Szerencsénk volt. Az ilioniak annyira elvoltak foglalva az ostrommal és annyira magabiztosak voltak, hogy teljesen ellenőrizetlenül hagyták a környező vidékeket. Így teljesen akadálytalanul jutottunk el a lépcsőkig. Ott aztán a lovakat kénytelenek voltunk lelőni. A vékony párkányokon, amelyeket lépcsőnek hívták, még egy ember is nehezen közlekedhetett. A lovaknak pedig egyenest lehetetlen lett volna. Ezen felül elfogyott az élelmünk és még kétnapi gyalogút állt előttünk. Fájó szívvel, de búcsút mondtunk a hátasainknak, és mindegyik fejébe egy-egy golyót küldtünk, hogy ne érezzenek fájdalmat. Ezután a szükséges holmikat, a friss hússal kiegészítve magunkra vettük és folytattuk tovább az utunkat a bejárat fele.

Mire az utolsó ember is leért a lépcsőn, már beesteledett, így kénytelenek voltunk tábort verni. A szokásos mulatozás és nagy tüzek helyett most, komor csend és sötétség borult ránk. Hannibál figyelmeztetett, hogy a hadiszerencsének köszönhetjük, hogy nem szúrtak ki minket a lövések után, így hát ne a tábortűzzel kockáztassuk az életünket. Hangzavar pedig még a figyelmeztetések ellenére sem merülhetett fel. Senkinek se volt kedve dalolni, hiszen amellett, hogy a szakadék tetején kora délelőtt mészárszéket rendeztünk, még lefele jövet az egyik szerencsétlen megcsúszott és leesett a mélybe. A szétroncsolódott, vérben fekvő holttestét a lövésznek a lépcső alján találtuk meg. Néhány bajtársa vállalta, hogy ásnak neki egy sírt, ha már máglyarakásra nem volt lehetőség.

Az éjszaka nyugalomban telt, semmi nesz nem ébresztett fel minket. Még a messze jövő ostromzajok is elég halkak voltak ahhoz, hogy aki aludni szeretett volna, az békésen pihenjen. Mindenki szunyókált, hiszen több napi izgalom és ébrenlét után végre lehetőség adódott egy kis nyugodt alvásra. Egyedül csak én nem bírtamálomra hajtani a fejem. Amíg mások az elmúlt napokban történtek miatt horkolva szunnyadtak, addig én ugyanezen okból éberen ültem és gondolkoztam. Észre sem vettem, hogy átvirrasztottam az egész éjszakát, csak mikor reggel az ébredező katonák közt megjelent Hannibál felém közeledő alakja. Pihentnek tűnt és ez a hangjából még inkább kicsendült.

Jó reggelt sztratégosz! – Köszönt felém vidáman.

Jó reggelt! Látom kipihented magad!

Hát igen... - Mérte végig magát, mint aki most először érzékeli fizikai valóját. Aztán rám szegezte a tekintetét. – Én kipihentem magam, viszont a karikás szemeid alapján nem mondható el ugyanez rólad is...

Valóban nem... - Válaszoltam lomhán és kerestem a megfelelő alkalmat arra, hogy másra tereljem a témát. – Viszont van egy olyan érzésem, hogy nem azért jöttél, hogy az éjszakámról cseverésszünk...

Való igaz! – Mondta és megvakarta a tarkóját. – Tudod, aggaszt engem ez a békés helyzet, főleg úgy, hogy alig egynapi járásra innét dúl a háború...

Értem! És mit kívánsz, hogyan tudom eloszlatni a kételyeid, hogy ekkora szerencsénk van? – Éreztem, a fáradtság ingerültté tett. És azt is tudtam, hogy hamarosan szegény legatusomon fog levezetődni ez a feszültség, ha nem távolítom el a közelemből.

Küldj ki felderítő csapatokat!

Rendben! Válasz ki húsz embert a vezetésed alá! Ti lesztek az előőrs!

De... - Kezdte habogva, hiszen mégiscsak az egyik tisztemet készültem elküldeni a csapatból felderítésre. Haragosan szóltam közbe.

Semmi de! A te vezetéseddel mentek előre felderíteni. Egyszerű a miért: te ismered az utat és gondolom, nem egy egyszerű kapuról van szó... Biztos vagyok benne, hogy elő kell készíteni a titkos bejáratot és lesz időtök rá, még mielőtt megérkeznék a többiekkel.

