hazatérek Ilionba, valahogy jóváteszem a bűnömet, hogy a hazám ellenragadtam fegyvert. Addig gyötörtem magam, és annyit gondolkoztam, hogy végülrászántam magam arra, hogy megvizsgáljam az ostrom helyzetét. Felkeltem azágyamból, amely a királyi palota egyik szárnyában lévő nagy szobában foglalthelyet. Ahogy kitekintettem az ablakon még rosszabb érzés fogott el, mint amieddig rajtam volt. Arra számítottam, hogy a Verhetetlenek fölött aratottgyőzelmünk után Drion nyerni fog és sikeresen megvédi a várost az ostromlókkalszemben. Erre, ahogy kitekintettem, egy teljesen kirabolt, félig leégett éselpusztított város látványa fogadott. Teljes érthetetlenséggel álltam azablakban.