Azon az éjjelen Martin Marsh volt a kapitány a gépen, ami Lutonból érkezett Budapestre. A gép már leszálláshoz készülődött, mikor a kapitány valami nagyon furcsát vett észre. Elsőre az tűnt fel számára, hogy az eddig éjszakai tiszta égbolt hirtelen eltűnt, s mint egy hatalmas, kiömlött sűrített tejként, valami kulimász ereszkedett a gép elé. Nézett jobbra, nézett balra, de amit látta a másodpilótával, azt nem hitték el. De nemcsak ők lepődtek meg, hanem az utasok is.

Lőttek. Valaki lőtt. Valahonnan, valamit. A kapitány rakétának titulálta. Az első lövés alulról érkezett, s megremegtette az egész gépet, majd ezzel egyidőben a jobb oldalról egy vörös fény, balról zöld fény volt látható, melyek szinte egészbe kebelezték be az utasszállítót. A kapitány igyekezett az irányítótoronnyal felvenni a kapcsolatot, de csak búgó hang volt hallható a rádióból. Legalábbis ők úgy hitték. A másik pillanatban a két pilóta felüvöltött. Megdermedve néztek előre a másodpilótával. Amit látni véltek felülmúlta a képzeletüket De nemcsak ő üvöltöttek fel, hanem az utasok is. A pilótafülke előtt egy hatalmas repülőcsészealj lebegett. A gép megbillent és zuhanni kezdett. Míg a gép zuhant, az irányítótoronyban, egy igen erős, de nem azonosítható zavaró forrás a rádiót, a radart működő képtelenné tette. Miután a zavar megszűnt, akkor vették észre, hogy az egyik gép eltűnt a radarról. Egy gépnek, melynek már rég le kellett volna szállnia.

Lakossági bejelentés alapján-Pesten kívül találtak rá a roncsokra. De a roncsokon mást nem találtak. A személyzet és az utasok szó szoros értelemben köddé váltak. November 10-én a hatóságok nyilvánosságra hozták, hogy rejtélyes módon lezuhant egy gép és az utasok a személyzettel együtt elpárologtak, s valami rejtélyes forrás megzavarta aznap a forgalmazást.

A lakosság sopánkodott egy gép lezuhanásán, de nevettek a hatóságok nyilatkozatán. Nem is sejtették, hogy hamarosan futniuk kell az életükért.

Bianka álmodott. Mostanában egyre gyakrabban álmodta magát vissza a gyermekkorába. A baleset éjjelén az igazak álmát aludta, és nem is sejtette, milyen időjárás tombol odakint és, mi vár rá a felébredése után.

Bianka gyermekkorában még voltak igazi telek. Mínuszok voltak, és nagy pelyhekben hullott a hó. Hatalmasokat lehetett szánkózni, és a Duna jegén nagyokat korcsolyázni, és nap végén kipirosodott arccal hazamenni. Szenteste napján is hullott a hó. Madárfüttyel, nyíló virágokkal és csodás illatokkal köszöntött be a tavasz, fák virágoztak, méhecskék zümmögtek virágról virágra. Mert akkor még volt igazi tavasz, még voltak évszakok, nem úgy, mint most. December közelettével, mindig érezhető a Nap meleg, kora tavaszias idő köszönt ránk, lengén öltözve flangálunk az utcán. Nem szabályos dolog ez. Majd márciusban mínuszok és nagy havazás vár ránk. Jönnek a divatos kifejezéssel: Globális felmelegedés. Minden eltűnik. Kipusztul, az állatvilága Föld elsivatagosodik, olvad a jégtakaró, városokat önt el a víz, és pusztító viharok tombolnak világ szerte. Majd eljön a nap, mikor az ember önmagát pusztítja el.

Az ő gyermekkorában nem kellett semmitől és senkitől sem félni. Az időjárástól sem. Novemberi időjárás velejárója volt a köd. De ez a köd hirtelen jött, s úgy ölelte körbe a tájat, mint egy hatalmas piton, aki épp a vacsoráját falta be. A köd félelmet és titokzatos is volt egyben. Ezen a hajnalon a munkába igyekvők sem gondoltak semmi rosszra. Csak az időjárást szidták és az előrejelzést, mert ködről egyáltalán nem volt szó. A megállóba toporogtak, idegesek voltak, egyik lábukról álltak a másikra és várták a buszt.