Rendben sztratégosz! Ahogy óhajtod! – Tisztelgett, és elindult kiválogatni húsz embert, akikkel fél óra múlva elvágtatott. Amíg zajlott a beszélgetés, addig lassan a többi katona is magához tért. Mindössze fél órás késéssel mi is elindultunk az előőrs nyomait követve. Nem gondoltam volna, hogy bármi meglepetés is érhetne minket egy ilyen helyen...

Egy nap menetelés után sikeresen kiértünk a szakadékból. A tengerparton találtuk magunkat, ahol egy keskeny homoksáv jelentette az egyetlen járható utat. Egyszerre 5 embernél többnem fért el egymás mellett. A homoksáv és a tenger között sűrű sziklaszirt húzódott, amely megtörte a heve hullámokat. Nem véletlenül hívták Vihar-tengernek. Még a legbátrabb hajósok, a trioniak is féltek ezekre a vizekre hajózni. Szinte mindennaposak voltak ezen a térségen a tengeri viharok és a partmenti sávban sehol sem volt kikötésre alkalmas hely. De ha lett is volna, az ember minden honnét csak a meredek sziklafalakat láthatta volna. Az egyetlen járható út a Nagy-Szakadék volt, ahonnét mi is érkeztünk.

Hát, egyszerre csodálatos és félelmetes! Sosem gondoltam volna, hogy ennyire közel kerülhetek ehhez a helyhez! – Mondta ámélkodva Péter, aki időközben a jobbkezem lett. Sokakat lenyűgözött az elénk táruló látvány. Néhányan annyira elképedtek a tenger vadságától, hogy nagyokat fütyültek döbbentükben.

Valóban az! – Mondtam ki és néhány másodpercig én is megbűvölten álltam az elénk tárulkozó látvány előtt. – Viszont nincs időnk erre! Drion veszélyben van, a kapu pedig itt van előttünk! Gyerünk tovább fiúk!

Amennyire lehetett siettünk, de nem erőltetett menetben haladtunk. Semmi értelme nem volt a katonákat a holt-fáradságig hajszolni, hogy aztán ha szükség lesz rájuk, ne tudjam őket bevetni a harcban. Így hát egy kellemes menetelés előtt álltunk. Útközben nem vettem le a szemem a háborgó tengerről, csak akkor, amikor már nagyon elbámészkodtam. Egyszerűen magával ragadt a végtelenbe nyúló, nyílt, kék víz, szinte ezüsttálcán kínálva a szabadság lehetőségét. Hiszen a tengeren nincs se úr, se szolga, csak a hajós, aki próbál túlélni. Efféle gondolatok foglalkoztattak, amikor hirtelen megint levettem a szememet a tengerről.

Nézze uram! – Kiáltotta az egyik katona és ujjával arrafele mutatott, amerre mi is haladtunk. – Füstcsíkot látok, szerintem a kaputól mindössze pár méterre.

Arra néztem, amerre az ujja hegye mutatta az irányt. Valóban, alig észrevehető, szürke csík kúszott az ég felé a sziklák közül. Azonnal kiadtam a parancsot az erőltetett menetelésre. Ez egy jelzés volt Hannibáltól. Korábban megbeszéltük, hogyha valami sürgős gond támad, akkor füsttel fog jelezni.

Nagyjából félúton összefutottunk az első küldönccel. Amilyen gyorsan csak lehetett kifaggattam. Hannibál tudta, milyen kérdésekre vagyok kíváncsi, így a futár minden szükséges információt megadott nekem, amire szükségem volt. Csak éppen ezek nem megnyugtató információk voltak...

Igyekezzünk! – Szóltam Péternek, aki hangosan továbbította a parancsot a többiek fele. – Ezt személyesen akarom látni! Péter! Add ki a parancsot: futólépés!

Most már nem érdekelt a katonák pihentsége. Szedtük a lábunkat és alig fél órás futás után már kezdtek megjelenni Hannibál csapatának a körvonalai a láthatáron. Ahogy közelebb értünk, már azt is kivehettem, hogy valamit körbe állnak. Sajnos már tudtam, hogy az nem valami, hanem valaki...

