A haditanácsot ezennel megnyitom! – Hangzottak el ezek a vészjósló szavak a legatus szájából. Ő volt a szratégosz után a legfontosabb ember ebben a seregben. – Mint mindannyian tudjátok, a sztratégosz halála hatalmas problémákat vet fel. A legfontosabb mind közül, hogy a hiánya miatt a katonák nyugtalanok, hisz nincs senki, akinek a kezében összefutnának a szálak a sereg vezetésével kapcsolatban. Szerencsére a teljes katasztrófát eddig elkerültük, hála a szervezettségünknek, de nem maradhatunk sokáig vezető nélkül! Így el kell döntenünk, hogy kire bízzuk magunkat a hadjárat végéig!

Miután kiértünk a völgyből, azonnal felállítottuk a katonai tábort. A közelben lévő erdőből nagyon hamar csak a kivágott fák törzsei maradtak. A hatalmas, téglalap területű erődöt palánkkal vettük körül, hogy ha az ellenség támadna, akkor legyen egy hely, ahol védve lehetünk. Persze ez a tűzfegyverek korában már alig számított valamit, de biztonságérzetet adott az egyszerű, tapasztalatlan katonának.

Az erőd elkészülte után, minden megmaradt csapattest parancsnokának és parancsnokhelyettesének üzentek, hogy azonnal menjenek a legatus szállására. Nem volt szükségem sok időre, már menetkész voltam és indultam is, hogy kiderítsem, milyen ügyben hívják össze a 24 megmaradt tisztet a 46-ból.

A legatus sátrát volt a legkönnyebb megtalálni. A tábor közepén helyezték el, mint főparancsnoki központot és a lehető legtöbb díszítést kapta. Maga a sátoron lévő, aranyból készült bojtok annyiba kerülhettek egyenként, mint egy közkatona 2 évi zsoldja! Így hát, még a vak is eltalált volna idáig...

Már vártak minket, mert mire oda érkeztem, egy őr, miután ellenőrizte a személyazonosságom, azonnal bebocsátott. A sátor belsejében minden fényárban úszott. A nem olyan régen feltalált világító eszközök, amelynek a kicsi Nap nevet adtak, sokkal több fényt bocsátottak ki magukból, mint az egyszerű gyertyák. Miután hozzászokott a szemem a kinti sötétség után a fényviszonyokhoz, többet is megfigyelhettem: szinte az egész teret a középen található hatalmas tölgyfaasztal töltötte ki, amelyen több irat és térkép helyezkedett el, a lehető legnagyobb rendetlenségben. Az asztal körül ott álltak a parancsnokok és a helyetteseik. Mindegyik már jócskán meghaladta a 40-et és látszott rajtuk a megvetés, mikor észrevettek engem. Ők is tudták, akárcsak én, hogy nem a harci tapasztalatom miatt vagyok tiszt. Így már a legelején kimondatlanul, de eldőlt a szerepköröm: csöndben, bevonva magam alá a farkam, hallgatok, és mint megfigyelő leszek csak jelen, bármi legyen is.

Aztán megérkezett a parancsnokom is, aki a csata után sokkal közvetlenebben bánt velem. Odaintett magához bizakodva és megsúgta, hogy jobb, ha megfigyelem a többi tisztet is. Azt nem árulta el, miért, de nem is volt esélyem megkérdezni, mert ekkor jelent meg a legatus, aki bejelentette, hogy miről is lesz szó az este folyamán...

Tehát Uraim, várom az ötleteiket, észrevételeiket! – Csönd honolt a helyiségben. Mindenki tudta a jelenlévők közül, hogy a rangidőst kellene megválasztani ideiglenes parancsnoknak. – Nos tehát, ha nem szólal fel senki, akkor magamat jelölöm az ideiglenes tisztégre! Van-e bárkinek bármi nemű ellenvetése? – Újabb kínos csend. Többen elkezdtek egymásra nézni, mintha némán beszélgetnének, hogy volna-e értelme tiltakozni. Mások a cipőjüket nézték, mert megtalálták rajta azt a bizonyos nem létező foltot.

