Az nem volt kérdéses, hogy az ilioniak honnan fognak közeledni. Habár a Nagy-Erdőt nem véletlenül nevezték nagynak, ahhoz hogy egy több tízezer fős sereget akadály nélkül átvezessünk rajta, az ősi utak valamelyikét kell igénybe venni. Drionba pedig egyetlen ilyen út ment. Csupán 3 probléma adódott.

Annak ellenére, hogy a jelentések egy 30 ezer fős seregről szóltak, tudtuk jól, hogy ezek nem pontos adatok. Szóval nem tudtuk pontosan mekkora és milyen összetételű az ilioni hadsereg. Emiatt nem tudtam, hogy milyen stratégiát kellene ellenük alkalmaznom. És mindezek következtében a tisztek szembeszálltak velem. Legnagyobb meglepetésemre az elégedetlenkedők csoportjában ott volt Hannibál is.

Mond csak fiú! – Kezdte, miután odaügetett mellém a menetelés során. – Mégis, hogy az ördögbe kívánsz szembe szállni a kurafikkal, ha nem tudod, hogy pontosan mennyien is vannak?

Ha tudnám, akkor már régen közöltem volna veletek a terveket. Már ezen fő a fejem reggel óta és nem segítetek azzal, hogyha 10 percenként idejön az egyik tisztem, hogy megkérdezze „mégis mit szeretnél tenni?"!

Nyugalom sztratégosz! Meg kell értened, hogy a parancsnokok nem kívánnak olyan csatába kezdeni, ahol még azt sem tudják, hogy milyen esélyeink vannak. Azonban tudjuk, hogy honnét fognak támadni. Azt tudom javasolni, hogy építsünk ott egy erődöt és várjunk az erdő bejáratánál. Ez eddig mindig bevált.

Hogyne! Ennyi erővel akár meg is kereshetnénk az ilioni sereget és megkérhetnénk őket, hogy koncoljanak fel minket a szuronyaikkal! Közvetlen az út mellé telepített faerőd egy 2500 fős sereggel ellátva semmit sem ér egy olyan hadsereggel szemben, amely eleve ostromra készül, tehát nagy eséllyel nincs hiányuk az ágyúkból. Ebben az esetben pedig a drágalátos erődünket, a seregünkkel együtt fél nap alatt a földdel tehetik egyenlővé!

Mégis akkor, hogy a picsába akarod feltartani az ellenséget?! – Emelte fel jól érezhetően a hangját. – Nem akarsz megütközni velük! Nem akarsz erődöt építeni, hogy feltartsd őket! Netalántán nem akarod útbaigazítani őket Drion fele?!

És ekkor eszembe jutott valami. Egy terv, amely egyszerre volt rizikós és hatalmas sikerekkel kecsegtető. Hannibál is észrevehette rajtam a változást, mert a dühtől vöröslő feje helyett, egy kíváncsi tekintetű szempár szegezte rám pillantását.

Mond kölyök, mit találtál ki!

Azonnal rendeld ide Ferencet! Addig nem mondok semmit!

Nem kellett kétszer parancsolnom. Hannibál azonnal intézkedett, hogy egy futár induljon a menet végére a kéréssel, miszerint a csapatok élén várja a lovas parancsnokot a sztratégosz. Hamarosan egy gyorsan vágtató alak jelent meg a menetelő katonák sora mellett. Amint Ferenc felzárkózott mellénk, rögtön belekezdtem a tervem elmagyarázásába.

Figyeljetek! Nemsokára pihenőt tartunk. Ezalatt a lovasok leválnak tőlünk és megpróbálnak információt gyűjteni az ilioniakról. Amint elegendő és használható tudást szereztek az ellenséges seregről, azonnal visszanyargalnak a fősereghez. Tehát hozzánk.

És mégis hol lesz a fősereg? Mert az ilioniak a legrosszabb becslések szerint is csak 1 nap múlva érnek ide, tehát a lovasaimmal az erdő mélyéig kell behatolnom, míg ti folyamatosan mozgásban lesztek. De a legfontosabb. Miért kell kémkednünk az ilioniak után, ha elvileg van róluk információnk.