Reméltem, hogy amint meglátod a jelzésem, azonnal szeded magad és idejösz! – Mondta Hannibál, köszönés helyett. Már láttam párszor a bajtársamat az idegesség és a nyugalom határán táncolni, de most lerítt vérvörös arcáról, hogy hihetetlenül dühös.

Bocsánat...! – Lihegtem, mert próbáltam levegőhöz jutni, hogy a „vendéget" ne kifulladva kelljen köszöntsem. – Siettünk, amint észrevettük a füstöt és találkoztunk a futároddal! – Fújtam még egyet-kettőt és aztán kiegyenesedtem. – Szóval hol van?

Körbe fogattam a rohadékot a kutyáival együtt. – Intett a fejével a körben álló katonák felé, és közben köpött egyet a földre. – Behúzta a fülét-farkát, miután észrevett engem! Először csak a többieket szúrta ki és elkezdte fenyegetni őket, hogy lelöveti mindet, ha nem mennek odébb! Persze rögtön befogta a pofáját a mocskos áruló, amint meglátott! – Mondta, szinte fröcsögve a szavakat, tele megvetéssel a hangjában.

Elindultam a kör fele. A katonáim mind ott álltak már, célra tartott puskával. Egyik arcáról se lehetett Hannibálétól különböző érzelmet leolvasni. Látszott, hogy legszívesebben mind azonnal meghúznák a ravaszt. Ahogy haladtam a kör fele, utat nyitottak nekem. Tudták, ilyen súlyos esetben az a szabály, hogyha a városon kívül vagyunk, háborús időben, akkor a sztratégosz dönt. A szava szent és megmásíthatatlan. Az utolsó katona is félreállt az útból és megjelentek előttem egytől-egyig a bűnösök. Tizenkét idegen zsoldost számoltam össze és az általuk közrefogott személyt.

Á, végre! – Mondta a zsoldosok főnöke, szinte nyüszítve. Hatalmas teste volt, amelyhez tengerkék szemek és egy félig kopasz fej párosult. – Kérlek sztratégosz, közöld a katonáiddal, hogy ez egy félreértés!

Ugyan milyen félreértésről beszélsz főpap? – Kérdeztem tőle nyugalommal a hangomban. Próbáltam leplezni az izgatottságom, amely időközben eluralkodott rajtam. Hirtelen eszembe jutott a küldetésem: legalább az egyik királyt eltenni láb alól. – Háborús időkben kimondja a Drioni Törvénykönyv, hogy a két király egyike se hagyhatja el a várost. Ha pedig ostromállapot áll be, ami mellesleg megtörtént, a két királynak kötelező a harcot vezetnie és halállal büntetheti a lakosság azt az uralkodót, amely elhagyja a várost gyáva féreg módjára!

A drioni főpap, a másik király bátyja tágra nyílt szemekkel hallgatta végig a halálos ítélettel is felérő törvényidézést. Persze nem a saját ötletem volt a törvénypont felhozatala, hiszen a drioni törvényekhez semmit se konyítottam. Hannibál közölte ezt velem a futáron keresztül. Ezzel egyértelműen jelezte, hogyha halálra ítélem a királyt, ő nem fog ellenkezni a végrehajtásban. Ám még korántsem arattam győzelmet. A főpap hirtelen elmosolyodott és összefonta két kezét, mint aki jónépe előtt beszédet készül mondani.

Ugyan, mégis hogy merészelsz a szent Drioni Törvénykönyvből idézni, mikor még nem is vagy drioni?! – Meglepettséget színleltem, mintha egy hatalmas titkomat árulta volna el ezzel. Látván a megdöbbent arcomat, még jobban felbátorodott. – Igen emberek, jól hallottátok! A ti sztratégoszotok nem más, mint egy mocskos kém, Ilionból származik és ilioni orvgyilkosokkal együtt érkezett a városba egyetlen céllal: megölje a királyokat! Hát azt gondoljátok, hogy ilyen emberek között van esély megvédeni a várost? Bizonytalanságomban azt eszeltem ki, hogy mindenki tudta nélkül, hogy még az ilioni kémek, köztük ez a Ti kutya vezéretek se tudhassa meg, megszököm és a szövetséges városoktól felmentő sereget kérek! Mindvégig Drion érdekeit néztem, nem pedig a magam bőrét próbáltam menteni!