Bianka szájhuzigálások közepette lépett ki a lakásból. Ezen a napon valahogy, nem volt egyáltalán kedve munkába menni. Minden egyes porcikája az ágy után vágyott. Megdöbbent. Állt percekig és bámult bele a sűrű ködbe. Erről nem volt szó. Az a pici életkedve is elillant, ami eddig még élt benne. Tapogatózva elindult a ködben, lassú léptekkel haladt előre. Félt, hogy lekési a buszt. Időben megérkezett, és Dóra, a munkatársa is hamarosan ott állt mellette. Mogorván, csak biccentett a fejével, válla görnyedten lógott. Szokatlan volt tőle. Az időjárás ellenére, az út zökkenőmentes volt.

Bianka kifelé bámult az ablakon, annak ellenére, hogy alig lehetett valamit is látni a tájból. Hirtelen valami elterelte a figyelmét. Egy villanást látott. Megfordult és ránézett a kolleganőjére. De kolléganője ült magába roskadva ,keze imádságra kulcsolva, semmit sem érzékelt abból, ami körülötte zajlott. Bianka felállt és körbenézett. Úgy látszik, rajta kívül senkinek sem tűnt fel a villanás. Visszaült, és újból kinézett az ablakon, de már nem látott mást, csak az iszonyú vastagságú ködöt.

E történet Horváth Biankáé a ködön túlról.

1. fejezet.

A köd

1.

A köd egyre sűrűbbé és sűrűbbé vált, hamarosan egy furcsa állagú masszává vált, és ragadt mindenre, amihez hozzáért. A Szekszárdra való megérkezés után, leszálltak, s elindultak a kórház irányába, tapogatózva. Nemcsak Bianka számára volt furcsa a köd, hanem a szembejövőknek is. Valami nem stimmelt a köddel, mert ez a köd nem olyan volt, mint a megszokottak. Bianka kinyújtotta a kezét, s megfogta, látta, hogy mindenki így tesz. Kivéve Dórát. Dóra nem érzékelte továbbra sem, mindazt, ami körülötte történik. Ballagott a lány mellett, engedelmesen. Azt sem vette észre, hogy beleragad a masszába. Bianka kiragadott egy darabot a ködből, ami nem volt nehéz, mert az állaga hasonlított a vattacukoréhoz. Halkan felkiáltott. A furcsa kulimász, szabályosan elpárolgott a tenyerén.

Bianka a hátralevő úton nem szólt semmit. Gondolkodott és gondolkodott. A rejtélyek, a titkok, mindig is érdekelték. Úgy döntött, ha hazaér, leír mindent erről a furcsa ködről, a villanásról, amit látott a busz ablakából, mert semmikétség az felől, hogy látott odakint valamit, ami biztos, hogy nem villám volt. Hanem valami más. A két lány, jó pár kollégával együtt, úgy esett be az öltözőbe. Dóra remegett, alig tudott a lábán megállni, az átöltözésről már nem is beszélve. Úgy látszik, a mai időjárás kissé megviselték a lány idegeit. Barbara elnézte egy darabig, hogy szerencsétlenkedik, de már őt is megviselte barátnője viselkedése, és hangos csattanással bevágta a szekrényt.

- Befejezted? Most már nagy kezd az idegeimre menni, a ma reggeli viselkedésed. Még a buszon sem szóltál hozzám, ültél a széken összezuhanva és egyfolytában imádkoztál. Tudnám, hogy miért?

Dóra ránézett.

- Miért? Még azt kérdezed, hogy miért? Hát nem vetted észre, hogy micsoda idő van odakinn?

- De észrevettem. De te úgy néztél magad elé, mintha valamiféle súly gond nyomná a lelked. Szerintem azt sem vetted észre, hogy milyen állaga volt a ködnek?

