– Eszter kicsit fura, de talán nem is különbözünk annyira... – Elfordítottam a kulcsot, a motor felbőgött, aztán elindultam.

**1 hónappal később**

Verőfényes napsütésben sétáltam végig a város egyik legforgalmasabb utcáján. Rengeteg ember sietett a dolgára, hangyák módjára ellepve az utcákat. Voltak itt öltönyös üzletemberek, egyszerű háziasszonyok, akik leszakadtak a boltba, kisgyermekes anyukák és apukák, fiatalok és idősek, egyszóval mindenféle ember. A napsütés ellenére a tél már igyekezett befurakodni a mindennapi életbe és hűvös fuvallatokkal oltogatta a fák alatt csókolózó szerelmesek szívének lángját. De azok, mit sem törődve zordságával, csak feljebb húzták gallérjukat.

Legújabb célpontom egy helyes kis kávézó egyik asztalánál ült. Szabó Krisztián egy 20-as éveiben járó nagyhal, valami híres cég fejese. Fekete öltönye és piros nyakkendője állandó jellemzője volt, pont mint sármos mosolya, amiért olvadoztak a titkárnők. Gondosan fésült és rendben tartott, fekete haja kiemelte hideg, kék szemeit. Ördögi fickó volt, de óriási baklövést követett el, mikor önmagától és hatalmától elszállva belekötött egy külföldi drogbáró fiába az egyik üzleti útján. Mr. Garcia régi barátom, többször is dolgoztam már neki. A fiát Carlos-nak hívják és bár nem a leghelyesebb, a humora kárpótoló tényező.

Krisztián éppen reggeli kávéját kortyolgatta megszokott helyén a bolt egyik sarkában. Kivételesen nem volt vele senki, így nyert ügyem volt. Szeretem egy kicsit megismerni az áldozatot mielőtt megölöm, mert így hajlandóbbak elmenni egy megadott helyre anélkül hogy szólnának valakinek.

– Úr Isten! Maga csak nem AZ a Szabó Krisztián, a milliomos cégvezető? – Kicsíptem magam a jó első benyomás érdekében és a lehető "legcsajszisabb" hangon beszéltem, információim szerint ezt kedveli.

– Igazából milliárdos – a szokásos sármos mosoly. – Van kedve leülni?

– Természetesen – idiótán kuncogtam, majd leültem a férfival szembeni székre.

– Kérhetek önnek valamit? Én állom. – A mosoly töretlenül virított az arcan, így tudtam hogy jól csinálom.

– Köszönöm! Egy csésze forró tea most igazán jót tenne – szerényen visszamosolyogtam.

Krisztián leintett egy pincért és leadta a rendelést. Italainkat szürcsölve hosszasan elbeszélgettünk. Vagyis ő beszélt rengeteget magáról, én pedig etettem az egóját mindenféle hülyeséggel. Végül nagy nehezen elszakadtunk, mert dolgozni kellett mennie, de megadta a számát és a címét, azzal a megjegyzéssel hogy szívesen találkozna újra egy vacsora erejéig.

Pontosan este hatkor kopogtattam Krisztián villájának ajtaján. A hatalmas ajtó szinte rögtön kinyílt és egy idős komornyik fogadott.

– Éppen időben érkezett, hölgyem. Erre tessék – beinvitált, aztán elvezetett az óriási ebédlőbe, de mielőtt beléptünk volna, a házigazda ott termett.

– Köszönöm, Róbert. Elmehet. – A komornyik meghajolt és elsétált, kettesben hagyva engem és a célpontot. – Igazán örülök, hogy megtisztel ma másodjára is. Talán először engedje meg, hogy mutassak valamit az emeleten. – kitartotta a karját én pedig nevetgélve bele karoltam és engedtem hogy vezessen.

Természetesen tudtam hogy csak le akar fektetni. Egyedül viszont könnyen megölhetem, a személyzetről pedig majd utána gondoskodom.

**Később azon az éjszakán**

Kabát nélkül léptem ki a hideg éjszakai levegőre. Küldtem egy üzenetet képekkel együtt a megbízóm mobiljára és vártam. Nem sokkal ezután már meg is érkezett a számlámra a pénz, egy kis extrával a személyzet miatt. Kezdtem nagyon fázni, így leintettem egy éppen arra kószáló taxit és hazavitettem magam.

Az udvarra beérve óvatosan szálltam ki, nehogy elessek a kavicsokon abban a szédítően magas tűsarkú csodában, amit magamra erőltettem a vacsora kedvéért. Kifizettem a sofőrt, aztán elindultam befelé.

Nagy meglepetésemre a bejárati ajtó nyitva volt, pedig egész nap zárva tartjuk.

– Hahó! – kiabáltam. – Apa már megint nyitva felejtetted az ajtót! Értem én, hogy férfi betegség az ajtók nyitva hagyása, de ... – A konyhába érve belém szorult a mondandóm is és a levegő is. – Apa? – Valami nem stimmelt, így elővettem a táskámból hangtompítós fegyverem és kibiztosítottam.

Édesapám és konyhapultra borulva ült az egyik bárszéken. Közelebb mentem, közben körbe pillantottam és megnéztem apa pulzusát is. Ahogy sejtettem, semmi. Valószínűleg egy gyorsan ható méreg végzett vele, amit a vacsorájába csempésztek, mert az étellel teli tányér párnaként szolgált apám fejének.