Egyszer csak előlépett egy ember. Az Elsők parancsnoka. Ez a csapat az elitek elitje volt. Minden fegyverrel tudtak küzdeni és híresek voltak arról, hogy sosem adják meg magukat. Mindig először mennek a csatatérre és utolsókként hagyják el azt. (Kivéve, ha nem olyan szégyenletes, mint amilyen a rajtaütés volt.) Ettől eltekintve minden katonának ők voltak a példaképei. Kivétel nélkül egytől-egyig tapasztalt és bátor harcosok voltak. És ezt a parancsnokukról is el lehetett mondani. A jobb szeme hiányzott, egy csúnya vágás ékeskedett a helyén. A bal füléből korábban levághattak egy darabot. Ettől függetlenül biztos jóképű lehetett 20 évvel ezelőtt, de látszott, hogy jócskán az 50-es éveiben jár. Az arcán ráncok kezdtek megjelenni és a haja is hullásnak indult. De mindezek ellenére látszott rajta, hogy az egész seregben talán ő volt a legtapasztaltabb katona.

Ugyan már Uraim, ne legyünk bolondok! – A hangja kimért volt, látszott, hogy jól átgondolta mit fog mondani. – Törvénybe van iktatva, hogy a háború közben, ha elesik a sztratégosz, akkor a legatusnak kötelessége összehívni egy hadi tanácsot, amely megszavazza az új fővezért. De annak személye semmiképp sem lehet a legatus, csakis az uralkodó külön kérése esetén! Gondolom ilyen irat nincs a tulajdonodban.

Nem, nincsen. – Ismerte be a legatus, bár láthatólag nem örült annak, hogy felidézték előtte Drion háborús törvényeit.

Akkor hát, ezennel én, Drioni Tamás, az Elsők parancsnoka önkéntesen jelentkezem az ideiglenes sztratégoszi címre!

A hirtelen változás sokakat meglepett. Nem tudtam miért, de a legtöbb parancsnok szeméből az tükröződött, hogy nem ezt a lépést várta. Egyszer csak egy harmadik ember kért szót.

Lajos vagyok, a Rókák parancsnoka. Azért jöttem el, mert arra számítottam, hogy lesz épp kéz-láb ötlet arra vonatkozóan, hogy mi legyen a jelenlegi helyzettel. Azonban ahogy elnézem ebben a pillanatban csak két öreg ellenfél viaskodásának lehetünk szemtanúi. Ezért magamat jelölném a posztra!

Hiba volt. Szinte az összes parancsnok üvöltve ugrott fel, hogy bejelentse, önmaga akar lenni a sztratégosz. Egy, csak egy maradt nyugodtan a helyén, az előttem ülő parancsnok, a Pokolé. A hatalmas káoszban csak azt bírtam nézni, hogy a Pokol első tisztje ilyen nyugodtan nézi a társai veszekedését. Nem bírtam megérteni, mi késztethet arra egy embert, hogy szótlan maradjon. Egyszer csak hátra fordult és intett nekem, hogy menjek oda hozzá. Én készségesen eleget tettem a kérésének. Mikor odaértem, újabb jelzést kaptam, most arra, hogy hajoljak le és hallgassam meg.

Jól figyelj fiam! Láttam, hogy viselkedtél a rajtaütés során. Nem mondom, kevés embert láttam még, aki ekkora nyomás alatt ennyire helytállt volna. – Itt felemelte a kezét, elejét véve bármi nemű hozzászólásomnak. – Közel 20 éve vagyok katona, rögtön tudom, hogy ki az, akiben van elég tehetség. Éppen ezért mondom most el, hogy mi zajlik itt, hiszen ha jól látom nem vagy vérbeli drioni. Igazam van?

Igen, uram!

Ne szólíts uramnak, nem szeretem! Vagy a nevemen, amit anyámtól kaptam, vagy legrosszabb esetben azon, amit a katonáimtól! – Itt megengedett magának egy mosolyt.

És mégis mik volnának ezek?

Hannibál, a Félszemű féleszű. – Akaratlanul is elmosolyogtam ezen a beceneven. De látszott, hogy neki is tetszett. – Most pedig a te nevedet, ha szabadna kérnem!