- Állaga? A Ködnek? Miért? Milyen állagának kell lennie egy sűrű ködnek? Köd. Nem? Jajj ,Bianka, inkább téged viselt meg az időjárás. –erősnek akarta magát mutatni, de hallatszott, hogy a hangja tele van félelemmel, és nem sok kellett hozzá, hogy elbőgje magát. Leült a székre. - Ne nevess ki- tört meg. –De egész út alatt úgy éreztem, mintha valami ránehezedne a mellkasomra és a lelkemet nyomná. Féltem.

- Folytasd.

Körbenézett. Szinte suttogva beszélt.

- Igenis ezt éreztem. Akár hiszed, akár nem. Így imádkozni kezdtem, s csak akkor szűnt meg a nyomás, mikor ide beértünk.

Bianka közelebb hajolt hozzá. Ki kívánkozott belőle a villanófény látványa.

- Idefigyelj, Dóra. Míg te imádkoztál és a lelkedet valami nyomta, addig nekem egy különleges látványban volt részem – kíváncsi tekintettel nézett rá a másik – Kifelé bámultam az ablakon, néztem ezt a furcsa, sűrű ködöt. Nem is tudom minek néztem ki, mikor tudtam, hogy semmit sem fogok látni. Legalábbis azt hittem- Dóra lófarokba fogott haját csavargatta, míg a másik kezével a szemüvegét tolta feljebb az orrán, látszott rajta, hogy megnyugodott és kezdi visszanyerni önmagát. – Igazán furcsa dolgot láttam. Valahonnan a ködből egy fényes kék színű villanást láttam. Csupán tizedmásodpercig tartott, és az is épp elég volt ahhoz ,hogy észre vegyem. Nem villám volt. Az nem ilyen és novemberben? És maga a köd állaga. Nem normális köd volt, elolvadt a tenyeremen.

-Aha. Csak ezt akartadmondani? S különben is, miért ne lehetne novemberben villám? Amilyen időjárástélünk át mostanság. Mintha nem tudnád, hogy a globális felmelegedés évtizedétéljük? Furcsa köd, furcsa állaggal. Maradj már. Téged is megviselt a maiidőjárás.

Dóra felállt és ott hagyta Biankát. A lány tátott szájjal bámult utána. Nem ilyennek ismerte a lányt. Dóra pontosan olyan volt, mint ő. Félszeg és visszahúzódó. Bár nem voltak testvérek, de ha valaki messziről nézte volna őket, úgy hitte, ikrekkel áll szemben. Majdnem egyforma magasak voltak, barna szemük és félhosszú barna hajuk volt, és mindketten szemüvegesek. Bianka megvonta a vállát és utána sietett. Köd ide, köd oda, ideje volt munkába állni.

2.

Mire délután lett az időjárás is megváltozott. Kitisztult az ég és szép őszi nap köszöntött be. A két lány hangulatán egyáltalán nem tudott változtatni a napsugár, hiába erőlködött, hiába öntötte magából a kellemes tavaszt hívogató melegét. Úgy váltak elegymástól, hogy nem is köszöntek egymásnak. Kata fejéből a kora tavaszt idéző időjárás el is felejtette vele a reggel történteket. Feledés nem tartott sokáig, csak kora estig, mikor is eszébe jutott, hogy be kellene vásárolnia, annak ellenére, hogy a hétből két nap volt vissza. Kata ilyen tekintetben nem engedett, édesanyja korholta is érte, nővére fejét csóválva legyintett egyet, édesapja jót derült lánya különös hóbortján. Legyen tél vagy nyár, Kata minden szerda este ment a boltba bevásárolni. Így volt ez ma is. Dóra felöltözött és kilépett az utcára. A bolt nem volt tőlük messze, pár lépésnyire. Épp a azon ház mellett haladt el, ahol a gyerekkori barátja lakott ,Ákos. Mindig fájó szívvel gondolt vissza a gyerekkorának ezen időszakára. Mennyit játszottak a szomszédgyerekekkel, de Ákos más volt. Ők elköltöztek, és mások költöztek be a házba. Nem szerette az új szomszédokat. Nem voltak nála idősebbek, de hanyagok és lusták voltak, s ami még rosszabb volt. Minden hétvégén üvöltötték a zenét, fittyet hányva a felszólításoknak és a feljelentéseknek, így mindig rettegve gondolt az előtt álló hétvégére. A ház előtt világított a villanyoszlop és a fényében észrevette valamit. Valamit, amit nem tudott hirtelen beazonosítani. Azzal a gondolattal lépett be a boltba, hogy talán végre esik egy kis hó. A boltban összefutott a szomszéd kisfiúval, Attilával, s együtt indultak el haza is. Attila tízéves volt, életvidám és egyfolytában csacsogott. Amit magáról nem tudott elmondani. Amióta szakított a barátjával, visszahúzódó lett, magába fordult, s alig dugta ki az orrát otthonról, azt is csak akkor, ha szükséges volt. Kiléptek. Csak álltak egymás mellett megkövülve, mert nem akarták elhinni, mindazt, amit látni véltek. Amíg odabent voltak a boltban és vásároltak, iszonyú sűrű köd lepett be mindent, a szó szoros értelemben. Álltak, néztek és hallgatóztak.  S a sűrű ködben szitkozódásokat lehetett hallani, csattanásokat, kiabálásokat, kocsik fékjének csikorgását. Megfogta Attila kezét, húzta maga után, a fiú nem ellenkezett. Tapogatózott, valakivel összeütköztek, amaz káromkodott egyet, nekimentek valaminek, belelestek az árokba, nekimentek valami keménynek. Bianka kitapogatta. Keze hideget érintett és keményet. Beazonosította. Az utcájuk elején álló volt nevelőotthon kerítésének mentek neki. Kezét kinyújtva, elindult előre. Bianka, hogy idegességét csillapítsa, beszélni kezdett Attilával.