A probléma az – kezdte Hannibál -, hogy az az állítólagos információ nagy része csak kitalált. Tényleg közeledik a Nagy-Erdőn keresztül egy ellenséges sereg és tényleg Ilionból jönnek. Azonban nem tudjuk, hogy mennyien vannak és pontosan mi is a céljuk.

Tehát hamisított információ volt. – Konstatálta Ferenc. Látszott az arcán, hogy nem igazán örül a dolgok ilyetén alakulásának. – Feltételezzük, hogy tényleg nagyszámú sereg közelít az erdőből. És nekem be kell hatolnom az erdőbe egyenesen ennek az ellenséges seregnek a belsejébe?

Pontosan ez a lényeg! Az erdőben nem lehet összevont csapatokkal menetelni. Ez pedig megkönnyíti a helyzetetek. Ráadásul a szétszórva való menetelés sebezhetővé teszi őket egy-egy esetleges támadás esetén. És ha még szerencsénk is van, akkor nem számítanak támadásra!

És mit akarsz ezzel kölyök? – Kérdezte Hannibál. – Hogy az 500 fős lovas hadtest nekirontson a szétszóródott, ám még így is hatalmas létszámfölényben lévő ilioniaknak? Mert ha ezt tervezed, akkor bizony hatalmas őrült vagy!

Ki mondta, hogy a halálba akarom küldeni a lovasokat?! Nem vagyok hülye, nem fogom olyan terepen bevetni a patásokat, ahol a gyalogság van előnyben!

Akkor mégis mi az ördögöt tervezel?!

A Rókákat küldöm be harcolni. A lövészek elegen vannak ahhoz, hogy fejtörést okozzanak az ilioniaknak. Viszont gyorsan vissza tudnak vonulni. Ha a megfelelő helyeken, megfelelő időben vetjük be őket, akkor káosz fog kialakulni az ellenség soraiban. És akkor bevethetjük a lovasságot egy gyors, meglepetésszerű támadás erejéig.

Üss és fuss taktika. – Jelentette ki Ferenc.

Nem egészen. – Javította ki Hannibál. – Az üss és fuss csak könnyűlovasokkal alkalmazható. Ez teljesen más. Ezzel az ilioniakat ingereljük, hogy kövessenek minket, vagy különben felmorzsoljuk a seregeiket.

Pontosan! Látom, kezditek érteni a tervem lényegét! Ha követnek minket, elcsalhatjuk őket Driontól egy kis ideig.

Rendben. – Mondta Ferenc és megállt a lovával. – Uram! Javaslom, álljunk meg pihenni. Addig mi a lovasokkal előre vágtatunk, hogy felmérjük a terepet!

Megadom rá az engedélyt! Oszolj!

A katonák megkönnyebbülve vették tudomásul, hogy kaptak negyed órányi pihenési lehetőséget. Sajnos a Drionban töltött idő alatt a harcosok mindegyike megtanult kiválóan bánni a saját fegyvernemével, megtanultak összehangolva alakzatokat felvenni és fegyelmezetten menetelni. Azonban nem tudtuk felkészíteni őket a tartós, erőltetett tempóban megtett meneteléshez. Ez volt a seregem egyetlen gyengesége a kis létszám mellett.

Te is látod, igaz? – Jött oda hozzám Hannibál, miután helyet foglaltam egy bokor árnyékában. – Itt hibádzik a terved.

Majd megtanulnak futni. Ha másért nem, hát az életükért.

Közben elrobogtak mellettünk a lovasok. Az 500 ember élén ott vágtatott Ferenc, aki még egy gyors tisztelgést irányzott felénk, hogy aztán patásai élén eltűnjön a Nagy-Erdő fele.

Egyet értek. De ne feledd: valamit valamiért! Ha katonákat nagy nyomás alá helyezed, akkor ki fognak fulladni. És egy fáradt katona szinte hasznavehetetlen egy csata közben! Ha elkapnak minket az ilioniak, akkor hiábavaló lesz harcolnunk. Csak mészárlás lenne, és mi lennénk azok, akiket lemészárolnak.

Túl sokat aggódsz! Nem tervezhetek meg minden lépést!

Mond csak sztratégosz! Tisztában vagy azzal, hogy ki vezeti az ilioniakat?

