Párszor még hallottam, ahogy megszólítanak, de én nem fordultam vissza, csak mentem tovább.

Mivel egyedül voltam, ezért a magány szolgált társaságként. Az első dolog, ami eszembe jutott az az volt, hogy jó ötlet volt-e visszatérnem az élők sorába. Valamennyire hiányzik a túlvilág. Ott nem voltam egyedül. Még alig telt el pár év és már is vissza vágyom. Tényleg akarom én ezt az életet, vagy jobb lenne ha nem erőltetném? Egyáltalán a szellemek világa hiányzik, vagy Basmacskin?

Kis idővel később, amikor hazaértem senkit sem találtam otthon, Ficamon kívül. Ő volt az egyetlen, aki haza várt. Vagy talán mégsem? Amikor bementem a szobámba, hogy lepakoljak, anyámmal találtam szembe magam. Az ágyamon ült és sírt. Odasiettem hozzá, hogy valahogyan megnyugtassam, hogy jól vagyok. Bár ne tettem volna... Egy hatalmas piros tenyér nyoma volt a díjam érte, ami arcomat díszítette. Nem a pofon fájt, hanem az, hogy ezt tette. Azonnal oda kaptam a fájó pontra. Aztán a mosdóba mentem és hatalmas zokogásban törtem ki. Nem sokkal később kopogás törte meg a folytonos hüppögést, ami elhagyta számat.
- Anna, kérlek ne haragudj - hallottam meg anyám hangját. Nem válaszoltam rá semmit, csak utat engedtem a könnyeimnek.
- Én, nem akartalak megütni. Egyszerűen csak nem értem, hogy miért nem tudsz normális kislány lenni. Tudom, hogy más vagy, de..
- Tűnj innen! - ordítottam torkom szakadtából.
- Anna, gyere ki és beszéljük meg. Kérlek!
- Milyen anya az, aki nem tudja elfogadni azt, hogy a lány más? - mondtam ki a sérelmem.
- Én próbállak, de nem könnyű.
- Akkor te nem is vagy igazán az édesanyám - engedtem ki azt a mondatot, ami már régóta összegyűlt a torkomban. Ezután már nem próbálkozott, de azt még hallottam, hogy hátát az ajtónak veti és leül a földre. Mivel sehogy sem sikerült idegeimet megfékezni, ezért körülnéztem a szekrényekben. Meg is találtam, amit kerestem. Megragadtam egy ollót és elkezdtem hajamat vágdosni. Nem érdekelt, hogy mi lesz az eredménye. Csak azt szerettem volna, hogy ne máshogy szakadjon ki belőlem ez az egész. Így másnak sem ártottam és magamnak sem.