- Mit szólsz az időjáráshoz?

- Szerintem frankó jó! Főleg, ami délelőtt történt. Csípem az ilyen dolgokat.

Bianka felkapta a fejét. Megállt, és igyekezett a kisfiú szemébe nézett.

- Miért? Mi történt?

- Érdekel?

- Persze, hogy érdekel.

- Érdekes. Anyuékat egyáltalán nem érdekelte. Azt mondták, hogy képzelődtem.

Bianka egyre kíváncsibb lett.

- A köd épp ilyen volt délelőtt, mint most.

- Milyen? – kérdezte kíváncsian, pedig jól tudta, hogy a fiú mire gondol.

- Hát, pont ilyen. Sűrű és ragacsos.

Ugye? Én is ezt vettem észre, pedig én hajnalok hajnalán mentem dolgozni. Idefigyelj, Attila. Ha azt mondanám neked, hogy láttam valamit hajnalban, a ködben, elhinnéd nekem?

Nem volt meglepett. Épp ellenkezőleg. Mintha számított volna arra, hogy Bianka valami hasonlót fog tőle kérdezni. A szemében az érdeklődés tüze égett. Bólintott. Lassan lépkedtek tovább.

- Az egyik szünetben látom valamit. Nem is igaz. Már a suliba menet furcsálltam a ködöt. Anyunak felhoztam, de nem foglalkozott a dologgal. Sietős lépésekkel igyekezett húzni maga után. Megfogtam a ködöt. Mert meglehetett. Olyan volt, mint egy vattacukor. S ahogy megfogtam, azonnal elolvadt. Pedig ragadós volt. S tudod mit éreztem? –Bianka megrázta a fejét. – Megcsípett az áram. Aztán a nagyszünetben kint voltunk az udvaron. Sétáltam a ködben, fogdostam, meg ilyesmik. Nem mindennap lát az ember ennyire különös dolgot. A többiek nem foglalkoztak semmivel, még a tanárok sem. A köd mögül hallottam a hangjukat. Aztán......

- Igen? Utána mi történt? – hangján érződött az aggodalom. Pedig jól tudta, hogy Attila mit akar mondani.

- Csak véletlenül néztem felfelé. Aztán megláttam a hirtelen a semmiből előbukkanó fényes fénynyalábot. Nem tudnám máshoz hasonlítani, mint a villámhoz. Pedig tuti, hogy nem az volt. Egyenes csíkban csapott bele a földbe.

Bianka lelkét valami furcsa bizsergés járta át. De nem az öröm vagy vágyakozás bizsergése volt ez, hanem a félelemé. Megállt.

