Óra előtt pár perccel az osztályfőnökünk jelent meg, aki magához hívta a fiút.
- Gyerekek, köszöntsétek az új osztálytársatokat!
- Hello! - azt hittem mindenki köszönni fog, de rosszul következtettem. Egyedül az én számból hangzott el. Nem csak nekem volt furcsa, a tábla előtt is volt két értetlen szempár.
- Kérlek mutatkozz be - kérlelte az osztályfőnök a fiút.
- Nem, felesleges, úgysem fog senki sem beszélni velem - fogta magát és leült egy pad mögé.
A nap lassan eltelt az iskolában. Szokásomhoz híven nem haza vettem az irányt, hanem egy kihalt helyre, ahol Rafaelékkel szoktam találkozni.
- Mi volt ma törpe? - kérdezte Gábriel.
- Semmi, vagyis talán mégis volt valamit.
- Na mi? - jelent meg a három arcon a kíváncsiság.
- Van egy új osztálytársam, aki eléggé olyan mint én. Senki sem beszél vele, de nem értem minek, mert jó fejnek tűnik.
- Te is annak látszol. Nem veled van a baj, a többi ember a szerencsétlen.
- Talán beszélnem kellene vele.
- Csak nehogy féltékenységi rohama legyen az öreg Basmacskinnak - szólt Gábriel az ég felé.
- Na! Fejezd be! - mordultam az angyalra.

Azóta a szellemek világa nyugodtabb, mint valaha. Rafael, Tyra és Gábriel, amikor csak tehetik ellátogatnak más szigetekre és barátkoznak más halottakkal, vagy lényekkel, akik oda születtek. Mintha csak egy ország lenne bűnök és félelem nélkül. Senki nem bánt senkit, minden nyugodt és csendes. Egyre többen látogatnak vissza az élők közé, természetesen elbújva, mert mindenki megegyezett abban, hogy nem fedi fel a szellemek titkait.

×××

- Hazajöttem! - kiáltottam el magam a házban, amikor hazaértem.
- Szia Anna! - hallottam anya hangját a konyhából. Ha barátaim nincsenek is, legalább anya kicsit normálisabban viselkedik velem.
- Mindjárt kész a kaja, ülj le az asztalhoz - mondta, de én inkább a szobám felé vettem az irányt.
- 3, 2, 1 - számoltam vissza az ajtóm előtt állva. Aztán kinyitottam az ajtót. Már fel voltam készülve arra, hogy Ficam rám veti magát, úgyhogy nem ért váratlanul az, amikor nekem esett. Most nem sikerült feldöntenie, de nem igazán érdekelte. Két lábon állva ugrándozott, és nyöszörgött. Aztán leültem az ágyamra, ő pedig kapott az alkalmon és felugrott mellém. Próbáltam eltolni, de lelkesedése felülkerekedett rajtam. Diadalittasan mászott az ölembe és nyalta össze az arcom.
- Jó na, én is szeretlek, de elég már. Menjünk inkább enni - mintha csak értette volna, egyenesen a konyhába rontott. Mivel anyát nem láttam sehol, ezért könnyen elcsenhettem pár falat húst a tálról Ficamnak. Pitizve kapkodta el a kis darabokat. Aztán mikor hallottam, hogy anya közeledik, gyorsan a fürdőszobába siettem, hogy tiszta kézzel ülhessek az asztalhoz. Sikeresen elkerültem anyát, mert ő a konyhába ment először, hogy az étkezőbe vihesse az ételt.
- Jó étvágyat! - mondta mikor már szedett a saját tányérjára a húsból és krumpliból.
- Egészség! - kívántam.
- Mi volt az iskolában? - kérdezte kíváncsian. Ez a kérdés minden hétköznap elhangzik.
- Semmi annyira, van egy új osztálytársam. Eléggé zárkózottnak tűnik.
- Lehet meg kellene ismerned, talán jól kijönnétek.
- Talán, de lehet csak kinevetne. Velem senki sem akar beszélni úgysem.
- Ha nem adsz neki esélyt, sosem tudod meg.
Ezután csendesen fogyasztottuk el mindketten a vacsorát. Azzal egy időben végeztünk az evéssel, hogy apa hazaért. Egy puszit nyomott az arcomra és anyáéra is.
- Mi volt a munkahelyeden? - kérdezte anya tőle. Engem nem igazán érdekelt, mindig ugyanazt mondja. Ezért Ficammal a szobám felé indultam.
- Semmi különös - hallottam alig halhatóan az étkezőből. - De az egyik munkatársam azt mondta, hogy egy csodagyerek érkezett a városba. - Hogy mi? Vajon ő lenne az? Az osztálytársam? Várjunk.. Mi van, ha Baltazár az?
- Sss, ne említsd Annának. Ki tudja, hogy fog ez esni neki. - Késő, tisztán hallottam.
Belépkedtem a szobámba és telefonomat a kezembe kapva vágódtam le az ágyra. Átnéztem a közösségi oldalakat, ahol nem volt semmi különös. Egyedül a Youtube volt az, ami lekötött. Néztem mindenféle videót, új zenéket kerestem, ami megtetszett letöltöttem, hogy holnap legyen mit hallgatnom. Aztán ráérősen belelapoztam pár könyvembe. Nem igazan sikerült semmit sem megjegyeznem sem a történelem könyvből, sem irodalomból. Egyfolytában azon járt az agyam, hogy ki lehet a csodagyerek. Mindig csak egy ember jutott az eszembe. Baltazár.

