Nem gondolkoztam sokat azon, hogy mit fogok tenni. Gyorsan megnéztem, hogy Kárd ébren van e, de még rá sem pillantottam, mikor jól hallható horkolás érkezett a nyughelye felől. Ez azt jelentette, hogy egyedül kellett cselekednem. A fegyvereimet nem használhattam, mert a sátor másik részében voltak és különben is csak akadályoztak volna. Egyetlen eszközöm a rejtett penge volt, amelyet még Ádámtól kaptam.

Úgy gondoltam, hogy az elég lesz, ha csak egy kémmel van dolgom, így hát alig hallhatóan, amennyire ügyességemből tellett, lassan elindultam kifele a sátorból. Eközben végig arra is koncentráltam, hogy merről érkezik az idegen hangforrás. Tapasztalt kém lehetett, mivel ahogy megállapítottam a lehető legmesszebb elkerülte a lovakat. Mikor ez átfutott az agyamon, hirtelen felmerült bennem a kérdés: ha van annyira jó, hogy kikerülje a hátasainkat, akkor miért lenne olyan bolond, hogy zajt csapjon?

Erre csak egy választ tudtam elképzelni: pontosan azt akarja, hogy felkeljünk, és a keresésére induljunk, majd pedig belesétáljunk a kelepcébe. Ezt az ötletet első felvetésként, és mivel nem volt ellenvetés, elfogadtam. Így arra gondoltam, hogy mivel azt várja, hogy felé induljunk el, ezért teljesen más irányba fogok menni. A lovak felé kezdtem el halkan a földön kúszni. Hihetetlen türelemre és ügyességre volt ehhez szükségem. Szerencsémre az eső a segítségemre volt, mert elnyomta az általam keltett zajok egy részét és a kúszást is megkönnyítette az ázott talaj. Amikor a lovakhoz értem, imádkoztam, hogy ne jelezzenek. Mintha megérezték volna a gondolataimat, oda se néztek, ahol voltam. Teljesen normálisan viselkedtek, amiért hálát adtam magamban a nyugodtságukért. Úgy gondoltam, hogy a lovakat elérve egy kis kört írok le a táborom körül, amelynek a végén mindenképp meg kell lelnem a kémet. Így is tettem, és ahogy sejtettem, ott volt a kém, ahová nagyjából elhelyeztem a gondolatban. Nekem háttal volt a szerencsétlen és emellett ilioni öltözéket viselt. Ez a tény, és hogy hadban állunk, szinte automatikusan megpecsételte volna a sorsát. De hirtelen eszembe jutott, hogy a halálával mit sem érnék. Így az időközben előpattintott pengémet visszaugrasztottam a helyére. Mivel jól olajozott szerkezet volt, így ez a művelet hang nélkül lezajlott.

Az így felszabadult kezemet ökölbe szorítottam és még mindig halkan megközelítettem a katonát. Nagyjából karnyújtásnyira voltam tőle, mikor ütésre emeltem a karom. Egy pillanat múlva pedig lesújtottam egy jól irányzott ütéssel a tarkójára, úgy hogy azonnal össze esett, mint a kocsonya.

Ahogy elterült a földön, az eddiginél is nagyobb zajt keltett. Erre már Kárd is felébredhetett, mert kíváncsian nézett ki a sátorból, hogy megtudja, mi okozhat ilyen zajt ebben a kései órában. A „móka" nagy részéről azonban már lemaradt, így csak azt láthatta, ahogy egy eszméletlen ilioni katonát húzok magammal a sátrunk felé.

Ezt mégis mikor szerezted? – kérdezte meglepődve, mikor meglátott. – Míg alszom, addig te ilioniakra vadászol, fiú?

Hogyne! – feleltem vigyorogva. – Amúgy meg itt volt a sátrunk mögött és valamiért zajt keltett.

Mert biztos ügyetlen volt! Meg is lett az eredménye: még te is elfogtad!

Míg te aludtál. – vetettem oda gyorsan neki.

Csak teszteltelek, hogy észreveszed-e.

Ahogy láthatod, felfigyeltem rá és nyakon is csíptem. Viszont, amit generált zajt, azt nem az ügyetlensége miatt csinálta. Mikor hátulról megközelítettem, láttam, hogy szándékosan zörgette a cserjést.