– A francba – sziszegtem és a nappaliba mentem.

A kanapén édesanyám, két nagybátyám és nagymamám borultak különböző irányokba, szintén halottan. Velük mellkasi és fejlövések végeztek. Előttük az asztalon egy üzenetet hagytak a gyilkosok. Elővettem a telefonom és tárcsáztam.

– Itt az ideje hogy visszafizesd az adósságod, Eszti – morogtam magamban és a fülemhez emeltem a telefont.

Kicsengett. Egy női hang szólt bele durván. Már éppen válaszolni akartam, amikor zajt hallottam az emeletről. A telefont beraktam az egyetlen helyre  ahová abban a pillanatban tudtam: a melltartómba. Elindultam felfelé. Odafent minden ajtó zárva volt, kivéve egyet, amit résnyire nyitva felejtettek. Megindultam, egy újabb hang pedig megerősítette a megérzésem. Az ajtó előtt mély lélegzetet vettem, aztán berontottam és előre szegeztem a fegyverem. A szoba másik végében egy sötét alak állt. Azonnal tüzeltem, de a fickó vagy nő gyorsabb volt és kiugrott az ablakon. Mire odaértem és kinéztem, már eltűnt.

Meredten bámultam a sötétségbe. Ekkor jutott eszembe, hogy a hívott fél még mindig vonalban van, ezért elővettem a telefonom.

– Itt vagy még? – kérdeztem.

– Itt van még? – Eszter ugyanakkor szólt a telefonba, halkan beszélt és idegesnek tűnt, mint aki éppen valami közepében van.

– Petra vagyok. Behajtanám a tartozásod. – Elhúzódtam az ablaktól és leültem a földre, a fejemet a falnak támasztva.

– Reméltem elfelejted – jött a válasz.

– Idefigyelj – nehezen tartottam meg a hidegvérem – , most találtam rá a családomra holtan a saját otthonunkban. Légyszives ne tégy próbára. – Felhúztam az egyik térdem és arra támasztottam szabad kezemet.

A vonal másik végén csak egyenletes légzést hallottam, de semmi válasz.

– Halló? Eszter? – Idegesít ha valami nem úgy megy, ahogy azt én szeretném, ez a hosszú gondolkodási idő pedig egyáltalán nem az amit én most akarok.

– Itt vagyok! – suttogta agresszívvan. – Éppen engem keres az egyik ügyfél és nem szeretném ha megtalálna. – Hallottam a hangjában a frusztrációt.

– Leszarom. Utánanéztem a múltadnak. Segíts megtalálni a családom gyilkosát/gyilkosait és én is segítek a te nyomozásodban.– Elhallgattam.

A vonal túlsó végén ismét csend lett, majd kis idő múlva ajtónyikorgás hallatszott. Ezúttal türelmesebben vártam.

– Na most mondd – Már nem suttogott, ezek szerint tiszta a terep.

– Te segítesz nekem, én segítek neked, és többé nem tartozol. Áll az alku?

– Ig- – Eszter félbe harapja a mondatot, ahogy egy nagy csattanást hallok.

– Mi történt? – kérdeztem és felegyenesedtem.

– Komplikációk akadtak az egyik pácienssel – lihegte, közben dulakodás hangjait hallottam.

– Ja, hallom... De a válasz?

– Benne vagyok – válaszolta. – Ha itt végzek megkereslek – Azzal letette a telefont.

Lezártam a telefont, feltápászkodtam és átvonultam a szobámba. Lámpát biztonsági okokból nem kapcsoltam, így is elég fény szűrődött be odakintről ahhoz, hogy megtaláljam amit keresek. Ez a dolog pedig a családom eddigi megbízásai és azokért kapott fizetségének jegyzéke. Mivel a én vagyok a legaktívabb bérgyilkos pillanatnyilag a családban, nálam van a füzet, amit pontosan vezetnem kell. Ez a tárgy azonban nem kerülhet más tulajdonába. Az, hogy meg megvan, egy kővel könnyebbé tette a vállamon a súlyt. A füzettel együtt mentem le az előszobába, hogy ott várjam Esztert. Persze a füzetet elraktam a táskámba.

Öt perc után inkább úgy döntöttem jobb helyre teszem családom testeit, mégpedig a ház alatti kriptába, a többi generáció mellé. A hely már elő volt készítve, csak arra nem gondoltunk, hogy az idő ilyen hamar eljön. Miután végeztem, gyertyát gyújtottam a sírok körül és némán sétáltam vissza a házba. Már bent voltam, amikor csengettek az ajtón.

Feltártam az ajtót és Esztert pillantottam meg. Mögötte pedig egy másik alak állt, akit csak akkor ismeretem fel, mikor kollégám félreállt.

– Nagyapa? – Kikerekedett szemekkel bámultam az idős férfit, akinek szinte kiköpött mása voltam. – Azt hittük meghaltál, hiszen te már olyan régen eltűntél. Hogy-

– Mit számít a múlt, hiszen most már hazaértem – mondta nagypapa fülig érő szájjal és megölelt.