Műveleteim azt zavarta meg, hogy kisebb kövek repültek az ablaknak. Mikor kinéztem rajta 3 alakot fedeztem fel. Tyra még akkor is dobálta a kavicsokat, amikor már rég észrevette, hogy nézem. Majdnem kikiáltottam neki, hogy fejezze be, de még időben elfojtottam. Az kellett volna még, hogy a szüleim gyogyósnak higgyenek. Halkan kitártam az ablakot és kilestem rajta.
- Gyere le! - suttogta Rafael, aki Gábriel nyakában ült. Kezeit felém nyújtotta, ezzel jelezve, hogy mégis hogyan gondolja azt, hogy kijuttat innen. Többre nem is volt szükségem. Óvatosan felmásztam az ablak párkányára és kilógattam lábaimat. Mikor összeszedtem minden bátorságomat, ellöktem magam és máris beestem két erős kéz közzé.
- Pehely könnyű vagy kicsi - mondta Rafael. Gábriel elkezdte lábait rogyasztani, mi pedig közeledtünk a földhöz. Tyra segített a földre érésben, Gábriel pedig a földre feküdt hátát fogva és úgy jajjgatott, mint egy öregasszony.
- Na mit akartok? - kérdeztem nagyon halkan.
- Nem tudom, hogy örülni fogsz, vagy sem neki de..
- De? Mondd már! - türelmetlenkedtem.
- Tudjuk hol van Basmacskin - mondta Rafael.
- Hol?
Válaszul felnézett az égre.
- Hogy mi? Az képtelenség.
- Nem az, ő is úgy kezdi, mint én.
- De te normális életet élhettél nem?
- Igen, nekem az volt az első életem, azt nem tudom, hogy neki milyen lesz ez az egész, de megpróbálom kideríteni. Végül is az én hírnököm.
- Szerinted ő lát most engem? - kérdeztem, miközben az eget kémleltem. Mintha láthatnám is.
- Egészen biztos és mosolyog azon, hogy milyen aranyos vagy.
- Fejezd be! Még simán tökön tudnálak rúgni!
- Jó, de ez az igazság!
- Nem kiabálj már! - szóltam rá. - Szerinted van arra esély, hogy lássam?
- Ahogy megtaláltuk kilétét, úgy foglyuk azt is kideríteni, hogy miképp láthatnád.
- Köszönöm Rafael! - ugrottam nyakába. Lábam nem érte a talajt, csak csimpaszkodtam. Válla fölött tisztán láttam Tyra féltékenykedését, ezért elengedtem. - Nyugi Tyra! - szóltam a lánynak, aki próbálta elrejteni piros arcát. - Köszönöm, hogy nem adtátok fel a keresést.
- Semmiség volt. - tápászkodott fel a földről Gábriel. Hát nem hiszem, hogy ő annyira sokat tett volna azért, hogy megtalálják.
- Baltazár is meglesz, teszek róla - mondta Rafael.
Válaszuk csak mosolyogtam. Aztán köszönés utána magamra hagytak. Teljesen ki ment a fejemből, hogy én mégis hogyan kerültem ki a házból, ezért mintha misem történt volna, bementem a házba. Elhaladtam a fürdőszoba előtt, ahol anyám tátott szájjal ült az ajtó előtt. Ez volt az a pont, amikor rájöttem, hogy én bent voltam a mosdóban. Bementem a szobámba, de az ajtót nem csuktam még be magam mögött, csak akkor, amikor már Ficam is bejött. Lefeküdtem az ágyamra, Ficam pedig azonnal felpattant az ágyamra és rám feküdt. Aztán muszáj volt felkelnem, mert egy hang nem hagyott sehogy sem pihenni. Követtem a búgó hangot egyenesen az asztalig. Egy olyan doboz volt előttem, mint amilyet másoknál láttam az utcán. Felemeltem, de a hang még mindig nem hagyott fel és furcsán bizsergett a kezem is tőle. Volt rajta egy rózsaszínt tartó, amit lekapartam róla és azonnal a kukában landolt. Az kellene még, hogy ez is rózsaszín legyen...

8 évvel később

Iskolás éveimet, egy óvodához hasonló helyen töltöttem. Ez is magán iskola volt és mint mindig, itt sem volt túl sok ember, aki figyelt volna rám. Csak a tanárok, természetesen azért, mert a szüleim fizetnek nekik. Ők próbálták ezúttal titokban tartani azt, hogy én más vagyok. Azonban óvodatársaim nagy része is ide jött, és ők azonnal kikotyogtak mindent. A többiek pedig elhitték, mily meglepő. Az évek alatt közel minden nap találkoztam Rafaelékkel. Anyám már nem idegeskedett azon, ha nem mentem egyből haza és sokkal több dolgot megengedett. Én választhattam ki, hogy mikor mi milyen legyen és mikor akarom. Ahogy nőttem, úgy kezdtek egyre kevesebbet figyelni rám, ami engem nem igazán zavart.
Basmacskinnal nem sikerült még találkoznom, de mindig úgy érzem, mintha figyelne. Ez hétfő reggel sem volt máshogy, amikor az iskola kapuin sétáltam be. Az eget kémleltem, mint mindig és vártam, hogy valamilyen jelet adjon. Volt olyan, hogy néha valami megcsillant a felhők között, ám nemsokkal később kiderült, hogy csak egy repülő volt. Amikor beléptem a suliba, még elég csendes volt minden. Az elsők között szoktam beérni és általában beülök a terembe és használom a telefonom. Anyám fontosnak tartotta, hogy mindenhová hordjam, hogy el tudjon érni bármikor. Néha már kezdtem úgy érezni, hogy az életemmé vált, úgyhogy örömmel tartottam magamnál. Reggelente videókat nézek, kedvenc bandáimat hallgatom. Mindenféle zenét hallgatok. Egészen az Japán anime openingektől az amerikai zenékig mindent. Lassan az óra közeledtével szállingóztak az osztályba a velem egykorúak és csoportokba verődve beszélgettek. Nekem mégsem a hangos népségen akadt meg aznap a szemem, hanem egy fiún, aki magában ült egy pad tetején, telefonját bütykölve.