Hogyne! Álmos vagyok. – Feleltem büszkén, habár már régen mondtam ki ezt a nevet. Olyan régen, hogy szinte idegennek hangzott a saját számból is. De az enyém volt.

Rendben Álmos. Akkor elmondom a legfontosabbakat, a többit majd a tanács után. Van egy törvény a haditanácsra vonatkozóan. Drion államformájával ellentétben ez itt demokratikus. Mert háborút csak a hozzáértők tudnak vívni, és akik értenek hozzá, azok meg tudnak egyezni, ha valaki épp eszű javaslatot tesz. Ezt a szavazást a legatus készíti elő. Az ő dolga, hogy felügyelje, a tanács helyesen működik e. A szavazáson minden parancsnok részt vehet 1 szavazati joggal, a sztratégosz 2-vel. Ha bármilyen javaslat, csak eggyel megelőzi a többit, akkor azt elfogadják. Na most, a rendszernek van egy hibája: szinte soha nem jutnak megegyezésre a résztvevők.

Tehát jelen pillanatban, te rajtad múlik az, hogy ki lesz az ideiglenes sztratégosz?

Majdnem. Rajtam múlik, hogy haza megyünk-e vagy folytatjuk a háborút... - Láttam, hogy mondana még valamit, de hirtelen elfordította a fajét. Ugyanis csönd lett a sátorban, a veszekedő parancsnokok lenyugodtak. Mind Hannibált figyelték. Ők is tudták, hogy a döntése fog pontot tenni az ügy végére. Civilizált emberek módjára, újra mind helyet foglaltak, csak a legatus maradt állva.

Félszemű! Kezedben van a légió sorsa! Te is tudod, hogy eljött a döntés ideje! Tehát válassz, ki legyen az ideiglenes sztratégosza a drioni légiónak? Kinek van elég tapasztalata a sereg vezetéséhez? – Minden szem ránk szegeződött. Szinte tapintani lehetett a feszültséget. Olyan csönd állt be, hogy lehetett hallani a kinti muzsikaszót, a katonák kurjongatásait. – Válassz!

Hannibál nyugodtan állt fel a székéről, úgy, mint aki semmit sem siet el. Mikor felállt a helyéről, elkezdett körbe gyalogolni az asztalt, úgy, hogy minden parancsnok megnézhesse. Végül visszatért a saját helyéhez és hozzákezdett a beszédéhez.

Mindannyiótok ismer engem, vagy már hallott rólam valamit! Így tudjátok, hogy nem szoktam elhamarkodott ostoba döntéseket hozni. Ennek köszönhetően vagyok még mindig ELŐ katona és vagyok tapasztaltabb még a Rókánál is. (Ez volt Tamás beceneve, amelyet a harcok alatt mutatott ravaszságáért kapott.) Éppen ezért csak egy utat hagytatok nekem. – Újabb feszült csend következett. Szívhasítóan hosszú időnek tűnt, mire újra megszólalt. – Ezennel én, Drioni Hannibál, a sztratégoszi tisztségre önmagamat jelölöm!

Ez volt az utolsó csepp. A parancsnokok, a helyetteseik és a legatus veszett kutyákként estek egymásnak. Ám bárki csépelhetett bárkit, minden megjegyzés a Félszemű féleszűnek szólt, aki elindult a sátor kijárata felé. Persze követtem, hisz ez volt afeladatom, de útközben csak úgy záporoztak ránk a sértések:

„Rohadék, ezért még megdöglesz!" – Ordította valaki a tömegből.

„Ezt még megkeserülöd te kurvafattya! – Hangzott el egy másik embertől!

Egyedül a legatus nem vett részt a verekedésben. Ő ott várt minket a sátorbejáratnál, erősen jelezve, hogy mielőtt kilépünk, mindenképp beszélni szeretne velünk. Nyugodt hangon kezdte a beszédét, érezhető volt, hogy gyakran kellett beszédet tartani nagy tömegek előtt. A modora elbűvölő volt, még ilyen körülmények között is.