×××

Másnap reggel izgatottan lépkedtem az iskolába. Az iskola előtt szokásosan az égre meredtem és halkan kiejtettem két szót a számon.
- Jó reggelt!
Egy tanár eléggé megbámulta a tettemet, de már hozzászoktam. Bementem az ajtón és átsiettem egy folyosón, hogy a teremhez érjek. Közben azon gondolkodtam, hogy itt lehet-e már az a fiú.
Mivel bent volt az új tanuló, ezért gyorsan egy tervet eszeltem ki, hogy mégis hogyan kezdjek bele abba, hogy megtudjam igaz-e a gyanúm. Mivel nem jutottam tovább a tervemben annyinál, hogy köszönök neki, csak annyit tettem meg.
- Szia!
Ő még csak ennyire sem méltatta. De kis idővel később felvont szemöldökkel nézett rám.
- Mi van? - kérdeztem meg a tekintetének okát.
- Semmi. Neked is szia.
- Oda ülhetek? - kérdeztem meg félve. A szellemek világában harcoltam mindenféle lénnyel, itt meg ennyit alig merek mondani.
- Tőlem aztán.
Felkaptam a táskámat és a padhoz mentem. Vártam egy pár percet, hogy rájöjjön, miért is állok mellette. Mikor rájött egy székkel odébb csusszant én pedig leültem.
- Honnan költöztetek ide?
- Nem tudom, én csak teszem, amire a szüleim kérnek.
- Van valaki, akit ismersz itt? - bombázom meg egy újabb kérdéssel. Nem szeretném ha csend telepedne a teremre. Az kínos lenne.
- A bátyám is ide jár.
- Hányadik osztályba?
- Ugyanabba az évfolyamba jött, csak másik osztályba.
- Ikrek vagytok?
- Aha. Van még kérdésed?
- Nincs. - Nem hiszem, hogy ő lenne Baltazár. Teljesen eltér tőle. De valakire nagyon hasonlít. Akárhogy gondolkozom azon, hogy mégis kivel egyezik meg ennyire, nem jut eszembe.
Az óra közeledtével elkezdtek az emberek szállingózni az osztályba. Egy emberre sem kaptam fel, mert a hangokból meg tudtam állapítani, hogy ki az. Egyszer azonban egy ismeretlen hang ütötte meg a fülem. Az új fiú padjára ült fel és a táskájában kezdett el keresgélni. Valamiért kedvem támadt volna vele beszélni, de nem jött ki a számon egy hang sem.
- Kösz öcsi, ja és Félix, ma később megyek haza, van egy kis elintézni valóm. - Tehát Félix az új fiú neve. A feltevéseim szerinti bátyja gyorsan kisietett az ajtón egy zacskóval a kezében, amiben szerintem kaja volt. Az ajtó előtt még hallottam, hogy a haverjaival beszélget, aztán röhögve odébb állnak.
- Hát persze Denis, vidd csak el, én úgysem leszek éhes...- Morgolódott magában a fiú. Fejemet csóválva néztem még, aztán a telefonomra figyeltem újra. Mivel a videónak vége lett és az első óra is nemsokára elkezdődik, kihúztam a fülemből a fülhallgatómat és kabátom zsebébe rejtettem. Valahogy kötődtem a köpenyekhez, ezért ez sem tért el sokkal attól, amit régebben hordtam. Mindig eszembe jut róla, hogy ki voltam. Sosem szeretnék semmit sem elfelejteni az előző életemből. Még akkor sem, ha sok sérelem is élt és a vége egy pokol volt.
Gondolkodásomból a tanár ébresztett fel.
- Jó reggelt! A mai nap szeretném, ha tanuló párokba rendeződnétek és együtt dolgoznátok ki a feladatokat. Anna kérlek ülj oda valaki mellé, mondjuk Félixhez. - Tiltakozás nélkül megtettem, amit a tanár mondott. Mikor felpillantottam, észrevettem, hogy ez a földrajz tanárunk. Mégis mit lehet kidolgozni párban egy földrajz órán?
- Látom nem szabadulok tőled - mondta Félix. Felém sem nézett, csak a padot bámulta maga előtt és kisebb por szemcséket sepert le.
- Ezek szerint. Miért vagy ilyen undok?
- Miért ne?
Inkább nem válaszoltam semmit. A tanár is szúrós szemmel figyelte, hogy ki sem adta még a feladatot, de mi már beszélünk.
- A mai óra feladata az lenne, hogy mindenki kiválaszt egy nagyobb várost és lejegyzeteli a fontosabb dolgokat. A kikötésem az, hogy ne külföldi legyen, hanem orosz. Segítségül használhatjátok a könyvtárat és az ott található számítógépeket. Fogjatok egy füzetet és egy tollat. Ha mindenki megvan akkor mehetünk.
- Ezért aztán ide ülhettem - mondtam, a padban mellettem ülő pedig felnevetett. Ezek szerint nevetni is tud Mr. Undok.
- Anna, jobb lenne, ha nem hagynád ki az etikett órákat, tanulhatnál némi tiszteletet.
- Elnézést! - mondtam a tanárnak. Aztán mikor elindult az ajtón ki megforgattam. - Nincs is etikett óránk - morogtam az orrom alá.

