A Polgárháború 529. esztendejében láttam meg a napvilágot. Apám egy fegyverkereskedő volt, aki gyakran járta a vidéket Éppen a munkája miatt az ilioni katonaság békében hagyta, nem sorozták be a milíciába. Ez a tény nagy mozgásteret biztosított nekünk a városi életben. Ugyan nem rendelkeztünk akkora szabadsággal, mint az arisztokraták és azok szülöttei, de mindenképp mentesültünk olyan terhek alól, mint a korábban említett sorozás, különleges adók fizetése és mindazon dolgok, amelyek az egyszerű ilioni polgárnak és családjának oly nagyon megkeserítették az életüket. És éppen az ilyen terhektől való mentesség tette lehetővé azt is, hogy édesapám az egyik leggazdagabb kereskedők között legyen számon tartva Ilionban.

Ám a jól menő üzletnek ára van. A nagyobb hírnév több megrendelővel, a több megrendelő pedig még több problémával jár, amelyeket orvosolni kell. Apám kereskedése pedig az aranykorát élte a háború miatt. Nem volt olyan hely, ahol legalább egy ember ne nézte volna meg a portékáit. Sosem bízta másokra a munkát. Mindig maga ellenőrzött mindent, még a legkisebb részletekre is nagy odaadással figyelt. Emiatt pedig ritkán foglalkozott velünk, a családjával.

Remélem, ma valami finom van vacsorára drágám! – Mondta vígan apám belépve kis, jómódú ilioni házunkba. A szokásosnál is boldogabb volt. A szája széles mosolyra húzódott, korán ráncosodó arca sugárzott az örömtől. Alig múlt el negyvenöt éves és a sok gond meg megpróbáltatás mély árkokat és barázdákat szántottak az arcába. Haja pedig már teljesen őszbe borult. Azonban mézes-gesztenye barna szeme, erős testfelépítése és egyenes tartása még mindig életkedvről és tettrekészségről árulkodott.

Mi történt Álmos? – Kérdezte anyám apámat, kirohanva elé, hogy üdvözölje. Mivel apám szinte állandóan úton volt, ezért anyámra hárult a feladat, hogy vezesse a háztartást minden velejárójával együtt. Azonban ez meg sem ártott a szépségének. Negyven évesen is ugyanolyan szép volt, mint amilyen húsz évesen lehetett. Smaragdzöld szemei csupa szeretetről és melegségről árulkodtak. Azonban ezek a szemek olyanok voltak, akár a lándzsák, ha valaki feldühítette őt. Most azonban kíváncsian néztek apám mosolygós arcára.

Semmi különös. – Jött a válasz, egy hanyag kézlendítéssel. Az egész alakítása olyan hatást keltett, mintha tényleg valami lényegtelen dologról volna szó. Miután már elaltatta bennünk a kíváncsiság lángját, villant egy cinkosat a szeme és kidüllesztve a mellét mondta – Mindössze annyi, hogy a császár engem bízott meg a hadseregeinek az ellátmányozásával. Ez azt jelenti, hogy hivatalosan is a város első számú kereskedője vagyok!

Anyámmal együtt nagyot csaptunk a tenyerünkbe meglepetésünkben. Alig egy hónapja töltöttem be a tizennyolcadik életévemet, így hátmár tisztában voltam a különböző tisztségek adta előnyökkel. A hadiellátó volt a legmagasabb kitüntetés Ilionban egy kereskedő számára. Gyors meggazdagodási lehetőséget biztosított azoknak, akik tudták teljesíteni a címmel járó feladatot, ami háborús időkben nem volt egy egyszerű dolog: biztosítani az összes harcoló csapatnak bármilyen ellátmányt, legyen az fegyver, élelem, ruha vagy akármi más a legegyszerűbb holmitól a legdrágább csecsebecsékig. Apám látva a bejelentésének a hatását, kicsit engedett a büszke hangszínből.

Persze, ehhez én már egyedül kevés vagyok! Azt szeretném fiam, ha segítenél nekem! Hiszen a tudásod megvan hozzá! Más nagyon nem is kell, hogy az üzleti világban életben maradj! – Mondta hahotázva.

Mit gondolsz?! – Kelt rögtön édesanyám a védelmemre. – Hiszen éppen hogy felnőtt, te meg már rögtön meg akarod ölni?! – Szinte villámokat szórt a szeme apám irányába. – Az utak veszélyesek, elég nekem egy emberért aggódnom, nem akarom, hogy még a fiamért is kelljen!