Kiváló színészi előadásban volt részesünk. Néhány katona szánakozásában még el is mosolyodott. Ezek főképp veteránok voltak már. Én is megengedtem egy gúnyos mosolyt úgy, hogy a főpap is lássa azt.

Tévedsz, ha azt hiszed, hogy az embereim hűségét ezzel kikezdheted! – Kezdtem vádlón, direkt felemelt hangon, hogy mindenki jól hallhassa minden szavam. Eközben elkezdtem a főpap felé haladni, amit még a testőrei se akadályoztak meg. – Már régen tudnak arról, hogy nem vagyok drioni! És mégsem tűztek karóra. Ezek az emberek tudják, hogy Ilion ellen is képes vagyok háborúzni, ha igazságtalanság húzódik meg a háttérben! És tudom, hogy Ilion milyen semmitmondó indokkal indított háborút Drion ellen!

Egy mocskos ilioni akkor sem ítélkezhet Drion felkent királya és főpapja felett! – Próbálta dicsőségesen és fennhéjázóan ordítani a vallási vezető. De ehelyett ár csak szánalmas nyüszítés hagyta el a száját. Tudta, hogy elvesztette a harcot, és fegyvert adott a kezembe. Alig láthatóan elmosolyodtam. Két legyet üthettem egy csapásra!

Igazad van! – Játszottam vele, mint macska az egérrel. Kicsi reményt adtam neki, amire fel is csillant a szeme. – Mivel más városba születtem, nem ítélkezhetek a személyed felett. Éppen emiatt... - Egyre nagyobb meglepődöttség tükröződött a szemében. Hitte, hogy megmenekülhet... Én pedig széttárt karokkal elkezdtem hátrálni. – Éppen emiatt ezt az ügyet a drioniakra hagyom! Felszólítom a zsoldosokat, hogy aki most követ engem, az biztonságban tudhatja majd magát, hiszen csak a feladatotokat végzitek! – Ahogy hátráltam egyre jobban kifele, egy sem indult utánam. Meglepett a hűségük, amelyet pénzért vett meg. – Hát legyen... Ezennel az ítélkezés jogát az itt lévő drioni katonák kezébe adom! – Leengedtem a kezem, mintegy jelezve, hogy meghajolok a drioni törvények és a király akarata előtt, hogy ne ítélkezzek felette. Ahogy haladtam ki a körből Hannibálnak hallkan odaszóltam. – Tegyetek, amit akartok! Én viszont mosom kezeim!

A legatusom elmosolyodott. Értette, hogy mi zajlik éppen le. Felfogta, hogy remek politikai és személyes üzletet csináltam magamnak az előbb. Egy pillanatra, mintha büszkeséget is láttam volna az arcában... De mindegy is volt, hogy mit gondolt. Ahogy távolodtam a katonáktól elfele, csak a jól ismert parancsszavakat hallottam Hannibál szájából: „Puska vállhoz! Célozz! Tűz!" Mindeközben pedig magas hangon egy férfi a halál torkában egy „Neee!"-t próbált ordítani, ahogy tudatosult benne, hogy mindenképp meg fog halni. Azonban a puskák dördülése elnyelte a nyöszörgését.

Utána senki sem beszélt az esetről. Mikor beértünk Drionba a titkos kapun keresztül, már vártak minket. Egy kisebb delegáció volt ott: Tamás, Ádám, Éva és még néhány tisztem. Valamint a másik király. Reszketve és ártatlan kinézettel kérdezte meg tőlem:

Meghalt?

A drioniak mondta fölötte ítéletet, a drioni törvények szerint. – Mondtam hidegen, mint akit nem érint az esemény. Pedig valójában minden megváltozhatott így. A lehetőségek kincsestára nyílt meg előttem a főpap kivégzésével. „És ami a legfontosabb: elvégeztem a küldetést, így az ostrom után haza indulhatok!" Gondoltam magamban. Csak éppen azt az ostromot nem lesz könnyebb túlélni, mint megölni Drion egyik királyát...

Akkor hát, nincs másválasztásom... - Mondta csüggetten a király, lehajtva fejét. – Holnap kihirdetemaz egyeduralmat... és összehívom a haditanácsot. – Rám nézett és a szemébenfurcsa fény villant. – Légy ott, sztratégosz! Nagy reményeket táplálok irántad!i