Az a tudat, hogy nem kell titkolnom többé, hogy honnan származom – hisz felesleges lett volna a továbbiakban – felszabadított és sokkal nyitottabb lettem Hannibál felé is. Miután befejezte a történetmesélést és tisztáztuk a dolgokat újra lóra pattantunk és vágtattunk a gyülekező hely fele. Eközben néhány dolgot megbeszéltünk, hogy kész tervvel érkezzünk meg a többiekhez. Alighogy megtaláltuk azt a megoldást, amit egyikőnk se kifogásolt, elkezdtek feltűnni a fák közt a lovasok sátrai, majd lovai végül pedig az a 400 emberem, akik megtagadva a parancsukat értem jöttek.

Mikor megláttak, ujjongva fogadtak. Szinte mindegyikük arca ismerős volt, a többségüknek a nevét is tudtam, hiszen sokuk a Pokol tagjai voltak. De nem csak a bajtársaim voltak ott. Ugyanúgy megtaláltam köztük a hivatásos lovasokat, mint a tüzéreket vagy a lövészeket. Ezek az emberek biztosítottak arról, hogy ők a végletekig is követnének engem, akár a föld alá is.

Amint lenyugodtak a kedélyek és mind figyelmesen várták a parancsomat, magam köré gyűjtöttem mindenkit és felvázoltam a tervemet, amelyet senki sem zavart meg. Mind tudták, hogy a hazájukért küzdenek, ezért erősen koncentráltak, hogy semmit se felejtsenek el.

Az első és legfontosabb, hogy elérjük a titkos bejáratot, lehetőleg feltünés nélkül, amelyet nehezít egy kicsit a csapat mérete. – Kezdtem bele a terv felvázolásába. Eddig mind egyetértően morogtak. – Ha valahogy bejutottunk, onnan egyértelmű a feladat: megtartani a várost az ellenséggel szemben és kiűzni onnét, hogy soha többé ne akarják újra betenni oda a lábukat! – Továbbra is figyeltek, érezhető volt, hogy még nincs vége a mondani valómnak. – Viszont, ha úgy kívánjátok, a rendelkezésünkre áll egy másik lehetőség is...

Mégis mi, sztratégosz? – Kérdezte az egyik katona a sok közül. Nem tudtam beazonosítani, hogy kitől jött a kérdés. De nem is szerettem volna, mivel az ötlet veszélyes volt. Azonban ha a katonák elfogadják a javaslatot, akkor mind életben maradunk.

A másik lehetőség – Kezdtem bele a felvázolásba. – az, hogy mint zsoldosok fogjuk magunkat és más városok szolgálatába állunk, hogy amikor elég erősek leszünk, bosszút állhassunk az ilioni hadseregen! – A hatás nem maradt el: mindenki tágra nyílt szemekkel nézett rám. Hiszen az ötlet felért egy dezertálással és hazaárulással. Ám pont ezt a hatást szerettem volna elérni. – Viszont a döntést rátok bízom. Tehát mit szeretnétek? Felmenteni Driont és a sajátjaitok oldalán harcolni, vagy gyáván megbújni és várni az alkalmat, hogy bosszút álljatok?

Halál az ilioni kutyákra! – Kiáltotta valaki a tömegből és hamar mind átvették a lelkes üvöltést. A dolog így hamar eldőlt.

Miután lenyugodtak a kedélyek eléggé ahhoz, hogy újra parancsolni lehessen a katonáknak, kiadtam a készülődésre vonatkozó parancsot. A drioni fegyelmezettségnek hála, a csapat alig egy fél órán belül menetkész volt. Ezalatt Hannibál elmondta nekem, hogyan lehet rálelni a titkos lépcsőre, amely elvezet a bejárathoz. Kis meglepetésemre szolgált, hogy a lépcső teteje amellett a híd mellett található, amelyet felhasználtam volna a rajtaütéshez.

Miért van olyan érzésem, hogy korábban nem véletlenül ellenezted a rajtaütést ezen a helyen... - Vetettem fel Hannibálnak, miközben ismertette az útvonalat.

Naná, hogy nem azért, mert féltem volna „visszavonulni"... - Mondta vigyorogva, egyetlen szemét rám szegezve. – Hiszen nem gondoltam, hogy szükséges lesz felfedni ezt az utat egy ilioni előtt. Márpedig te biztosan felfigyeltél volna a lépcsőkre!

Ha olyan titkos, akkor hogyan vettem volna észre?! – Kérdeztem, bár inkább szántam viccnek.

Ugyan, te ilioni barom, – kezdte, ám a dühös hangszínt kompenzálta a mosolyra húzódó szája – te is tudod, hogy ez a nagy titkosság abból áll, hogy a lépcsők a szakadék oldalába vannak elhelyezve, így csak az nem veszi észre, aki a szemét a seggében hordja!

Mindketten jót nevettünk ezen. Sokkal oldottabbak voltunk mindketten mióta nem kellett titkolnom a származásom.

