~Penny szemszöge

Valami történt, de nem láttam semmit, ezért kirohantam a házból. Mikor kiértem egy fekete égbolt fogadott.
Sosincs egy kis nyugtom. Mindig kell valaminek történni. Gyorsan visszafutottam a házba, hogy tájékoztassam az alvó férjem, akit látszólag kicsit sem zavar ez a borzalmas hang.
- Basmacskin! Kelj fel azonnal! Megint jönnek a titánok.
Az utolsó szavamra végül felkelt és az ablakhoz sietett.
- Mi ez a hatalmas kapu, a város fölött? - kérdezte, ezek szerint nem fogta fel, amit mondtam.
- Az előbb hallhattad, figyelj már rám! Vigyünk mindenkit a várba a fegyverekhez. - aztán mind a ketten kisprinteltünk az ajtón. Basmacskin az erdő irányába futott és azt a részt keltette fel, én pedig először Baltazárt hívtam, hogy segítsen összeszedni mindenkit.
- Baltazár! Kelj fel! Megint jönnek.
- Mi? Kik jönnek megint? - mondta, miközben szemei még mindig le voltak csukva.
- Miért kell ilyen bambának lennie mindenkinek? Nyisd ki a csipád és segíts összeszedni az embereket! - parancsoltam rá, még kedvem lett volna bámulni, ahogy álmos szemeivel próbál felébredni, mert olyan aranyos volt és védtelen, de megembereltem magam és futottam a többi házat is riasztani. Már nem volt túl sok időnk, láttam, amint kilépnek az első lények, ezétt stratégiát változtattam és a vár irányába futottam egyből. Ott van Tyra és Rafael, velük feltartóztatjuk a titánokat addig, ameddig a többiek ide érnek. A várba berontva, a nagyterembe futottam, ahol már ébredezni kezdett mindenki.
- Tyra! Szedj össze mindenkit és segíts, kérlek. - vettem a mondatom végét kissé könyörgősre, mert attól hogy itt aludtak még nem tartoznak semmivel. Rafaelt nem láttam sehol, ahogy Gábrielt sem, mégis hol lehetnek?
- Mi történt? - kérdezte álmosan.
- Jönnek. - sietségemben, csak ennyit tudtam kinyögni, de aztán elkapta a kezemet, miközben a fegyver raktárba indultam volna.
- Higgadj le! - szólt rám, mire én felé fordultam. - Mondd, hogy mi van.
- A titánok ismét támadnak, össze kell szednünk a fegyvereket és az embereket, mert ha rajtunk ütnek, akkor sok harcos vesztünk.
- Bízd rám, ők erre születtek. - fordult az álmosan feltápászkodó serege felé.
- Nem, ebben mi is részt veszünk. - nem hagyhattam, hogy az egészet elvigye.
- Jó, de csak ha már nem bírjuk. - fogadta el a csapat egyesítést Tyra.

- Mindenki ragadja meg a felszerelését és sorakozzon a vár előtt! - vette a kezébe az irányítást a lány a hegyi csapat felett, akik engedelmesen indultak ki, hogy teljesítsék a parancsot.

Én pedig elkezdtem osztogatni a kardokat és az íjakat a páncél teremből azoknak, akik már ott várakoztak.

Egyre inkabb idegesebb lettem, ezért úgy döntöttem, hogy nem fogok bújkálni addig, ameddig egy másik csapat kint harcol. Átadtam a helyem egy fiatalabb fiúnak, hogy adogassa ő a cuccokat, én pedig kirontottam a várból.(mint Zrínyi hahi)

Mindenre gondoltam, csak arra nem, ami elém tárult. Mindenhol haldokló emberek, menekülő gyerekek és Tyra, aki próbálja a seregét bíztatni.

A távolban Basmacskint, Baltazárt és a tábornokot fedeztem fel, akik rohannak felém, fegyverek és védő felszerelés nélkül. Azonnal visszasiettem a páncél terembe, hogy előkészítsem nekik a kardokat és a pajzsokat. Még éppen időben sikerült mindent kirakodnom a folyosóra, mert akkor jöttek be a vár falai közé.
- Kössz Penny. - fejezte ki köszönetét Baltazár, aztán Basmacskin is odalépett hozzám.
- Vigyázz magadra! - mondta és adott egy gyors csókot.
- Te is! - aztán elengedte a kezeimet, amit eddig szorított és elindult az őt váró Baltazárhoz, aki fancsali arccal figyelt minket. Nem tetszésére én is egy hasonló fejet vágtam. Aztán kezeimet is használtam, amit széttártam és próbáltam egy "mi az?" arcot vágni, erre ő csak megvonta a vállát és kilépett a várból. Észre sem vettem a még mindig mellettem álló tábornokot, aki az egészet szótlanul végignézte. Aztán egyszercsak még is megszólalt.
- Nagyon bír téged Baltazár, úgye azt tudod? - nem, fel sem tűnt, szerintem utál...(irónia)
- Igen, persze. - válaszoltam röviden.
- Nem, nem úgy Penny, máshogy szeret téged. - aztán ő is kibattyogott, engem hátra hagyva.
- Mi van? - hiába mondtam ezt, úgysem hallotta már senki szavaim.

