Corina

Juan mellkasára borulva sírtam. Mióta Sergio elment, megállíthatatlanul ömlöttek a könnyek a szememből.

- Nyugi Bebé, nem lesz semmi baj - hallottam Niňo hangját.

- Nem értitek? Rájött - nyögtem fel fájdalmasan.

- Miből gondolod? - simított ki egy tincset az arcomból Juan. - Ha tudná, nem ment volna el. Szerintem csak szimplán beijedt, mikor megtudta, hogy gyereked van.

- Gondolod? - néztem reménykedve a páromra, de belül éreztem, hogy hiába. Ramos rájött a titkomra. Az arcára kiült érzelmek elég könnyen leolvashatóak voltak.

- Amúgy sem tud mit csinálni - folytatta Mata. - Holnap hazautazunk és jó messzire leszel tőle - ölelt magához és nekem összeszorult a szívem.

- Igen. Haza - suttogtam alig hallhatóan. De vajon hol van az nekem? Néztem a barátaimat, akik nagyon sok mindent tettek értem már eddig is. Néztem Juant, aki a szívét, lelkét elém tárta. Mégis úgy éreztem, hogy nem lehetek felhőtlenül boldog, csak itt, Madridban. Szerintem Niňoék kiolvasták fejemből a gondolataimat, mert felálltak. Oli volt az aki megszólalt.

- Elvisszük egy kicsit levegőzni Angiet, addig beszélgessetek - simított végig a karomon bátorítólag.

Halvány mosolyt küldtem neki, és megköszöntem a figyelmességét. Csöndben néztük végig, ahogy lelépnek a kicsivel. Nyomasztó légkör telepedett közénk. Nem tudtam, hogyan kezdjek bele a mondani valómba. Végül egyszerre szólaltunk meg.

- Juan.

- Cor.

- Kezd te! - mondtuk egyszerre, majd elnevettük magunkat, feloldva a köztünk lévő feszültséget.

- Lányoké az elsőbbség - mutatott rám, mire felsóhajtottam.

- Sokat gondolkodtam - kezdtem bele végül. - Juan, én szeretnék itt maradni - néztem a szemébe.

- Ramos miatt igaz? - sóhajtott fel és a kezemért nyúlt. - Tudtam, hogy egyszer így lesz, de azt gondoltam, hogy van még egy kis időm veletek - mosolyodott el szomorúan.

- Nem miatta - mentegetőztem. - Egyszerűen csak hiányzott Madrid. Hiányoztak az itteni barátaim. Juan, nekem ez az otthonom.

- És mi lesz a fiúkkal? Mit mondjak nekik? Annyira szeretnek titeket - sütötte le a szemeit -, és én is. Mi lesz velem nélkületek?

A szívem összefacsarodott, ahogy néztem őt. Nem érdemelte meg, hogy így elbánjak vele. A szemei könnyesek voltak, a keze idegesen simította végig az enyémet újra és újra. Vele maradhattam volna, de hosszútávon semmiképp nem lett volna jó se neki, se nekünk.

- Túl jutsz rajtunk - simogíttam meg borostás arcát, mire elkapta a kezem és belecsókolt a tenyerembe. - Ne nehezítsd meg a dolgom - gördültek ki az első könnyek a szememből, amiket továbbiak követtek.

- Ne sírj! - ölelt magához. - Már az elején megmondtad, hogy nem tudod viszonozni az érzéseimet. Őszinte voltál velem és ezt köszönöm. Én voltam a bolond, mert reménykedtem benne, hogy belém szeretsz - mondta csalódottan, de aztán folytatta. - Köszönöm ezt a pár hónapot, amit veletek tölthettem és megtapasztalhattam, milyen ha az embernek családja van. Szeretlek és Angiet is szeretem, de elfogadom a döntésedet.

Zokogva öleltem át a nyakát és percekig csak bújtam hozzá. Ő simogatta a hajam és próbált megnyugtatni.

- Szerencsés lesz az a lány, aki majd meghódítja a szíved és hidd el, rá fogsz jönni, hogy sokkal jobb, ha viszonozzák az érzéseidet - töröltem le az arcomról a könnyeket egy idő múlva.

- Hiányozni fogtok - nézett rám kiskutya szemekkel.

- Te is nekünk - suttogtam, majd utoljára még megcsókoltam. Úgy éreztem, hogy ennyi jár neki. Igazi búcsúcsók volt, belesűrítve minden érzelem, ami kavargott bennünk. A végén egymás homlokának támaszkodtunk és mélyeket lélegeztünk.

- Azért még maradunk barátok? - kérdezte a szemembe nézve, mire megkönnyebülten elmosolyodtam.

- A legjobb barátok - válaszoltam.

Megöleltük egymást és percekig csak ültünk csendben, összebújva, elmerengve a történteken.

- Mihez kezdesz most? - törte meg a csendet kis idő múlva.

- Nem tudom - vontam meg a vállam. - Lehet, hogy visszamegyek takarítani - bukott ki belőlem az első gondolatom.