- Idefigyelj, Attila. Nem vagy egyedül ezzel. Hajnalban a buszon ülve Szekszárd felé tartva láttam ugyanezt, mint te a szünetben. Egy fénynyaláb csapott le nem messze a busztól.

Attila hangja felettébb komoly volt, szinte felnőttesen beszélt.

- Tudod, Bianka az a baj, hogy sok mindent elhiszünk. Elhisszük mindazt, amit írnak az újságokban, vagy épp azt, amit mondanak a TV-ben. Elhisszük, mert valakik azt akarják. Pedig lehet, nincs is igazság alapja. Elhitetik velünk az ezer éves jóslatokat, hogy ez és ez a jós már rég megjósolta, belemagyarázzák a történésekbe, pedig semmi közük sincs hozzá.

- Jézusom, Attila! Igen komoly témát feszenghetsz. Hol olvastál ilyenről?

- Mindenhol, ha lehet és megtehetem. Tudod, engem érdekelnek az ilyen jellegű dolgok. Inkább olvasok, és írogatok. Nem vagyok olyan, mint a többi osztálytársam. Ő eszük máshol jár, főleg a bulizáson, s azon, hogy éjszakánként kint lófráljanak az utcán, és bömböltessék a telefonunkon a zenét.

- Teljesen egyet tértek veled. Némely fiatal borzalmasan viselkedik. Írogatsz? S miket?

- Mindenfélét. Verseket, és kisebb történeteket. Lehet egyszer erről a furcsa ködről is írok egy történetet. Ködön túl lesz a címe. Hogy tetszik?

Bianka felnevetett. Úton voltak ismét.

- Ez egy szuper ötlet.

A lány kinyújtotta a kezét és tapogatódzni kezdett. De fölöttük, a sűrű ködben elkezdődött valami. Nem figyeltek fel rá. Akkor még nem. Az a valami ott körözött felettük, és furcsa búgó hangot adott ki magából. Lecsapni készült rájuk. Megálltak ismételten. A lány keze hozzáért valamihez, nem vette észre, de majdnem belegyalogoltak a házuk előtt álló tujafába. Elindult előre, s beleütköztek a falba.

- Azt hiszem, hazaértem. Hazakísérjelek?

- Á, nem kell. Itt lakok mellettetek. Hazatalálok egyedül is. Most már tényleg sietek, anyu már nagyon várja a kenyeret. – de nem indult, fülelt. – Te is hallod?

- Nem. Kellene valamit hallanom?

- Búgó hang, itt felettünk.

Felnéztek, de a sűrű ködtől nem lehetett semmit sem látni.

Bianka megvonta a vállát.

- Valószínű, hogy légtérfigyelő.

- Lehet. Szia.

Attila elindult, s már nem lehetett látni. Bianka csak állt, és nézett a semmibe. Fülelt. Már ő is meghallotta a hangot. Ott búgott felette. Tekergette a fejét, de nem látott semmit, végül ismételten beleütközött a tujafába. Elnézett abba az irányba, melyen Attila elindult haza. Száját hatalmas sikoly hagyta el, ledermedt, nem tudott mozdulni a látványtól, mert a hatalmába kerítette. Közvetlen közelében egy hatalmas kék fénynyaláb hasított bele a semmibe. Nem tartott tovább egytized másodpercig, s a nyaláb eltűnt a semmibe, és ő rohanni kezdett befelé, egyenesen be a szobájába, beleütközve az onnan kilépő anyjába. Nem is sejtette, hogy Attilát ezen az estén, örökre elnyelte a köd.

Bianka kivágta a szobája ajtaját, s édesanyja előtt bevágta azt. Remegett. Minden porcikáját a remegés járta át. Gondolt egyet, megfordult és száguldva kirohant, anyját szabályosan fellökte. Kirohant az utcára, az anyja utána. Dobogó szívvel lépett ki, és megállt a bokornál. Hallotta anyja lépteit, de egyáltalán nem foglalkozott vele. Körbenézett. De a sűrű ködtől nem látott semmit. Egyvalamit tudott csupán. Nem voltak egyedül. Ám, percekkel később mindketten felkapták a fejüket. Felettük egy búgó hangot lehetett hallani, majd másodpercekkel később, kezüket a szemük elé tették, mert egy hatalmas fényes villanás vakította el őket. Aztán nem maradt utána más, csak a néma csend és a köd. Anyja megragadta a könyökét.

