- Te meg mégis mit képzelsz magadról? Mit játszod a hőst?
A nő kinyitotta szemeit és ránézett az őt tartó kezekre amik átfonták testét.
- Miért nem hagyod, hogy eltávozzak a túlvilágra? Ott veled lehetnék. Neked csak jobb lenne. Nem kellene minden áldott nap ebbe a számodra romlott világba visszatérned.
- Te szeretsz itt élni, ezért nem hagyom, hogy miattam hagyd itt a világod.
- Ez így is van, de ha elrontod az itt élők mindennapjait akkor azzal az enyémet is tönkreteszed.
- Rendben akkor mától magadra vagy utalva. Soha többé nem látsz meg itt.
- Talalkozunk még odaát.
Majd a köpenyes eltünt. A nő felnézett a ház tetejére. Az emberek megkönnyebülten ültek, ki sírt, ki istenítette a nőt, hogy ilyenre képes volt értük. Majd elkezdtek egyesével kiszivárogni az ajtón. Mindenki hálásan odalépett és megköszönte, hogy még élhet. A sorok között észrevett egy tekintélyesebb embert. Látta az öltözetén, hogy feljebb való. Ő következett a sorban.
- Ilyenre még én sem lettem volna képes a városért.
- Az én férjem robbantotta ki ezt az egészet, ezért felelős vagyok én is valamennyire. Ez csak természetes volt.
- Természetes vagy sem szeretném meghívni egy vacsorára a városházára.
- Mit keresne ott egy magamfajta asszony?
- Megmentette a várost, ez a legkevesebb.
- Rendben, akkor hát elmegyek.
A nő tartotta a szavát, mikor hazament átöltözött kissé megigazitotta a haját és választott magának ruhát. Nem adott túlságosan a külsejére, könnyen választott. Amikor a cipőjéért nyúlt meglátott valamit az asztalon. A medál volt az, amit azért kapott, hogy ne legyenek látomásai. Elmosolyodott, majd mintha csak ott lett volna valaki kinyitotta a száját és azt felelte, hogy köszönöm.