Gyorsan felkaptam az íjamat és a tegezt, aztán kirohantam, hogy megnézzem, hogy állunk. Bár ne tettem volna.

Mindehol harcosaink feküdtek, kar és láb vesztve. Túl sok a veszteség, ez csak egy rossz álom lehet, nem akarom ezt, nem mehet ez így tovább. Mindenkinek kijár egy új élet.

Összeszedtem minden bátorságom, és felpattantam egy lóra, aminek gazdája, már a földön feküdt, egy hegyi emberé volt. Nem is tudtam, hogy hoztak lovakat is. Odaügettem Tyrához, aki épp egy titánnal viaskodott. Borzalmasan ügyes volt, meg is lett az eredménye. A szörny visítva terült el a földön.
- Tyra, honnan lett ez a sok ló és új ember?
- Hívtam segítséget.- majd egy mosolyt villantott felém, mint ha ez az egész csak egy játék lenne.

Talán tényleg csak egy játszótér a túlvilág. Már eleget éltünk és ezt akarja megmutatni nekünk a szellemek világa. Az élet sokkal másabb ettől a helytől. Ott nem ilyen lényekkel kell küzdeni az életben maradásért. Ott azért harcolunk, hogy legyen megélhetésünk és azokért, akiket szeretünk. Miért is küzdünk? Úgy is meghaltunk és az, hogy innen vissza lehet térni lehet, hogy csak egy kitaláció, egy remény, ami hajt minket mindig, mert élni akar mindenki. De nincs élet a halál után, ez, ami most itt körbe vesz, nem igaz, nem lehet az.
- Penny! Nézdd! Jön a felmentő sereg. - szakított ki bambulásomból az egyik harcosom, aki mögöttem ült a földön, mivel mozgásképtelen volt, hisz lábait már elvesztettem és valószínüleg egy titán gyomrában van.

Ez a látvány valamit elindított bennem, új erőt nyertem. Ameddig az emberek látják az utolsó reménysugárt, addig én sem adom fel. A csapatnak kell egy vezér, egy olyan, akiben van még hit. Aki hisz abban, hogy végre visszatérhet az életbe.

- Tyra! Gábriel mikor ment el? - böktem a kékség irányába, ahonnan angyalok özönlöttek.
- Fogalmam sincs, de örülök annak, hogy elment. Nyerni fogunk. - még mindig mosolyog, de hogyan?

Mikor a Rafael vezette sereg egyre lejjebb szállt elindultam feléjük. Sorra lőttem ki íjamból a titánokra a nyílvesszőket, ezzel magamra vonva figyelmüket. A hatalmas lények követni kezdtek, pont ahogy akartam, mivel a pusztulásba rohantak.

- Támadás! - hallottam meg fejem felett Rafaelt, aki eléggé rossz állapotban volt, de még így is tengett az erő benne.
Az angyalok megindultak az ellenség felé és leigázták az egész óriás hadat.
- Kössz Gábriel, csak kiveszed a részed az egészből. - hajtottam előtte fejet elismerés képpen, hogy megmentette az egész várost.
- Ez semmiség, mondjuk majdnem lezuhantam egy párszor, amikor már a magasban voltam. - kezdte sajnáltatni magát.

- Wáááá! - törte meg a harcot egy hatalmas kiálltás. Mindenki odakapta a fejét a hang irányába, köztük én is, nem akartam hinni a szememnek. Nem, az nem lehet. Nem halhatsz meg!

Sziasztok! Nem tudom, hogy ki milyen műfajú könyveket szeret, de elkezdtem egy fanfictiont. Ha valakinek van ideje és szereti az ilyen kategóriájú könyveket, akkor beleolvashat.

Ha tetszett a rész, dobj egy csillagot, vagy egy kommentet. ( Még én sem kunyiztam így lool)