Napok óta csak lovagoltunk némán és szótlanul. Aznap reggel, mikor kora hajnalban elhagytam a családi fészek kényelmét még nem tudtam mire vállalkozom. Egyedül a családom iránti szeretet volt az, amely arra a döntésre sarkalt, hogy ezzel a két emberrel tartsak. Nem akartam, hogy bántódásuk essen, és ennek feltétele az volt, hogy kísérjem el őket egy olyan útra, aminek a célja „Ilion nevének öregbítése". Ezzel az indokkal indított annyi háborút a városom. És ölt meg annyi embert. Most sem reménykedhettem egy magasztos küldetésben.

Ilyen tudattal találkoztam velük a város nyugati kapujánál. Ilion három kapuja közül ez volt a legkevésbé forgalmasabb, így nem volt nehéz felfedezni a leendő útitársaimat, akik már vártak rám. Sötétkék utazóköpenyt viseltek, illetve az oldalukról egy-egy kard lógott. Az arcuk most is takarásban volt, de nem is nagyon érdekelt, hogy néznek ki. Érdekesebb volt a csatjuk, amely összefogta a köpenyt. Egy szimbólum volt, még akkorból, mikor Ilion még Ungrion fővárosa volt. Ez a hatágú csillag, melynek belsejében egy szabályos hatszög foglalt helyett jelképezte a tizenkét nagyvárost, amely hajdanán szövetségben állt egymással. Ilion, a tizenharmadik, a középpontban volt. Azóta, mióta csak használják ezt a jelet, mindig is a „Császár szemének" hívták. Ám az idő múlásával egyre ritkábban használták. Manapság egyedül egy szervezet viseli ilyen nyíltan ezt a pecsétet: Füleknek hívták őket, az ilioni uralkodó kémei voltak ők. A létezésükön kívül nem sokat tudtam róluk. Csak azt, hogy érdemes elkerülni a velük való találkozást, mert abból a nem beavatottak sosem kerültek ki élve.

A találkozás gyors és érzelemmentes volt. Kaptam egy lovat, melyre azonnal felültem. Az egyikük odadobott nekem egy ugyanolyan kardot, mint amilyen nekik is volt. Felkötöttem magamnak a derekamra a kardhüvelyt. Finom anyagból készülhetett, mert a bőrszíjhoz képest sokkalta finomabb és könnyebb volt. Majd végül egy, az övéjükhöz hasonló köpenyt is kaptam. Mindez egy szó nélkül zajlott, amely a szinte kihalt utcán elég kísértetiesen nézhetett ki. Ám az a kevés járókelő, akiknek jobb dolguk is akadt, mint hogy három ember némajátékát nézze, nem nagyon foglalkozott velünk.

Hamarosan útra indultunk és gyorsan megtettük a Gyűrűig az utat. A Gyűrű az ilioni befolyás határa volt. Eddig a pontig gyakoriak a rendfenntartó erők és ritkábbak a csetepaték. Az átlag ilioni szinte sose lépi át ezt a határt. Mióta tart a polgárháború sokak élik le úgy az életüket, hogy csakis a Gyűrűig mernek közlekedni, innét maguktól visszafordulnak az egyszerű polgárok, ha véletlenül errefele tévednének. Egyedül a katonák, kereskedők és a speciális ügynökök tehették meg azt, hogy túlmentek a Gyűrűn. Senkinek se volt garantálva az élete, aki elhagyta Ilion körzetét. Legalábbis a városban ezt beszélték.

Megálltam a lovammal a határt jelző zsinórnál. Elgondolkoztam azon, hogy mégis miért vagyok én itt. A két lovas nyugodtan ment tovább. Csak akkor álltak meg ők is, mikor észrevették, hogy még mindig nem követem őket. Megfordultak a lovukkal és rám néztek a csuklyájuk alól. Aki aznap este az utcán lefogott, most is ő szólalt meg.