Látszott apámon, hogy meghunyászkodni készül. Éreztem, ha nem lépek gyorsan és nem fogadom el a kérését, akkor beletörődik abba, hogy egyedül kell megszerveznie az ellátási rendszert. Azt pedig tudtam, hogy bármennyire is erősnek mutatja magát, abba beleroskadna. Így hát gyorsan cselekedtem és belementem az üzletbe. Apám rögtön felvidult újra és ezután együtt győzködtük még anyámat jó ideig arról, hogy nem fog semmi sem történni velem. Végül abban egyeztünk ki, hogy csak a Gyűrűig kaphatok megbízást, az Ilion körül lévő városok határáig. Odáig még erős volt a város befolyása, kevesebb volt a rablóbanda és a halálozások száma.

Másnap már munkába is álltam. Kezdetben nem kaptam igazán megterhelő feladatokat. Csak a könyvelést kellett ellenőriznem. A napok teltével már én magam vezettem az elszámolást. Apám elégedett volt a teljesítményemmel, így két hét asztali munka után felajánlotta, hogy az egyik szállítmányt megkaphatom, ha szeretném. Örömmel fogadtam el az ajánlatát. Az út gyors és sima volt. Egy közeli helyőrségbe kellett sózott húst és némi fegyvert szállítani. A díjamat megkaptam és mire eltelt a második nap, már apámmal iszogattam Ilion egyik leghíresebb kocsmájában. A Kék Liliomban.

Büszke vagyok rád fiam! – Mondta apám széles mosollyal és csillogó szemekkel, amelyek arról árulkodtak, hogy komolyan gondolja azt, amit mond. Koccintottunk és elkezdtük inni a sörünket. A kesernyés íze miatt alig ittam pár kortyot, míg apám szinte az egész korsót kiitta. Tudtam, hogy nem lesz jó vége ennek a féktelen ivásnak, mert hamar beszokott rúgni. – Rövid időn belül magadévá tetted a kereskedés legapróbb trükkjeit is! És ez nem semmi, ha azt veszem alapul, hogy nekem tíz év kellett ahhoz, hogy azt hallhassam másoktól, „Jó kereskedő vagy Álmos"! – Kezdett látszani rajta, hogy az alkohol felszívódott a vérébe. Egyre hangosabb és jókedvűbb lett. És ami különösen árulkodó volt: ritkán osztott dícséreteiből hirtelen egy teljes áradat zúdult a nyakamba. – Halljátok emberek! – Ordította hirtelen jött felindultságában. Feláll az asztalunkra, amely nagyjából a terem közepén foglalt helyett, hogy mindenki jól láthassa és hallhassa. Csönd lett, hiszen a kocsmában lévők többsége se volt sokkal józanabb és mind apámra szegezték kíváncsi, homályos tekintetüket. Ezek mind köré tömörültek, hogy figyelmesen hallgathassák őt. Alig páran maradtak csak a helyükön, azok is azonban csöndben bámulták őt. Leginkább ezek a csöndes emberek nyugtalanították engem. – Halljátok és figyeljetek rám! Ő itt a fiam, Álmos, aki mindössze egy hónapja van a szolgálatomban kereskedőként és máris többet tud, mint én! Ilyen egy eszes gyerekem van és ez az, amiért igazán büszke vagyok rá! – Kezdetben néma csönd fogadta a beszédét, majd pedig kitört az általános tapsvihar. Könnyű volt lenyűgözni a részegeket és engem kényelmetlen helyzetbe hozni. – Gyerünk fiam, ne szégyelld magad, ezek az úriemberek téged éltetnek! Mutasd magad, állj fel ide mellém!

Úrrá lett rajtam a zavarodottság. Amint elült a közönség lelkesedése, kaptam az alkalmon és elindultam haza, jobbomon a részeg apámmal. Nem tudtam haragudni rá... Mégiscsak súlyos teher nehezedett az elmúlt időkben a vállára. Így hát nem csoda, hogy néha az italban keresett megváltást. Részegen motyogott magában, akárcsak egy óvodás, miután megfenyegettem, hogyha nem jön haza velem csöndben, anyámmal gyűlik meg a baja. Szerette és félte őt, ez a kettő érzés pedig elég volt ahhoz, hogy engedjen a kérésemnek.

Ahogy támolyogtam vele hazafele az alig megvilágított, romos, szűk utcákon, egyszer csak furcsa zajokra lettem figyelmes. Aggódva kaptam fel a fejem és tekintettem körbe. A félhomályban nem láttam mozgásnak semmi jelét, ezért megvonva a vállam folytattam tovább az utamat apámmal, aki csak annyit érzékelt a világból, hogy egy pillanatig megálltunk. Békésen mentünk tovább és már az utolsó fordulónál jártunk, amikor hirtelen apám összeesett, akár egy krumpliszsák, engem pedig egy kéz fogott közre, képtelenné téve bármi cselekvésre, miközben egy másik kéz a számra tapadt, hogy ne tudjak kiabálni. Fogalmam sem volt, kik támadtak ránk, de a gyorsaságuk és összehangoltságuk aggodalmat ébresztett bennem.

