Másnap reggel már hajnali 5-kor a gyülekező téren felsorakoztattam a legiom megmaradt közel 2500 veteránját. Ahogy végignéztem rajtuk, minden honnét fáradt és üres tekintetek bámultak vissza rám. Nem lepődtem meg. Nagy részüket az előző este értesítettem, és a többségüket a kocsmákban értem utol. Persze örültek annak, hogy végre kimozdulhatnak a városból. Egy katona csak a katonáskodáshoz ért, és ha elveszik tőle a lehetőséget, hogy végezze a dolgát, akkor több ezer unatkozó, ellustuló, léhűtő, haszontalan embert kapunk. Így hát nem volt nehéz meggyőzni őket az indulásról. Az már bonyodalmasabb volt, hogy mindenki korán ott legyen a megbeszélt helyen. De mind ott volt, senki sem hiányzott a sérültek kivételével.

Nem volt lelkesítő beszéd, se létszámellenőrzés. Felsorakoztak és kiadtam a menetparancsot. A még alvó város kihalt utcáin keresztül meneteltünk le egészen a belső kapuig. Ahol is már várt minket a két király és Tamás.

A főpap megáldott minket: elmorzsolt egy rövid imát, melyet a katonák bátorítására írtak, majd pedig átadott nekem egy megszentelt drioni rózsát, jelképesen a drioni főisten védelme alá helyezve a legiot.

Habár az egész procedúrát feleslegesnek találtam, a katonáknak mindenképp hatalmas lelki támaszt jelentettek ezek a jelképes áldások. A harc közben az egyetlen biztos dolog a hit. Ha a katona hite is meginog, akkor egy pillanat alatt lecsökken a morálja és megfutamodik. És egy kis kavics is tud lavinát okozni...

Így hát számomra unalmas 10 perc következett. A katonáim pedig teljes átéléssel hallgatták végig a főpap dicshimnuszát. Miután végzett a király következett. Újabb formalitás...

Katonák! Mint arról értesülhettetek hazánkat, Driont az ilioni sereg készül megtámadni és elpusztítani. A ti kezetekbe került az a megtisztelő feladat, hogy a drioni lakosokat védve, akik között ott vannak asszonyaitok, gyermekeitek, kivonuljatok és sztratégoszotok vezetésével feltartsátok az ellenséget, míg mi elég erősre építjük a falainkat ahhoz, hogy meg tudjuk védeni mindazt, mi becses számunkra! Ne feledjétek, hogy mikor fegyvert ragadtok, és az ellenségre lőtök, azt nem az okvetlen gyilkolásért teszitek, hanem a hazátokért, a népetekért, a szeretteitekért!

Hatalmas ujjongás közepette fejezte be a beszédét. Nem értettem mi volt az, ami ennyire feltüzelte a katonákat. Még egy kocsmában is jobb szónoklatok hangzanak el, mégis teljes átéléssel hallgatták végig a királyukat. Hihetetlen volt számomra, hogy a „haza" szó mennyi mindent jelenthet egy embernek...

Miután a királyok végeztek, rám került a sor, hogy kiadjam a menet parancsot. Felültem a gyönyörű fekete lovamra, melyet előző este Ádámtól kaptam és kardomat meglendítve a levegőben egy „Indulás!"-t kiáltva megindultunk. Átléptük a belső kaput és alig pár perc múlva már csikorogva nyílt ki előttünk a második, külső fal kapuja, ahol az őrök sok sikert kívántak a seregünknek.

Itt a sereg vezényletét ideiglenesen átadtam Hannibálnak, akit útközben kineveztem a személyes testőrségem parancsnokává. Egyetlen kikötése az volt, hogy a Pokol tagjai továbbra is a parancsnoksága alatt maradjanak. Így hát a korábbi csapatom megmaradt 300 tagját a személyes testőrömmé avattam. Míg a seregem kivonult a kapun keresztül el a lanka dombok felé, ahol majd bevonulunk a Nagy-Erdőbe, én a falak mellől szemléltem őket. Vártam és néztem a harcosokat, ahogy változó árnyalatú vörös tengerként lassan elvonulnak előttem.

Fegyelmezett sorokban meneteltek. Szinte egyszerre lépett az egész seregem. Persze ez nem csak a katonák lelkesedésének volt köszönhető. Miután visszatértünk a hadjáratról Hannibál és a többi tisztem éjjel-nappal gyakoroltatta a fiúkat. Végül meg lett az eredménye a kemény kiképzésnek. Egész Drionban a Legio Incipiens lett a legfegyelmezettebb, leghatékonyabb hadtest. Azonban nem csak a hozzáértésük változott az alatt a rövid hét alatt, amit a városban töltöttünk. A parancsnokokkal sokat vitatkoztunk arról, hogy milyen új felosztást kellene alkalmazni a katonáknál. Szám szerint közel 2500 embert kellett új csapatokba osztanunk. Két hosszú nap után végül megegyeztünk. Az eredményt pedig most szemlélhettem meg.