Remélem Hannibál, megengeded, hogy gratuláljak neked ehhez a kis húzásodhoz. Igazad volt, a többségük nem ért ahhoz, ami itt zajlik. Ez politika! És te nagyon jó vagy ebben, ahogy most volt szerencsém megtapasztalni. Esetleg...

Elég legatus! Nem érdekelnek a mézes-mázas szavaid! Amit tettem, annak meg van a maga oka, a következményei nem engem, hanem a hadsereget fogja szolgálni! – És kiviharzott a sátorból, otthagyva a megalázott legatust, aki semmit sem tehetett.

Úton a szállásunk fele megbeszéltük Hanniballal, hogy másnap gyakorlatozás előtt felkeresem, hogy elmagyarázhassa nekem, miért szolgálja a hadi tanács eredménytelensége a hadsereg érdekeit. Kíváncsian várva a másnapot hajtottam le pihenőre a fejem, hisz nem tudhattam, mivel szembesülök másnap.

Annak ellenére, hogy a gondolatok száguldoztak a fejemben, nagyon hamar elaludtam, hisz a fáradtság mindent legyőz. Ám így is, reggel jóval a hivatalos ébresztő előtt talpon voltam. Hajtott a kíváncsiság, hogy megismerjem annak az embernek a gondolatait, akit egy évvel ezelőtt még a bitófán láttam volna a legszívesebben. Ilyen könnyen változhat a véleményünk bárkiről! Hannibal már ugyanúgy ébren volt és a sátra előtt állt, a környező vidéket pásztázva. Nagyon elkalandozhattak a gondolatai, mert nem vett észre, mikor köszöntem neki. Mire elértem hozzá, addigra visszatért a kalandozásból a rideg valóságba, ahol 2500 ember közé volt bezárva egy szűk helyen.

Szép reggelünk van, nem gondolod Hannibal? – Kérdeztem tőle vidáman. Azonban ő nem volt ilyen boldog.

Szépnek szép. De később rosszabbra fog fordulni az idő. Ha 20 évet töltesz hadjáratokban, megtanulod értelmezni a természet jelzéseit. Hamarosan esni fog, ráadásul, ahogy elnézem, nem rövid ideig és nem kis mennyiségben.

Ha ez igaz, akkor szinte semmi értelme, hogy tovább vonuljunk. A fegyvereink hatástalanok lennének, hisz a puskapor felázna! A haladásunkat pedig nehezítené a felázott út! A szekereink beragadnának.

Így van. De tudom, hogy nem azért kerestél fel engem Napkeltekor, hogy az időjárásról és annak következményeiről csevegjünk! Menjünk be a sátramba és ott elmondok mindent, amit szeretnél!

Ezzel félrehúzta a sátorlapot és betessékelt a közel fele olyan tágas helységbe, mint amilyen a legatusé volt. Szinte tagadhatatlan volt, hogy egy katonatiszt sátrában vagyunk. Egy egyszerű íróasztal, egy szék és egy ágy töltötte ki a belső tér túlnyomó többségét. Az egy mellett több, kisebb összecsukható szék volt, az esetleges vendégeknek fenntartva, mint amilyen én is voltam. Hannibal kinyitott nekem egyet és egyet saját magának is. Ezzel jelezte, hogy egyenrangú félként tekint rám, megszakítva így minden alárendeltséget.

Szóval Álmos, mennyire értesz a politikához?

Semennyire. 18 vagyok, így a koromnál fogva sem vehettem még részt a politizálásban.

18! Akkor ezt ne nagyon híreszteld a tisztek körében, mert megsütnek téged nyárson! Még soha nem volt senki ilyen fiatalon parancsnok helyettes. Kik azok, akiknek a befolyása segített ennyire felkapaszkodni?

Elgondolkoztam. Ha elmondom, hogy Ádámnak és Évának, akkor nagy valószínűséggel többet is megkíván majd tudni róluk. Tehát semmiképp sem beszélhettem róluk.

Magam sem tudom, hogy pontosan kiknek. A szerencse az ölembe hullt, én pedig megragadtam a kínálkozó lehetőséget.