×××

- Na és van már ötleted, hogy melyik városról írjunk?
- Egyedül Pétervárról tudok valamit - mondta Félix, nekem pedig kicsit megállt a szívem dobogni. Mégis miért pont Pétervárt mondta?
- Benne vagyok. Na és mégis miről írjunk?
- Mondjuk a rangokról? Mármint ami régebben volt. - Na jó ez már tényleg furcsa.
- A tábornok egy köcsög volt, ha jól olvastam róla.
- Szerintem jól végezte a dolgát.
- Mond azt, hogy nem te vagy az. - Ütött meg a felismerés.
- Penny?
- A francba! - Ez tényleg ő. A tábornok.
- Te hogy kerültél ide? - kérdezte és a falnak dőlve megállt mellettem.
- Na és te? Állj! Te vagy az, akit csodagyerekként hív mindenki?
- Te meg gondolom a másik.
- Talált.
- Várjunk! Te hogyan emlékszel rám, ha nem is ittál abból az elixírből?
- Gondolom anélkül is tisztán emlékezhetünk mindenre. Ti meg valami más löttyöt ittatok meg. Nem kellett volna bízni a két csajban. Nyilván nem a semmiért volt rókájuk.
- Az istenit!
- Menjünk, mert leszid a vénség.

×××

... és így tudtam meg, hogy ő az. - meséltem Gábrieléknek a mai történéseket.
- Mi a szar folyik itt? - kérdezte Rafael. - Azt én is szeretném tudni.
- Miért nem Baltazárral találkozol? Miért pont ez a féreg született ilyen közel hozzád?
- Fogalmam sincs. Pedig kezdtem megszokni az osztályt, most meg ez is itt van.
- Szeretnéd ha álmában megfojtanám? - kérdezte Tyra.
- Szerintem fájdalmasabb neki az élet. - Az lehet. Akartok vele beszélni?
- Nekem semmi kedvem hozzá - mondta Gábriel, és a többiek is csóválták a fejüket.
- Megértem, ha tehetném én sem találkoznék vele.