Kárd ennél hirtelen elhallgatott és nagyon rejtélyesen nézett rám. Annyit kitudtam olvasni a szeméből, hogy most nem kellene beszélnünk, és hogy komolyan gondolom-e amit mondtam. Bólintottam, választ adva egyszerre arra, hogy értem őt és hogy teljes mértékben így gondolom. Ezután intett nekem, hogy menjünk be a sátorba. Követtem. Magammal vittem az ájult katonát is.

Első dolgom volt, amint beléptem a sátorba, hogy megkötözzem az ilionit és kipeckeljem a száját. Ezalatt Kárd lehajtotta a sátorlapot és félhomályos állapotot teremtett néhány gyertya eloltásával, így amikor a foglyunk felébredt 10 perc elteltével, két alakot láthatott fölé tornyosulva, meglehetősen gyér látásviszonyok mellett. Látszott a katonán, hogy sokkolta a helyzet, hiszen a környezetünkön kívül még mi is rejtélyesen és komoran néztünk ki, az időközben felvett asszaszin öltözék miatt.

Kárd mindezt azalatt tervelte ki, míg a katona ájult volt. Elmondta nekem, hogy nincs semmi értelme a fizikai kínzásnak, mert sok vérrel és zajjal jár, ami idecsalogathatná a környéken lévő lényeket. Ehelyett a sokkal hatásosabb pszichológiai vallatást kívánta használni, amely részben könyörületesebb, mert a célszemélynek nem kell igazi fájdalmakat elviselnie, azonban a lélek számára elviselhetetlenül megterhelő. És emiatt praktikusabb is.

A vallató szerepét Kárd töltötte be, aki eltorzított, mély hangon beszélt. Én csak a néző voltam, illetve mint tanuló álltam ott a tapasztalt asszaszin mellett. Velünk szemben pedig a szerencsétlen ült, megkötözve, fehérre vált arccal. Ilyen körülmények között hamar megtudtuk mindazt, amit szerettünk volna. Kiderült ugyanis, hogy az ilioniak elővigyázatosabbak, mint azt gondoltuk. Már azelőtt tudtak a kis csapatomról, hogy elhagytuk volna Driont és csak ránk vártak egészen idáig. Egyedül a váratlan taktikai lépésemnek köszönhetően nem került még sor összetűzésre. Azonban az ilioniak furcsállták, hogy nem érkezik a várva-várt ellenséges sereg, ezért egy 5000 fős csapatot küldtek előre, hogy megvizsgálják a helyzetet. Mint megtudtuk a fogolytól, ő ennek a csapatnak az egyik felderítője.

Na! Nem is volt olyan nehéz!

Mondta Kárd a kikötözött ilioninak gúnyos vigyorral. Ezt a gúnyolódást a katona olyan nézéssel viszonozta, hogyha ölni tudott volna vele, az öreg asszaszin ott helyben szörnyet hal. Szerencsére ez nem történt meg, így komolyabb következmény nélkül nevethetett tovább. Számomra kínos volt az egész jelenet, de nem szólhattam közbe. Még a seregem elhagyásakor elfogadtam, hogy Kárd a mesterem, így nem kérdőjelezhetem meg semmilyen tettét sem. De egyre kényelmetlenebbül éreztem magam és ez az assaszinnak is feltűnhetett, hiszen már egy ideje csak a cipőm orrát vizsgáltam.

Abbahagyta a nevetést és lassan oldalra nézett. Bármennyire is lefele bámultam az előbb, nem tudtam nem észrevenni, hogy nem együtt érzésből fejezte be a hahotázást: valamire felfigyelt. Azonban bármennyire is próbáltam koncentrálni, nem bírtam felfedezni, hogy mi kelthette fel ennyire az érdeklődését. A fogoly is érzékelhetett valamit, mert előbb még szikrákat szóró szemeiből most csak páni félelmet tudtam kiolvasni.

Elment...

Mondta végül Kárd hosszas hallgatás után. Vagy 10 perc telhetett el azóta, hogy elhallgatott hirtelen és pásztázni kezdte a környezetét. A fogoly is fellélegzett, így hát én is megkönnyebbültem.

Mi történt? – Kérdeztem kíváncsian az előbb történtekre magyarázatot keresve.

Semmi különös. – Legyintett Kárd. – Csak a képzeletem játszadozik velem...

Csakhogy ez a kijelentés egyáltalán nem volt olyan magabiztos, mint ahogy én azt megszoktam tőle az elmúlt pár napban. Rögtön világossá vált előttem, hogy valami megijesztette ezt az embert is, és ha ez megtörténik, akkor az hatalmas gondot jelent.