-Menjünk be, hallod!

Bianka nem mozdult, csak felfelé bámult. Anyja rángatni kezdte. Észbe kapott.

-Menjünk be, hallod?

Bevágtattak, de csak az előszobáig jutottak, mert ott az apja állt csípőre tett kézzel, morcosan tekintett rájuk. Mielőtt az apja kérdezhetett volna bármit is, kirántotta a kezét az anyja szorításából, és berohant a szobájába. Hallotta, hogy édesanyja fura magyarázatba kezd az apjának, de az apja leállította, s bevonult a szobájukba. Ő most mit sem törődött ezzel. Oldja meg az anyja, ahogy akarja, csak őt hagyja békén. Pánikszerűen húzta le a redőnyt, pedig jól tudta, hogy ellenük nem nyújt védelmet. Ott jönnek be, ahol akarnak. Mert akkor már tisztába volt azzal, hogy mi adta ki magából a búgó hangot, s mi bocsájtotta rájuk a vakító fényt az utcán. Később, sokkal később megtudta. Ha ők kiszemelnek maguknak valakit, az illető nem tud elrejtőzni, bármennyire szeretné is, ők mindent látnak és hallanak. Anyja berohant hozzá.

-Mégis mi ütött beléd? Berohansz, majd ki? Engem meg majd fellököl?

- Semmi. A köd az oka. Láttad milyen az idő odakint? Lehúztam a redőnyt, mert idegesít az időjárás.

-Ne hazudj.

- Nem hazudok.

-Hallottam és láttam.

-Mit, anyu? Mit?

-A búgó hangot a fejünk felett.

- Az egy légtérfigyelő repülőgép hangja volt. A villanás pedig a megbolondult időjárás eredménye. Vihar a ködben. Meg is mondhatod apunak.

Úgy látszik, ezzel a mondatával sikerült édesanyját megnyugtatnia, mert megkönnyebbülve felsóhajtott. Megfordult és kifelé indult a lánya szobájából. Nem tudja miért, de a következőt vágta az anyjához.

-Tudod mit, anyu. Elhatározásra jutottam, aminek a fránya köd az oka. Tanulmányozni fogom az időjárást. Sőt, mondok neked jobbat. Veszek magamnak egy teleszkópot, és az eget fogom bámulni.

-Milyen időben?

-Miért? Ez a legalkalmasabb időjárás az ég tanulmányozására. Figyelj, anyu. Te hiszel a földönkívüliek létezésesben?

-Biztos lehetsz benne, hogy nem. Sőt, abban is biztos lehetsz, hogy rajtunk kívül senki sem él a világegyetem bármely zugában. – kíváncsian ránézett a lányra. – Biztos, hogy a köd az oka annak, hogy ennyire elkezdtél érdeklődni e dolog iránt? Nem akarsz véletlenül mondani valamit nekem?

Bianka megrázta a fejét.

-Semmit sem akarok mondani. Egyszerűen érdekelni kezdett az időjárás és a köd. Főleg a köd, mert fura.

-Fura? S miben fura?

-Semmiben.

Fogta magát, és bevágta az anyja előtt az ajtót. Ott maradt egyedül, és rettegni kezdett az éjszakától, a sötétségtől, az egyedülléttől, éppúgy, mint akkor, amikor az előző munkahelyén betették helyettesíteni éjszakára. Egyedül, tizenhat órában, olyanok közt, akiktől néha igenis tartania kellett. Meg is lett az eredménye. Táppénz hónapokig, és munkahelyváltás. Itt a kórházban legalább jól érezte magát. De ez a mai éjszaka mindent előhozott, amit igyekezett elfelejteni.