Próbáltam szabadulni, de a szorítás nem engedett, így hát felhagytam a próbálkozással, békésen várva a folytatást. Erre válaszképp az engem közrefogó kar is engedett. Éreztem, hogy valaki közelebb hajol a fülemhez.

Ha csöndben maradsz, elengedünk! – Közölte hallkan, de fenyegetően. – Ha szökni próbálsz, vagy hangoskodni, azonnal megöllek! Értetted?

Fejbólintással jeleztem. A szorítás engedett a nyakam körül. Lassan megfordultam. Apám békésen hevert a macskakövön. Úgy tűnt, mintha csak aludna, nem pedig úgy, mint akit pár másodperccel ezelőtt ütöttek le. A támadók pedig ott álltak most már közvetlenül velem szemben. Ketten voltak, ám alakjukat nemigen lehetett kivenni az éjszakában. Azonban a sötétség ellenére is jól látszott a hideg fém tompa villanása az alkarjuknál.

Mit akartok?! – Kezdtem szinte alig hallhatóan. Remegtem minden porcikámban, hogy hamarosan két gyilkos áldozata leszek. Az egyetlen kapaszkodóm az volt, hogy elengedtek. Valamit akartak tőlem.

Láttunk titeket a kocsmában. – Kezdte ugyanaz, aki az imént még szorosan tartott. A hangja tisztán csengett, minden érzelemtől mentesen. Még a sötétség ellenére is éreztem, hogy rám szegezi a tekintetét. – Ilion legbefolyásosabb kereskedőjeként az apád jobban figyelhetne a hírnevére! Szerencsére meg tudjuk óvni attól, hogy bemocskolják a nevét az ellenségei...

Eddig is ideges voltam és alig bírtam megállni, hogy ne fussak el azonnal. Ezek után pedig egyenesen reszketésbe csapott át a félelmem. „Ilion híres alvilágának az egyik klánjával lenne hát dolgom?" – futott át az agyamon. Gyorsan kavarogtak a gondolatok a fejemben, és ez volt az egyetlen értelmes rész, amelyet összebírtam rakni. Hosszú idő telt el így csöndben, mire ráeszméltem, hogy a válaszomra várnak. De nem tudtam, hogy mit is mondhatnék. Úrrá lett rajtam a páni félelem, így mint egy ötéves kisgyerek, dadogva kezdtem bele.

Mégis...mit akartok...tőlünk? – Nyögtem ki nagy nehezen. A válasz egy egyszerű nevetés volt. Ez a nevetés vészjósló volt, hideg és vérfagyasztó. Miután abbahagyta, rám tekintett és semleges hangon közölte velem, hogy mit kívánnak. Egy napom volt átgondolni a választ. Aztán otthagytak. Egyszerűen elsétáltak, meg sem várva, hogy mit szólok az „ajánlatukhoz". Megalázva éreztem magam, és ezen az sem segített, hogy emellett reszkettem is, mint a nyárfalevél. Tehetetlen voltam, így hamar felváltotta az érzéseimet a düh.

Apámat magához térítettem. Elég nehezen bírtam neki elmagyarázni, mi történt, többségében üveges tekintettel nézett rám. Végül felhagytam a próbálkozással, hogy megtudjam tőle, kik lehettek ezek az emberek. Haza segítettem és ott hagytam anyám éles nyelve és vastag sodrófájával szemben egyedül. Felmentem a szobámba, hogy lefeküdhessek és kipihenhessem a fáradalmakat. Illetve, hogy rendezzem a gondolataimat. Számtalan kérdés foglalkoztatott, de egyvalami nem volt kétséges: hogy mit fogok választani.

Az alvás nem ment olyanegyszerűen, mint ahogy gondoltam. Már legalább két órája értem haza és bújtamágyba, de még mindig a sokk hatása alatt voltam kicsit és a gondolataim isrendezetlenek maradtak. Így hát felkeltem, odaültem az íróasztalomhoz ésmeggyújtottam egy gyertyát. A fénye betöltötte apró kis szobámat, melyben csaka legalapvetőbb tárgyak foglaltak helyet. Kerestem valahonnét egy darab papírtés tollat is sikerült találnom a fiókban, a tintával egyetemben. Nekiálltamírni a búcsúlevelemet. Mégse hagyhattam ott a családomat egy szó nélkül...