Engedjük el a foglyunkat. – Mondta pár másodperc hallgatás után az asszaszin.

Hiszen akkor visszamegy egyenest a táborába és jelentést tesz az ellenségnek!

Ugyan, ne légy bolond! Nézz rá, reszket, mint a kocsonya! Ide figyelj fiam! – Vetette oda a katonának, míg én a kötéseivel bajlódtam. – Most kimész a sátorból, és ha jót akarsz magadnak, egyenest elmész Drion fele, hogy minél hamarabb elhagyhasd ezt az erdőt! Megértetted? - A katona hevesen bólogatott, jelezve, hogy esze ágában sincs egy másodpercet is még itt tartózkodni. – Vidd el nyugodtan a lovat.

Nem kellett sokat várnunk, és már csak a lovak patáinak elhaló hangját hallhattuk, ahogy elvágtatott nyugat fele, a szakadó esőben, hogy elhagyja ezt az erdőt. Napokkal később, mikor erre jártunk megtaláltuk a holttestét, benne 7 nyíllal. A szerencsétlent nem csak lelőtték orvul, de még pucéron is ott hagyták rohadni a testét a barbárok, miután minden öltözékétől megszabadították.

De visszatérve hozzánk, mikor hallottam, hogy elvágtatott, vegyes érzelmekkel fordultam Kárdhoz:

Mégis mivel akarsz holnap tovább utazni?! Épp most vitte el az egyik lovat, és én garantállak, hogy a te hibádból nem fogok gyalogolni!

Pedig muszáj lesz. Már egyik ló sincs itt...

Hogy-hogy?

Nézd meg magad, ha nem hiszed!

Így is történt. Kimentem a sátorból a szakadó esőbe és oda indultam, ahova kipányváztuk délután a lovainkat. Legnagyobb meglepetésemre nem csak a lovakat nem találtam ott, hanem minden korábban általunk készített eszköz eltűnt onnét. Egyszerűen csak néztem magam elé, nem bírtam felfogni, hogy ez hogyan lehetséges. Egy hang nélkül nem tűnhetett el ennyi minden!

Szóval, mit láttál? – Kérdezte Kárd a helyzet komolyságának ellenére is a szokásos gúnnyal a hangjában. A korábbi félelmének már nyoma sem volt látszólag.

Mindent, pontosabban semmit... Nem értem... Mikor utoljára kinn jártam minden ott volt... És ennyi idő alatt nem lehetett egy hang nélkül eltűntetni azt a karám-szerűséget!

Emlékszel, mikor kinevettél, hogy nem léteznek a Nagy-Erdőben semmiféle félnivaló lények?

Hogyne! Még mindig ezt gondolom!

Igen? Akkor ülj le, mesélek neked egy kicsit! Ma már nem alszunk úgyse.

Miért nem?

Elsötétült az arca és teljes komolysággal mondta:

Az előbb, mikor körülkémleltem, nem azért tettem, mert jó kedvem volt. Az Erdő egyik legfélelmetesebb lakóját sodorta a sors az utunkba. Sokan csak úgy beszélnek róla, hogy a Vadásznő. Nem látod, csak mikor már a nyila átfúrta a torkod, vagy még az utolsókat rúgod. Akik túlélték a vele való találkozást, azok száma nem éri el az ötöt!

Több kérdésem is van: Ki ez a Vadásznő? Mit akart itt? Kik azok, akik túlélték?

Mindet megválaszolom. Először azonban tudnod kell, hogy habár ez egy ember, attól még igen is léteznek más fajta veszélyes élőlények az Erdőben! Tudom, hogy nem vagy babonás, de engem sem úgy ismertél meg, mint aki hisz a dajkamesékben. Gondolhatod, hogy nem alaptalanul figyelmeztetlek.

Abban már feltétel nélkül egyetértek veled, hogy ez az erdő nem egy szokványos fákkal benőtt terület, ahol a legveszedelmesebb ellenség a fáradtság lehet.

Megkönnyebbülést láttam az arcán.

Nekem már az is elég, ha óvatosan közlekedsz, míg idebent vagyunk. Tehát, szeretnéd tudni, hogy ki is ez a Vadásznő?

Bólintottam, jelezve, hogy nem csak hogy érdekel, de egyenesen kíváncsi vagyok, hogy ki rémiszthette meg ennyire. Elgondolkozott egy kicsit, majd belekezdett.