A sereg élén haladt a személyes testőrségem 300 fője, melyet a korábbi Pokolból alakítottunk ki. Habár a csapatjelvényük megmaradt, a címüket eltöröltük – akárcsak a többiekét. Innentől fogva ők voltak a Testőrök. A menetoszlopban őket követték a sorkatonák. 1200 kipróbált veterán, akik mind ott voltak akkor, amikor megvertük az ilioniak verhetetlen lovas csapatait. Hittek bennem, én pedig bíztam bennük. Ahogy elvonultak, sorban odakurjantottak egyet-egyet nekem üdvözlésképp. Habár sorkatonákként osztottuk be őket, kisebb egységekként továbbra is megmaradtak a 200 fős századok. Az egyszerűség kedvéért számokkal láttuk el őket, a bonyolult csapatnevek helyett. Így 6 század sorkatona állt a rendelkezésemre, akik a legjobbak voltak a közelharcban és 100 méteren belül halálosak voltak a lövéseik.

Hangos zötykölődéssel érkeztek a sorkatonák után az ágyúütegek. Összesen 4 üteg állt a rendelkezésemre, mindegyik a legjobb drioni ágyúból. Egy üteg 8 ágyút számlált, tehát 32 darab halálos „mészáros"-om volt. A legénységük újoncok voltak, egyikük sem látott még soha csatát közelről és nem ismertek engem, csak hírből. Azonban én sem sokat tudtam róluk, habár Tamás megnyugtatott, hogy a legjobb kiképzést kapták. Állítása szerint anélkül eltalálják az ellenséget, hogy látnák őket.

Az ágyúütegek után érkeztek hatalmas hangzavarral a lövészek. Ezek a lövészek a rajtaütések során a leghalkabbak, egy nesz sem érkezik soha felőlük. Azonban mindenki tudta róluk, hogyha nincs csata, akkor tőlük visszhangzik a környék. 400 emberem volt belőlük. Nekik meghagytuk a csapatzászló mellett a csapatnevet is. A Rókák. Halkak. Ravaszok. És visszavonulnak, hogy elkerüljék a közelharcot. Persze, ha egybe belekeverednek, akkor onnét csak is győztesen kerülnek ki. Másképp ott vesznek mind a csatamezőn. A többi gyalogos katonával ellentétben nekik a teljes ruházatuk sötétzöld volt. Jellegzetes sapkájuk a rókaprém sapka volt. Ezen kívül még egyetlen ismertető jegyük a puskájuk volt. A sorkatonákéhoz képest kicsivel kisebb, de sokkal bonyolultabb felépítésű. Ez azért volt így, mert egy ilyen puskával 300 méterről is le lehetett lőni egy almát az ember fejéről, kisebb probléma nélkül – ha a lövész elég tapasztalt hozzá.

Miután elvonultak, még egy jól ismert hang ütötte meg a fülem. A ló patáinak a dobogása. 500 veterán és újonc, jól felfegyverzett könnyűlovas ügetett el előttem békésen és magabiztosan. Jellegzetes öltözékükhöz hozzá tartozott a mindig viselt mente, melyet a vállukon átvetve hordtak, és egy zsinórral tartották meg. Oldalukon ott lógott a lovassági szablya és a csappantyús pisztoly, mely inkább volt dísz, mintsem igazi fegyver egy harc során. A lovasságot egyetlen ezredbe soroltuk be. Egy nagy csapat, melynek parancsnoka az a Drioni Ferenc, aki az előző hadjárat során a 3 lovas parancsnok közül egyedüli túlélőként tért vissza Drionba. A sebei már régóta gyógyulófélben voltak, így hát kész örömmel vállalta a megtiszteltetést, hogy vezesse a lovas ezredem.

Így hát, a lovasok után márnem volt senki sem. Ők zárták a sort, ez pedig azt jelentette, hogy nekem isindulnom kellett. Mert még nem tudtam igazán, hogy mi lenne a legmegfelelőbbmódszer a közel 10-szeres túlerővel lévő sereggel szemben. Gondolatok ezreicikáztak a fejemben, miközben visszavágtattam pej fekete lovamon a legio élére.Ott Hannibál tisztelgett, formálisan visszaadta a vezetést és így indultunktovább a Nagy-Erdő fele. Terv nélkül. Elszántan. Egyetlen céllal. Hogyfeltartóztassuk az ilioniakat 3 napig.e