Ügyes! – Mondta ki vigyorogva. - Jó úton haladsz, hogy politikusként is helytállj! Hiszen nem árultad el azokat, akik segítettek neked, de nem is tagadtad a tényt, hogy nem a tudásod miatt jött ez a „hirtelen lehetőség". Habár lassan kezdek kételkedni abban, hogy szükséged lesz-e a továbbiakban pártfogóra...

Köszönöm, hogy ennyire felértékelsz, de tapasztalatlan vagyok. Ezt pedig mutatja az is, hogy nem értem a tegnapi tetted. Miért jelölted tegnap saját magadat, káoszt okozva ezzel, mikor kiválaszthattad volna az új sztratégoszt is?

Na ezt szeretem! Egyenesen a tárgyra, te aztán nem fecsérled az ember idejét! – Úgy tűnt egyre jobban kezdett megkedvelni. Habár ez kölcsönös volt. – Tehát. Az egész egy roppant egyszerű szokáson alapszik! Ez pedig az, hogyha egy héten belül nem út megegyezésre a tanács, akkor vissza kell mennünk Drionba, hogy a város ura döntsön az ügyben. Szóval, ha a tisztek nem egyeznek ki, jól járunk, mert megyünk haza! Márpedig ismerem ezeket a fajankókat, nem hajlandóak engedni a maguk igazából, csakis az arany kedvéért...

Ez pedig azt jelenti, hogy vagy hazamegyünk, vagy pedig valaki lefizeti a többieket.

Így van! Mi mindenképp jól járunk. – Elfintorodtam. Újabb haszonleső, aki nem törődik mással, csak saját magával. – Tudom mire gondolsz. Hogy „milyen szemétláda vagyok, csakis a saját jólétem érdekel!". Ám ez nem így van. Ha átgondolod logikusan, rá fogsz jönni, hogy tévedsz.

Ugyan miért? Csak az egyik lehetőség kedvező a katonáknak!

Szerinted melyik tisztnek van annyi aranya, hogy megvegye az összes többit?

Hiszen azt mondtad tegnap, hogy elég, ha egy javaslatot csak eggyel kap többet a többinél, és már el is fogadják! - Éreztem, hogy kezd kicsit felidegesíteni azzal a nyugalmával, ahogy viselkedett. Nem egy egyszerű szerencsejátékról volt szó, hanem emberek életéről.

Igen, ez így van, ha egy haditervről van szó. Figyelj legközelebb a részletekre is, amelyek megbújnak a sorok között!

Rendben! Megfogadom...

Kezded már végre érteni? Mindenképp jól járnak a katonák is. Hisz, még ha lenne olyan tiszt, aki lebírná fizetni a többit, azok a kapott arany egy részét továbbadnák a katonáiknak, hogy megvegyék rajta a hűségüket. Mert harc közben az alacsony harci kedvvel és hűséggel rendelkező harcos ugyanolyan veszélyes, mint az ellenség. Hisz sosem tudhatod, mikor talál el téged hátulról egy kóbor lövedék...

Kezdtem felismerni, hogy milyen igaza is van. És ekkor még nagyobbat nőtt a szemembe. Mikor elgondolkoztam és végre teljesen felfogtam mindazt, amit mondott, felnéztem rá, mivel időközben felállt a székéről. Tapasztalt volt, és nekem egy ilyen emberre volt szükségem. Én is követtem és felálltam, majd kiléptem a sátrából és elkezdtem szemlélni a tájat. A tábor lassan elkezdett éledezni. A katonák előjöttek, hogy ürítsenek a hólyagjukon vagy, hogy találjanak egy kis ételt, amely megmaradhatott az előző napról.

Időközben Hannibal odajött mellém, hogy ő is szemtanúja lehessen mindannak, aminek én. Hosszú csönd állt be kettőnk között, amelyet egyikünk sem tört meg. Hallgattuk a tábor zajait, a távoli madarak csicsergését és a gyenge szél fújását. Végül elhatározásra jutottam, és megszólítottam a Félszeműt.

Arra szeretnélek kérni, hogy add át nekem a tudásod és taníts engem!

Rám nézett és elmosolyodott.

Azt hitte már sosemkérsz meg rá!neh