Ha azt hiszed, hogy idáig tart csak az életed határa, akkor nagyot tévedsz! Sokkal több minden van ezen a mesterséges határon túl, mint amit el tudsz képzelni! Ilion nem falként húzta fel ezt a vonalat maga körül! Csak jelzésként, hogy ezen túl minden ember a maga életéért felel. – Lelkesen mondta, érződött a hangjában, hogy tudja miről beszél és nem betanult szöveggel próbál csábítgatni. Megpróbáltam betekinteni a csuklyája alá. Csak a keskeny száját láttam, amely most megint szólásra nyílt. – Nem kell félned, hiszen nem akárkikkel utazol!

Mégis kik vagytok egyáltalán? – Tört fel belőlem a kérdés. És, mint ahogy a gáton egy lyuk elegendő ahhoz, hogy a víz áttörje, úgy törte át a hallgatásom falát ez az egy kérdés. – Miért kell veletek tartanom? Miért pont engem választottatok? Miért pont most? És hova tartunk? Mi a célunk? Mi a célom?

Fokozatosan záporoztak feléjük a kérdéseim, amelyek úgy tűnhettek, soha nem érnek véget. De mint minden, egyszer csak a kitörésem is abbamaradt és lenyugodtam. Legalábbis nem intéztem hozzájuk több kérdést, hanem inkább hallgattam. Megtörtem és erre egyáltalán nem voltam büszke. Rövid időn belül másodszor tettem olyat, amelyért csakis én voltam a hibás. Nem vártam választ tőlük. Hiszen a kérdések többségére nekem kellett meglelnem a megoldást. És mégis, reménykedtem, hogy valami bíztatót fogok hallani, hogy megvigasztalnak. Vágyakozva tekintettem fel, mikor láttam, hogy újra szólásra nyílik a szája az ismeretlen vezetőmnek.

Látom abbahagytad. – Közölte hidegen, egy világot összezúzva bennem. Abban a pillanatban lemondtam róluk. Egykedvűen vágtam a sarkam a lovam véknyájába, hogy elinduljon. Csak túl akartam esni ezen az egészen. Egy darabig folytattuk ezt a néma menetelést. Aztán egyszer csak lezárkózott hozzám az, akit magamban csak „Beszédesnek" neveztem el. – Tudom, hogy kíváncsi vagy. – Mondta alig hallhatóan. – De még nem mondhatunk el semmit. Várj a megfelelő pillanatra!

Lassan bólintottam. Újra felvettük a lovagló alakzatunkat. Elől Beszédes, középen én, hátul pedig a harmadik tag, akinek még a hangját se hallottam. Magamban konstatáltam, hogy a kezdeti tapasztalataim ellenére Beszédest szimpatikusabbnak találtam.

Sokáig voltunk nyeregben. Már napok óta csak lovagoltunk, szinte csak az éjszakai pihenők során szálltunk le a lovakról. Az ülepem minden lépésnél sajgott, úgy éreztem magam, mintha állandóan seggbe rugdosnának. Reménykedve vártam a pillanatot, mikor végre fény derül mindenre. Kezdetben teljesen felpaprikázott a gondolat, hogy megtudok mindent, amire kíváncsi vagyok. Aztán ez a napok múlásával alábbhagyott. Azt a teoriát állítottam fel magamban, hogy csak azért mondta azt Beszédes, hogy idejében mindent megtudok, hogy csöndbe maradjak. Magamban persze elismertem, hogy ügyes húzás volt, de bosszantott a helyzet.

Egészen pontosan kilenc napja voltunk úton, és már a második napon betértünk egy erdőbe, amelyből azóta se sikerült kijutnunk. Kezdtem azt hinni, hogy eltévedtünk és a két vezetőm nem tudja meghatározni a helyes irányt. Emellett a levegő is elég nyomott volt, minta állandóan esni akarna, de sosem hullana semmi az égből. A hangulatom hasonló volt a környezetünk időjárásához. De nem adhattam ki magamból a rossz érzésemet. Csak magammal tudtam beszélni, a gondolataimmal. Utoljára négy napja próbáltam megint szóba elegyedni velük. Akkor csöndre intettek újfent, így azóta nem is próbálkoztam semmiféle kommunikációval. Mint a kísértetek, úgy közlekedtünk. Éreztem magamon, hogyha ez sokáig folytatódik, akkor előbb-utóbb robbanni fogok. És ez a pillanat vészesen közeledett.