Az, akit legutóbb legyőztem és elfogtam.

Mert szerencséd volt! Az az ember, majdnem annyi csatát látott, mint én! És még csak 30 éves! Míg egy normális hadvezér két-három lépésnyit tervez előre, addig ő tízet is!

Akkor, ha ilyen jó, hogyan tudtam diadalmaskodni felette?

Nem tudom. – Ismerte be kelletlenül. Rám nézett és még mielőtt ott hagyott volna még mondott valamit. – De egy darab győzelem még nem jelenti azt, hogy jobb vagy nála!

Tisztelgett és elviharzott. Nem csak ő volt dühös. Amikor a bokor árnyékában ültem, azzal magyaráztam a mérgelődésemet, hogy a túl nagy felelősség miatt vagyok ennyire ideges. Azóta rájöttem, hogy az nem tetszett, hogy Hannibál a szememre vetette a beképzeltségemet. De ahogy ezt még akkor nem tudtam, úgy azt sem, hogy mi lesz a tervem következménye.

A pihenő idő lejártával újra menetoszlopba rendeződött a sereg, immáron a lovasok nélkül. Mindössze 1 óra erőltetett menetelés várt ránk, aminek a végén megérkeztünk az erdő bejáratához. Két hatalmas faoszlop, és az általuk közrefogott 5 méter széles kőút jelezte, hogy a Nagy-Erdő mely részén biztonságos belépni. A babonás emberek többsége félt keresztül menni a rengetegen, mivel számtalan história keringett az erdőben lakó gonosz teremtményekről, akik nincsenek tekintetre senkire és semmire sem. Persze ezek a történetek főképp a parasztok gyermekeinek az ijesztgetésére szolgáltak. Ám mégis a legtöbb esetben csak nagyszámú seregek használták a Nagy-Utakat, azok is csak háború idején, amikor a gyors hadmozdulatok elengedhetetlenek.

Azonban mi csak az erdő bejáratáig vonultunk, ahol a kapitányaim unszolására felállítottuk az erődöt. A drioniak szentül hitték, hogy az erőd belsejében nem eshet bántódásuk, hiába győzködtem őket, hogy nem is oly rég majdnem odavesztek mind, egy ugyanilyen védműben. Hajthatatlanok voltak. Ám volt haszna is annak, hogy ennyire ragaszkodtak egy erődhöz. A semmiből alig pár óra alatt felhúzták a tábort a katonák, így a délutáni vacsorát már a parancsnoki szállás kényelmében költhettük el a tisztjeimmel. Illetve majdnem az összessel.

Hannibál nem jelent meg a vacsorán, távollétét az út fáradalmai által előidézett gerincfájdalmával indokolta. Mindezt csak a formaságok kedvéért tette. A jelenlévők parancsnokok mindegyike tudott a veszekedésünkről. Így az sem volt titok, hogy a távollét valódi oka az, hogy Hannibál haragszik rám. Ám ez sem akadályozott meg minket abban, hogy együnk-igyunk, vicceket meséljünk egymásnak, és persze, hogy kioktassanak a katonai dolgokról. „Mert még olyan fiatal vagyok." – Gyakran hangoztatták ezt. Hiába fogadtak el sztratégoszukként, nem tudtak szabadulni a gondolattól, hogy egy éppen hogy 18. évét betöltött ember vezesse őket. Éppen emiatt sokszor hallhattam azt, hogy milyen helyeken kellett megfordulnom ahhoz, hogy idáig juthassak. És ez most sem volt másképp.

Gondoljatok bele! – Kezdett bele az egyikük. - Mit meg nem tennék, hogy megkapjam a sztratégoszi rangot. Még azt a hájas disznót is leszopnám, hogy aztán a seregemmel utána jól kibasszam a palotájából!

Hatalmas röhögés és asztalcsapkodás volt a reakció erre a rövid kis szónoklatra. Azonban ezt már nem hagyhattam. A fenségsértés súlyos bűn volt Drionban.

Uraim! Szerintem mára jól kiszórakoztuk magunkat. Azt javaslom, fejezzük be a vacsorát, és mindenki menjen el a sátrába pihenni, hogy holnap tiszta fejjel győzhessük le az ilioniakat.