Nem sok hiteles és pontos információm van róla, a legtöbb, amit tudok csak pletyka és dajkamesék eleme. De elmondok mindent, ami fontos lehet. Elvileg ez az ember egy gazdag család sarjaként látta meg a napvilágot, alig 16 évvel ezelőtt. Embert mondtam, pedig valójában egy fiatal hölgyről van szó. Ám a sors úgy hozta, hogy a kacérkodás és a szalonok helyett hamar férfiakat megszégyenítő hírnévre és harci tapasztalatra tegyen szert.

6 éves lehetett, mikor a családját politikai okokból egy bérgyilkos-csapat felkereste és megölte. A kislány persze túlélte, hiszen a megbízatás csak az apára és az anyára vonatkoztak. Így mikor a kislányt megtalálta a csapat vezetője, nem tudta, hogy mitévő legyen. Így hát úgy döntött, hogy magával viszi egy darabig, hogy legalább a rossz emlékű helytől messze kerüljön a kislány. Azonban a klasszikus mesével ellentétben nem vállalta, hogy ő nevelje fel a gyermeket. Amint visszatért a megbízójához, pénz helyett csak annyit kért, hogy viseljék gondját a lánynak. Persze a bérgyilkosnak megígérték, azonban hamar kiderült, hogy az adott szó mit sem ért. A lányt szörnyű körülmények közt tartották maguknál, így alig 8 évesen elszökött. Egyetlen menekülési helye a közelben lévő erdőség volt, amelyet ma úgy ismerünk, hogy a Nagy-erdő. Itt aztán, állítják egyesek, álatok közt nőtt fel és lett híres és hírhedt vadásszá. Megint mások azt állítják, hogy megtalálta a bérgyilkosokat és azok végül felnevelték, innen szerezte a tudását. Lényegtelen, melyik is igaz, mivel a lány sorsán már nem tudunk változtatni. Viszont egy valami bizonyos: bosszút esküdött minden olyan férfi ellen, aki bérgyilkosokat alkalmaz. És ezzel megválaszoltam a második kérdésed is egyben. Mit keresett itt? Téged. Mivel az asszaszinok még a művelt emberek szemében is egyszerű bérgyilkosok, ezért ennek a fiatalnak te nem vagy más, mint egy megbízó.

Szóval azt állítod, hogy meg akar engem ölni?

Igen. És nagy veszélyben volnál, és vagy is, ha egyedül mész ki az Erdőbe. Tudjuk, hogy te vagy a célpontja, így engem biztos nem bánt, viszont nem javaslom, hogy elmenj mellőlem. Csak akkor, ha megszeretnél halni.

Úgy beszélsz, mintha a jelenléted akkora védelmet nyújtana...

Mert, hogy így is van. És ezzel érkeztünk el a harmadik kérdésedhez: Kik élték túl a vele való találkozást? Szám szerint hárman vannak: kettőt úgy ismer a világ, hogy Az Őrzők. A harmadik pedig egy kevésbé ismert személy, jómagam.

Te? – Kerekedett el a szemem a meglepetéstől. – Te, aki még az ilionit se vette észre, aki pedig hangosabb volt, mint egy sereg, képes voltál épp bőrrel megúszni egy olyan személlyel való találkozást, akit nem is láttam/hallottam?

Ennyire hihetetlen?! – Kérdezte kicsit felemelve a hangját. Látszott rajta, hogy dühíti az, hogy ennyire lenézem. – Mondjuk, be kell ismernem, hogy ez az eset két évvel ezelőtt volt, akkor még ügyesebb voltam, a Vadásznő pedig még nem volt olyan híres...

Nem értem... Nincs ennek a lánynak neve?

Minek a név, ha a nép már elnevezte? A nép megajándékozta egy jelzővel és ezt fogják megjegyezni, nem pedig azt, amit a szülei adtak neki. Különben is, az életének túlnyomó része csupa rejtély, így pont nem meglepő, hogy a neve is az...

Elgondolkoztam az elhangzottakonés az egész napomon is. Hihetetlenül sok minden történt az elmúlt 24 órábanvelem: megismerkedtem egy félig-meddig titkos rend alappilléreivel, elfogtam éskihallgattunk egy ilioni kémet, akitől lényeges információt tudtuk meg azellenségünkről. És mindezek mellett még sikeresen túlélek egy találkozót azegyik legrettegettebb erdőlakóval szemben. Sok volt ez nekem egyszerre és senkisem vádolhat meg emiatt. Ám mégis volt annyi lélekjelenlétem, hogy tudjam mimost a legfontosabb.