Az erdő nem akart véget érni. Nem véletlenül nevezte el a köznyelv találóan Nagy-Rengetegnek. A gazdag flóra és fauna mellett a területe is tiszteletet parancsolt. Hatalmas védőgyűrűként vette körül ez a természetes „fal" Iliont és környékét. És nem csak ezek voltak jellemzőek erre a rengetegre. Az élővilága mellett a természete is nagyon változó volt. Egyes helyeken nyomott a levegője és alig lehet pár méterig látni a fényhiány miatt, máshol gyönyörű, szinte mesébe illő fák nőnek, ahol madarak csiripelnek és minden napfényben sütkérezik. Egy másik helyen már megint másmilyen lehet a tájkép.

Ahogy halad az ember, úgy fogja csak fel, hogy milyen kicsi és milyen keveset is tud. Csak ez az erdő tartalmaz annyi mindent, hogy egy emberélet nem lenne elegendő, hogy megismerhessük minden rejtélyét. Minden nap szinte más-és-más kép tárulhatott a szemem elé. Néha elfelejtettem szomorúnak lenni, máskor a bús melankólia kerülgetett.

Amikor végre leszállhattam a lovamról, beesteledett. A környék nem tűnt veszélyesnek. Egy-két cserjés volt a közelben, a sátorhely közelében szinte sehol egyetlen növény sem, mintha direkt arra teremtette volna a természet a helyet, hogy fáradt utazókként megpihenhessünk itt. Egy bagoly huhogott békésen a közelben. Nem gondoltam, hogy ilyen körülmények mellett bármitől is kellene félnem. Felnéztem az égre, kicsit felhős volt, de a legtöbb csillag fénye így is probléma nélkül elért hozzám. Mire a felhőket odébb fújta a szél és az ég kitisztult, mi már a felállított sátrak előtt ültünk a tábortüzet csiholva. Egyszer csak meghallottam valamit, amely arra késztetett, hogy abbahagyjam a kovakövek egymáshoz pattingatását. Két társam nem tűnt meglepettnek. Egymásra néztek és csöndben voltak. Kivételesen én sem szólaltam meg. Próbáltuk megtalálni a hang forrását.

A szél kezdett felélénkülni, így nem telt el sok idő, mikor újra meghallottam azt a hangot. Társaimra néztem megint, akik egyáltalán nem reagáltak a dolgokra úgy mint én. Nyugodtak voltak és lassan benyúltak a mellettük lévő táskába, amelyben a pisztolyokat tartottuk. Beszédes előhúzott két pisztolyt, egyet nekem adva. Ezek után felállt és lassan a sötétbe indult. A fejével jelzett, hogy kövessem.

Elfogott a félelem. Tudtam, hogy mit hallottam és tudtam, hogy mire számíthatok. Én is hallottam gyerekkoromban a Rengetegről szóló rémtörténeteket. Nem gondoltam volna, hogy én is egynek a szereplője lehetnék. Végül a büszkeségem vitt rá, hogy kövessem Beszédest. Még egy megaláztatást nem bírtam volna elviselni. Még ha az, a halálommal is járt volna.

Lassan haladtunk, szintecentiről-centire, folyamatosan közelítve a hang irányába, amely így egyreerősödött. Már jól kivehető volt a nyikorgás-szerű hang. Egyre közeledtünk aismeretlen dologhoz, a félelmem pedig, akárcsak a biztonságot jelentő tábortávolsága, folyton nőtt. A reszketés és halálfélelem kerített hatalmába.Féltem, hogy valami rám támad, amelyet nem tudok időben megállítani és itt kellkilehelnem az életem.xt-ind