Sok értetlen, részeg arc bámult vissza rám. Nem értették, hogy miért változott meg olyan hirtelen a vidám hangulatom ilyen komorrá. Ám lassan kezdték megérteni, hogy tényleg itt az ideje távozni, ezért lassan mindegyikőjük feltántorgott a székéről és elindultak kifele a táborba. Egy kivétellel. Az előbbi felszólaló továbbra is hatalmas vigyorral az arcán ült az asztalnál, és látszott rajta, hogy esze ágában sincs távozni. Még egy valami nem kerülte el a figyelmem. A többiekkel ellentétben nem volt piros pozsgás az orra. Teljesen józan volt.

Gondolom értette, hogy mire kértem önöket az előbb? – Próbálkoztam udvariasan elzavarni a bent maradt parancsnokomat. Azonban ahelyett, hogy távozott volna, továbbra is ülve maradt. Ám most már nem mosolygott.

Ide figyelj te felkapaszkodott szarcsimbók. – Kezdte el a mondanivalóját. Minden szavát jól megfontolhatta, mert kimérten beszélt. – Azt gondolod, hogy mert sztratégosz vagy, akkor mindenki rögtön a lábaid előtt fog heverni? Mert ha így van, akkor tévedsz. Emellett nem csak az a legnagyobb gond, hogy úgy pöffeszkedsz itt, mintha kiérdemelted volna a tisztséged. Hanem az is, hogy olyan jelképeket viselsz, amelynek a jelentéséről mit sem tudsz.

És ekkor előhúzott egy ugyanolyan nyakláncot, amilyen az én nyakamban is volt. Amelyet még Ádámtól kaptam. Már elfelejtettem, hogy mit mondott a medállal kapcsolatban. Arra emlékeztem csak, hogy valamilyen állatot ábrázol.

Mégis mit akarsz ezzel Kárd?

Azt, hogy vagy tanulj egy kis tiszteletet, vagy pedig küzdj meg velem.

Nem fogok egy öregember ellen harcolni.

Tehát – elmosolyodott –, akkor megküzdesz velem.

Időm se volt reagálni, már le is küzdötte a köztünk lévő pár méteres távolságot és ott termett közvetlen előttem. Esélyem se volt, még kardot rántani se. Hideg acél érintését éreztem az oldalamnál és megfagyott bennem a vér, mikor tudatosult bennem, hogy nem láttam, hogy bármilyen pengét előhúzott volna. Remegve tekintettem le, amikor észrevettem, hogy a hideg acél a csuklója mentén bújik elő az inge alól, és mint egy kis, kézre szerelt tőr, egyenesen az oldalam felé nézett a hegye.

Mégis...mi a...fasz ez?

Ez? – nézett rám vigyorogva – Ez egy rejtett penge. Neked is van egy ilyened. Tudom.

Mégis honnét?

Komolyan ilyen hülye vagy?! – Rántott egyet a kezén és a penge visszaugrott az inge alá. – Egész Drionban neked a legjobb a taktikai érzéked, de nem bírod kitalálni, hogy honnét tudhatok ennyi mindent?!

Ha tudnám, akkor nem kérdezném! – Válaszoltam ingerülten. – azonban most távoznod kell! Őrség!

Megint lenézel, pedig most mutattam meg, hogy jobb vagyok nálad! Ha megnyugodtál keress fel takonykóc! Megtanítalak bánni a pengével.

És ezzel eltávozott. Énpedig megint egyedül maradtam, megalázottan, dühösen. Az egyetlen dolog, amittehettem, hogy elkezdtem tanulmányozni a térképeket és a jelentéseket.Elterelték a gondolataimat, így könnyebben lenyugodtam és egyúttalfinomíthattam a tervemen. Ám most nem tudtam kiverni a fejemből Kárd szavait.Mikor este álomra hajtottam a fejem, még akkor is ott visszhangzottak a dühítőmodorú szavai a fejemben. Ezért eltökéltem, hogy másnap, miután a véglegesítetthaditervet ismertettem a kapitányokkal, felkeresem a 4. század szálláshelyét„ellenőrzés" céljából.