×××

Mikor hazaértem minden úgy történt, ahogy szokott. Anya szórta a sablon kérdéseit, én pedig unottan válaszoltam. Néha olyan, mint aki Jokert vacsorázott. Idétlenül kacarász össze-vissza és és megállás nélkül húzza fel füléig száját. Na jó ez így eléggé morbidan hangzik. Most annyira éhes voltam, hogy a szoba társamat nem néztem meg előbb, hanem kajáltam. De pár falatot ruhám alá rejtettem, amit lopva csempésztem a szobámba, hogy ott felszolgáljam hűséges barátomnak.
- 3, 2, 1. - Majd nyitottam az ajtót, de valami más volt. Nem éreztem azt, hogy nekem ütközne puha teste, ezért kitártam jobban az ajtót. A földön feküdt és még csak fejét sem emelte fel mikor beléptem az ajtón.
- Mi a baj kiskutyám? - suttogtam neki és füle mögött kezdtem el vakargatni. Aztán mintha csak megérezte volna az étel szagát, elkezdett csámcsogni és szaglászni a kezemet.
- Csak nem éhes valaki? - mosolyodtam el, amikor felkelt végre. - Azt hittem már nagyobb baj van - mondtam és közben kis falatokban adagoltam szájába, amit már annyira szimatolt. Zsebemből kivettem a telefonomat, hogy csináljak egy képet, mint sokan mások a legjobb barátjaikkal. Nekem ő a legjobb, bocs Baltazár. Aztán felpattantam az ágyamra, hogy megnézhessem a képeket és a korábbiak közül is megkukkantottam párat. Voltak ott Ficamról is képek, na meg egy Tyrával, amit ki is töröltem. Túl veszélyes lenne benne hagynom. Anyáék bármikor megnézhetik, mondjuk ha zuhanyzom. Megütögettem magam mellett az ágyat, hogy magamhoz hívjam a kutyámat, aki sehogy sem akart feljönni. Valami tényleg nem stimmel vele. Odamentem hozzá, hogy felrakjam magamhoz az ágyra. Azt hittem sokkal nehezebb lesz. Talán mintha fogyott is volna. Nem tudom miért, mert etetem rendesen. Talán csak azért tűnik soványabbnak, mert jön a tavasz és leváltja vastag bundáját. Az ágyamon betakartam a takarómmal, aztán elmentem a fürdőszobába, hogy gyorsan lezuhanyozzak. Mikor visszaértem Ficam már hangosan szuszogott. Befeküdtem mellé és gyengéden simogattam. Aztán puha bundáját átölelve aludtam el.

Nem is vesszük észre, hogy az élet milyen hamar elrepül. Egyik percben megszületünk, a másikban már meghalunk.

×××

- Sosem foglak elfelejteni Ficam - mondtam sírva és egy rózsát raktam fáradt testére. Nem bírtam végignézni, ahogyan a szüleim eltemetik. Fogtam magam és elrohantam a városba céltalanul. Az egyetlen barátom, aki mellettem volt, most itt hagyott. Fájt belegondolni, hogy nincs többé, aki iskola után hazavár és bármit teszek szeret. Nem áztatja arcomat nyelvével és nem vigasztal meg egy borzalmas nap után.
Remélem Basmacskinhoz került az angyalok világába. Nem érdemel rossz helyet, ő biztosan nem. Soha nem tett semmi rosszat.
Megálltam egy épület előtt, hátamat a falnak döntve csúsztam a földre és hagytam, hogy könnyeim kedvükre áztassák a földet. Nem tudom mennyi ideig ülhettem ott és, hogy mennyi ember bámulhatott meg, de nem igazán érdekelt. Már az árnyékok is máshogy vetültek a földre, amikor kezeimmel utoljára letöröltem könnyeimet. Észrevettem, hogy valaki megállás nélkül bámul az út másik oldaláról, de mikor rájött, hogy én is nézem tovább állt. Egy fiatal fiú volt, de látásomat túlságosan elhomályosították a könnyek így nem tudtam felismerni.

†A legjobb háziállatok emlékére†