- Szerintem meg nyiss itt is egy szalont. Londonban bejött, itt miért ne sikerülne?

Elgondolkodtam az ötletén. Talán megvalósítható.

- Az jó lenne - sóhajtottam fel -, de ha össze is jön, hiányozni fogtok belőle. Te, David, Frank, Eden, Niňo de még Demba Ba is - futotta el újra a könny a szemeimet.

- Helyettük itt lesz Iker, Cris, Marcelo és... - nem fejezte be, de tudtuk, hogy kire gondol.

- Kötve hiszem, hogy pont ő fog hozzám járni - dőltem hátra a kanapén. - Láthatod, azóta sem jött vissza. Igaza volt Olinak, csak egy kósza numera voltam neki.

Juan rám nézett, majd megrázta a fejét.

- Ha így van, akkor ő a világ legnagyobb marhája.

Hálásan mosolyogtam rá. Egymás kezét szorongatva hajtottuk hátra a fejünket a kanapén és mind a ketten saját gondolatainkba merültünk, mikor zörgött a kulcs a zárban.

- Megjöttek Nandoék - suttogta Juan, de egyikünk se nyitotta ki a szemét.

- Sziasztok! - szólalt meg Niňo hangja az ajtóból. - Vendéget hoztunk.

Mondatára kipattantak a szemeink. Ramos állt a barátom mellett és furcsa szemekkel méregetett minket. Oli ellépett mellőlünk és a kezében lévő lányomat átadta nekem. Átöleltem a hercegnőmet és próbáltam erőt meríteni a közelségéből. Niňo és Ollala felmentek az emeletre, míg Juan felém fordult és megszólalt.

- Elmegyek, kiszellőztetem a fejem.

Bólintottam, mire homlokon csókolt, Anginek pedig a hajába puszilt. Mielőtt kiment volna, megállt a védő mellett és ránézett.

- Nem érdemled meg, hogy ekkora szerencséd legyen - mondta, majd kisétált az ajtón. A szobára kínos csend telepedett, amit csak a kisbabánk gőgicsélése, tapsikolása tört meg. Nem mertem ránézni a férfira, így összerezzentem, mikor mellém ült a kanapéra, Juan helyére.

- Megfoghatom? - törte meg a csendet és nyújtotta a kezét Angiért. Kelletlenül engedtem át neki a kicsimet, majd az arcát fürkészve figyeltem a reakcióit.

- Szia gyönyörűm - lágyult el a tekintete -, hát újra találkozunk - puszilta meg a kezecskéit. - Megismersz még? - kérdezte csillogó szemekkel, mikor Angie végig simított az arcán, bele-bele markolva a szakálába. Ahogy a kicsire mosolygott, az gőgicsélve felkacagott. Soha nem volt még ennyire édes és boldog. Kezével, lábával repkedett.

- Gyönyörű kislány - szólt hozzám, mire összerezzentem.

- Igen - nyögtem ki nagy nehezen.

- Rina! - nézett a szemembe, miközben a kicsit simogatta az ölében. - Szeretném a nevemre venni - közölte velem.

- De hiszen azt sem tudod, hogy a tied-e? Lehet, hogy mással is lefeküdtem utánad és nem is tőled van - próbáltam kibújni a válasz alól.

- Ezt te sem gondolod komolyan? - komorult el az arca. - Csak rá kell nézni, minden vonása én vagyok. Te is tudod, és én is, hogy ő az én lányom - lágyult el a hangja a mondat végére. Szerelmesen nézett az ölében kalimpáló angyalkára és én irigy voltam a saját lányomra.

- Szeretném, ha sűrűbben láthatnám. Nem akarom, hogy csak két havonta egyszer találkozzunk. Látni akarom ahogy fejlődik, ahogy nő, már így is egy csomó mindenről lemaradtam - nézett rám szemrehányón.

- Nem tudom Sergio - bizonytalanodtam el. - Mit vársz tőlem?

- Csak engedd meg, hogy részese lehessek a lányom életének - nézett rám könyörgőn és a szemébe nézve már tudtam, hogy ezt a csatát elvesztettem.

- Rendben - bólintottam -, de van pár feltételem.

- Feltételek?

- Igen. Az egyik, hogy csak velem viheted el bárhova is Angiet. Még szoptatom és különben sem szeretném, ha teljesen felborulna az élete miattad.

Bólintott, hogy megértette.

- Milyen időközönként jöttök Madridba? - érdeklődött, mivel még nem tudta, hogy nem megyek vissza Londonba.

- Úgy döntöttem, tőled függetlenül, hogy visszaköltözöm - osztottam meg vele a délutáni elhatározásomat. Láttam felcsillani a szemeit, majd új kérdést szegezett nekem.

- Ha te itt maradsz, mi lesz Matával?

- Nem mintha közöd lenne hozzá, de mégis elmondom - néztem bele a szemeibe. - Juan és én szakítottunk.

Először döbbenet ült ki az arcára, majd valami más, valami amit nem tudtam megfejteni.