Bérgyilkos vagyok. Hogy miért lettem az aki? A családom miatt. Ne értsd félre, semmi tragikus háttér sztori, egyszerűen csak ez a családom generációkon keresztül folytatott foglalkozása. Erre épült mindenünk.

- Lehetnél könnyebb is, öreg - méltatlankodtam, miközben legújabb áldozatomat toltam magam előtt egy talicskában.
Nem a legjobb módja egy holttest szállításának, de nem volt a közelben jobb eszköz, az idő pedig szorított. Elég elfoglalt vagyok mostanában. Több megbízást kaptam mint a múlt hónapban, aminek örülök, csak a kedves megbízók nem értik, hogy az én módszeremhez több idő kell mint három nap. Így sajnos nem élvezhetem a célpont meglepett arcát, amikor az egyszerű csinos pofi, aki hetekig legyeskedett körülötte, hirtelen kést ragad és belé állítja.
Sóhajtottam, és lendületet vettem, hogy átjuttassam Mr. Connor-t egy kiálló gyökeren. Az erdő sajnos már csak ilyen. De én így szeretem. Hűvös, sötét, csendes, főleg éjszaka, mint most. Az áldozatom nevében nem tudok viszont nyilatkozni. Szegény pára nyaralni jött ide az országba, miután beindult az üzlet. Üzlettársa azonban mégsem szeretett volna osztozkodni, így jöttem a képbe én.
  Megálltam egy megfelelőnek tűnő helyen és kiborítottam a külföldi pasast a földre.
- És most megkeressük az ajtót. - Szétnéztem. - Valahol itt kéne lennie... - A talajt fürkésztem, valahol itt van egy hatalmas föld alatti tároló, ami a családomé.
A betonfalas helyiséget a családom építtette jó pár száz évvel ezelőtt, egyértelmű okokból. A csapóajtó vastag, ellenálló fémből készült, és szerencsétlenségemre a frissen lehullott falevelek teljesen eltakarják. Toporogtam még pár percig, aztán mérgemben arrébb rúgtam egy követ, ami szokatlan módon fémes robajjal ért földet. Megörülve a sikernek, odavonszoltam a férfi testét, félresöpörtem vállig érő, barna hajamat az arcomból és a zárral kezdtem babrálni. Az ajtóba süllyesztett lakathoz csak kevés kulcs tartozik, szám szerint három. Egy apámnál, egy anyai ágú nagyimnál és egy nálam.
A zár halkan kattant, ahogy elfordítottam a kulcsot. Elmosolyodtam, aztán felemeltem a súlyos ajtót, felfedve egy meredek lépcsőt. Leporoltam a kezemet, és közelebb húztam Mr. Connor holttestét, majd legurítottam. Halk puffanás jelezte, hogy leért az aljára, így követtem, én már a saját lábamon. Az ajtót nem zártam vissza, kellett az a gyér fény amíg leérek, amúgy is nehéz lett volna kivitelezni. Mellesleg sosem járnak errefelé emberek, senki sem fog zavarni. Amint leértem a lépcső aljára, a kapcsolóért nyúltam és a plafon lámpái egymás után felgyúltak, a filmekből már ismert zúgással, és bevilágították a termet. Mindenhol hullazsákok voltak, gondosan megépített piramisokban. Friss áldozatomat az egyik közeli, befejezetlen piramis felé vonszoltam és megpróbáltam jó fogást találni a zsákon, hogy fel tudjam rakni a helyére. A nyolcvan kilós test azonban nem engedelmeskedett. Morogtam egyet, aztán erőt véve a dühömből, a vállamra emeltem a hullát és feldobtam Gréta néni tetejére. Hangosan kifújtam a levegőt és megkönnyebbülten indultam vissza a lépcső felé. Vagyis indultam volna, de az egyik félkész piramis hangos súrlódás hangjaival kísérve leomlott, és egy nőt fedett fel az újonnan felszabadult "illatár" közepén görnyedve. Meglepetten néztünk egymásra, aztán ahogy megcsapott a bűz, elfintorodtam és befogtam az orrom.
- Kösz.
A nő nem válaszolt, helyette kipakolta a padlóra aznapi vacsoráját én pedig kénytelen voltam elfordulni, nehogy csatlakozzam.
- Ha csillapodott a vihar, elmondod mi a fenét keresel itt és hogy ki vagy? - oldalra nézve beszéltem, de a fejem már visszafordítottam, a szemem sarkából figyelve az idegent, aki az utolsókat köpte.
- Bíró Eszter vagyok. Csak az erdőben jártam, és hallottam, hogy jár itt valaki, gondoltam utánanézek. Bár ne tettem volna. - Halkan beszélt, valószínűleg a rókázás miatt. - Te ki vagy?
- Egyedül éjszaka a sötét erdőben? Ráadásul követsz egy idegent egy gyanús helyre? - szánalomból elvigyorodtam. - Jaj kedvesem. - Végignéztem Eszter friss vérfoltos ruháján és felvontam a szemöldököm, hiszen ezek nem az itteni testektől származtak, az biztos. - Mégsem lehetsz annyira átlagos túrázó. - a ruhájára mutattam. - Csak nem egy kolléga áldotta meg a padlómat? - Grimaszoltam.
A nő farkasszemet nézett velem, a szemében nyugtalanság tükröződött. Feszülten mért végig és várt.
- Nézd, nem akarok egy lenni az ottaniak - mutatott itt a félkész piramis felé - közül, szóval, hogyha elengednél, nagyon hálás lennék.
- Nem is tudom... Kockázatos lenne csak úgy hagyni téged elmenni - Még mindig a szemébe néztem és vártam a reakcióját.
Eszter elgondolkodott aztán végül megszólalt:
- Figyelj - kezdte - , mivel már úgy is tudod, mivel foglalkozom, az egyik páciensem nagyon magányos kinn az erdőben. Nem hozhatnám be, hogy legyen egy kis társasága?
Hallgattam. Nem éppen egy nagy kérés, de ha nincs hullazsákban, elrontja az összképet.
- Azt hiszem most az egyszer falazhatok egy sorstársnak - bólintottam. - De ha nincs zsákban akkor visszavonom az ajánlatot. - Elindultam felfelé a lépcsőn. - Ó, és több ilyen nem lesz, szóval ne járj a nyakamra. - Hátra se néztem csak felemeltem a kezem.