Miközben egymást ugrattuk, odajött hozzánk az egyik katona. Ferencet véltem felismerni az illetőben, Hannibál szerint az egyetlen olyan tisztet, aki nem azonnal a visszavonuláson törte a fejét, mikor kiderült, hogy fogoly lettem. Hálát éreztem iránta, mivel kiderült, hogy az egyetlen hűséges tisztem. Azonban a legnagyobb problémám is ebből származott: egyetlen tisztem. Közel 400 emberre volt egy tüzértiszt, egy legatus és én. Korántsem elegendő egy ekkora létszámú csapat vezényléséhez...

Uram... - Szólított meg engem Ferenc, zöld szemét egyenesen nekem szegezve.

T-t-tessék? – Ocsúdtam fel, kicsit kellemetlenül érezve magam. – Ohh, elnézést, valahol máshol időztem!

Én kérem az elnézését, hogy megzavarom, de sürgős ügyről kell beszélnünk!

Ki vele, miről volna szó!

Az a helyzet sztratégosz, hogy nem igazán érzem magam alkalmas személynek... - Kissé zavartan viselkedett közben. A szeme már nem rám szegeződött, sőt, próbálta elkerülni a tekintetem. – Eleddig az ágyúk személyzetét vezényeltem, ami nem egy megterhelő feladat... Viszont a fronton harcolni számomra...teljesen más. Nincs tapasztalatom a csapatvezetést illetőleg!

Nem lepett meg a mondandója. Hannibál figyelmeztetett, hogy veszélyes lehet egy tüzértisztre sorkatonák egy csapatát rábízni. Számítottam rá, hogy előbb-utóbb jelentkezni fog nálam Ferenc a kérésével, hogy váltsam le.

Ugyan, ne bolondozz! – Próbáltam oldani a feszültségét egy kicsit közvetlenebb hangszínnel. – Hiszen engemet se arra képeztek ki, hogy embereket vezessek! Erre, most meg itt vagyok sztratégoszként, Drion egyik neves hadvezéreként!

De uram! Önnek tehetsége van a hadászathoz! Úgy minden sokkal egyszerűbb!

Botorság! Ha aszerint cselekednénk, hogy mihez értünk csak, akkor hol tartanánk most? Sosem árt, ha kipróbáljuk valami újban magunkat, hisz ha mást nem, hát tapasztalatot gyűjtünk!

Hiszen emberéletekről van só, hogyha hibázok! – Tört ki magából Ferenc. Látszott, hogy nagyon rosszul viselte a kinevezéssel járó terheket.

Ígérem, ha visszatérünk Drionba, újra csak a tüzéreknek kell parancsokat osztogatnod! Addig pedig terveim szerint nem fogunk csatába keveredni! – Ez volt az utolsó érvem. Reméltem, hogy hatni fog rá, mert nem tudtam, hogy hirtelen honnan keríthetnék egy másik tisztet, ha Ferenc visszavonul. És szerencsém volt. Az ígéretem megnyugtatta annyira, hogy belemenjen az ajánlatomba. Kezet fogtunk, megpecsételve ezzel az ígéretemet, majd szalutált és távozott. Így hát, most már teljesen készen álltunk az indulásra.

Sztratégosz! – Szólt oda Hannibál egy lóról. Az oldalán ott volt még egy herélt, felnyergelve. Tudtam, hogy az az én lovam. – Csak rád várunk, és hogy kiad a menetparancsot.

Hogyne! – Bólintottam és miután nyeregbe szálltam még egy gyors terepszemlét végrehajtottam. A gyülekezőhely létezéséről csak a letaposott fű tanúskodott, meg itt-ott egy-egy tűzrakóhely maradványa. Hihetetlenül fegyelmezetten készültek fel a fiúk az indulásra. Miután körbejártam a szememmel az ideiglenes táborunk maradványait, a katonákon tekintettem végig.

Mindegyik arcáról elszántság tükröződött. A napok óta tartó, mostohakörülmények miatt a többségüknek a szemén kívül más nem nagyon látszódott a rájuk rakódott piszok miatt. Elmosolyodtam magamban. Végül hát ez a négyszáz ember bizonyult a leghűségesebbnek. Ígéretet tettem magamban, hogyha túléljük ezt, mindegyiket bőséges jutalommal fogom ellátni!

Na, fiúk! – Emeltem fel a hangom, hogy mindenki jól értse. - Itt az ideje, hogy elinduljunk haza, és vegyünk egy jól megérdemelt fürdőt, mert a jelenlegi állapotokban még egy disznó s henteregne veletek!

Hát még önnel, sztratégosz úr! – Szól vissza valaki a tömegből.

Mindannyian hangosan nevetünk. Itt-ott még elhangzik egy-két poén, ahogy ugratják egymást a katonák. Nem volt különbség se a tisztség, se a fegyvernem között. Az öreg lövész veterán ugyanúgy ugratta a fiatal, újonc lovast, mint a tapasztalt tüzér az ősz hajú sorkatonát. Mind egy csapatot alkottak és egymáson múlott a túlélésük.

Akkor hát, indulás! Szabadítsuk fel Driont az ostrom alól!

Éljenezve kezdtük megmenetelésünket a titkos út felé, hogy onnét egyenesen bejuthassunk Drionba.Mintha négyszáz ember szembe tudott volna szállni több tízezerrel... De nemfoglalkoztunk ezzel. A pillanatnak éltünk, hiszen nem tudhattuk, hogy az ostromután melyikünk fog még élni...o