Mikor kiértem, megvártam Esztert és jeleztem, hogy mutassa az utat. Össze volt zavarva, de egy kicsit talán megkönnyebbülten elindult, én pedig követtem. Szürke kapucnis pulóveremet szétcipzároztam. Melegem lett a sok cipekedéstől. A hangra társam hátra fordult egy pillanatra. Azt hiszem nem bízik bennem, ettől kuncognom kellett.

Kis idő múlva meg is érkeztünk. Eszter rámutatott a testre és felvonta egyik szemöldökét, úgy nézett rám.
- Kicsit súlyos darab, szóval a segítségedet kérném... mi is a neved? - érdeklődött.
A testet 100-150 kilósra becsültem, nem lesz egyszerű. Csípőre tettem a kezem és tovább néztem a hullát.
- Petra. Te fogod a kezét én meg a lábát és te mész háttal. - Feltűrtem a pulóverem ujját és lehajoltam a húsos lábakért.
Társam követte a példámat és lehajolt. Elszámolt háromig és egyszerre emeltük fel a pasast. Úton visszafelé hol a jobb, hol a bal válla fölött nézte a földet, hogy el ne essen. Egy szót sem szóltunk, nagyon koncentráltunk és végül elértük a lépcsőt. Egy rövid pihenő erejére ledobtuk a testet és kifújtuk magunkat.
- Lefelé könnyebb ha gurítod. Már nem fog megszökni, odalent utolérjük.
Eszter nem kérdőjelezte meg az ötletem, rúgott kettőt a zsákon, ami lényegesen nagyobb zajjal gurult le mint az én áldozatom.
- Csak utánad - mosolyogtam és a lépcső felé intettem, gyanakvó pillantást kapva válaszul. - Kölcsönösen nem bízunk egymásban, de ez az én területem, így az én szabályaim érvényesek. - Elég sok vesztenivalója van, ezt ő is biztos tudja, de már tartozik nekem a segítségemért, úgyhogy egy ideig meghagyom az életét.

Lementünk és segítettem neki feldobni a hullát a piramisra.
– Hát akkor végeztünk is. Jössz nekem egyel, ha kitaláltam mivel, megkereslek. – Kimentünk a szabadba, lezártam a kamrát és miután elköszöntünk egymástól, elindultunk ellenkező irányokba. A talicskát ott hagytam. Nincs rajta semmi nyom, csak egy átlagos ott felejtett eszköznek tűnik. Majd elviszi akinek kell.

Az autómban ülve visszagondoltam erre a váratlan találkozásra.
– Eszter kicsit fura, de talán nem is különbözünk annyira...