Ledőlt az ágyára, és a plafont bámulta. Annyira félt, ideges volt, hogy hiába igyekezett, nem jött álom a szemére. Pedig hamarosan új napra ébred, és mehet dolgozni. Mindjárt ébreszti a telefon. Gondolkodott. Mindig odalyukadt ki, hogy ufó garázdálkodik a fejük felett. A hang, amit hallott, illetve hallottak az anyjával, egy csészealj hangja volt. Gyerekkora óta érdekelte e téma. De azzal sosem játszott el gondolatban, hogy az embereken kívül, mások is élhetnek a világegyetem bármely szegletében. Még ki is nevette azokat, akik arról számoltak be, hogy részesei voltak egy harmadik típusú találkozónak, és órák estek ki az emlékezetükből. Fel – felnézett és ablak felé pislantott. Körbenézett a szobában, de az internet dobozának fényén kívül, más nem adott fényforrást. Visszahanyatlott és tovább szőtté a gondolatait. Tény, hogy ősz van és november. Továbbá a köd az évszak velejárója. De van valami, ami nem stimmel ezzel a köddel. Ez a köd nem normális. Ugyanis nyákos és ragad, és a kezedhez érve elolvad. Ami eléggé furcsa, hisz nem elolvadni szokott, hanem szitálni. Búgó hang a köd mögül, és a villanások úgyszintén. Bejutásról már nem is beszélve. Itt tartott, mikor is sikerült elaludnia. Csupán pár órát aludt, amikor ébreszteni kezdett a telefonja. Csukott szemmel nyomta ki, csukott szemmel mászott ki az ágyból és igyekezett eljutni a fürdőig. Kivánszorgott a konyhába, és benyomta a rádiót. A rádióba épp híreket mondtak. Bemondó arról beszélt, hogy lezuhant egy utasszállító, s rejtélyes mód mindenki, aki fedélzeten tartózkodott eltűnt. Valamint arról, hogy a lezuhanás előtti pillanatokban, igen furcsa beszélgetés játszódott le a pilóta és az irányítótorony közt. De Bianka egyáltalán nem figyelt fel rá, pedig ha akkor odafigyelt volna, lehet minden másként alakult volna.

Kilépett az utcára. Valami hirtelen felderengett számára a tegnap estére vonatkozóan, és körbetekintett. Hiába. A köd annyira sűrű volt, hogy az emberek az orrukig sem láttak. Elindult tapogatózva, és igyekezett megfogni. Nem tudta. Ragadt és olvadt. De a nyaka bizseregni kezdett, és megállt. Tudta, hogy nincs egyedül. Erőt vett magán, és futni kezdett a központ irányába. Valami követte. Ott keringett a feje felett. Még a lélegzetét is visszatartotta. Számolta a lépéseket. Még egy, még egy és odaér. Biztonságban lesz. Nem tudta, mennyi perc telt el. Hogy az a valami ott kering e még a feje felett. De célba ért. Valakibe beleütközött. Csak a hangjáról ismerte fel.

-Hogy nekem mennyire elegem van ebből az időjárásból.

Dóra volt az. Megnyugodott. Biztonságban volt.

3

Bianka azt vette észre, hogy a fogát csikorgatja. Pedig sosem volt rá jellemző. És Dóra könyökét is egyre szorosabban fogta. Barátnője felszisszent. Igyekezett lazán viselkedni és elengedni magát, addig, míg fel nem szállnak a buszra. A baj forrása továbbra is a felük felett hallatszó búgó hang volt. Szerencsére bevánszorgott a busz. A busz enyhén szólva nem volt elegáns, igazi őskövületi busz érkezett e ködös reggelen. A busz olyan volt számára, amely legközelebb csak a rémálmaiban jelenjen meg.

Alig volt benne kettes ülés, csak egyes volt, valószínű régebben helyijáratosbuszként üzemelhetett. A csuklós rész minden mozdulatra nyikorgott, félő volt, hogy mielőtt beérnének Szekszárdra, a busz darabjaira hullik. Pedig araszolva haladtak. Bianka kifelé bámult, a hang továbbra is motoszkált a fülében. Jól tudta, hogy az a valami, követi a buszt. Őt követi, tőle akar valamit, mert tegnap látott valamit, amit nem lett volna szabad. Dóra nem foglalkozott vele. Behunyt szemmel ült mellette. Rajta kívül senki sem figyelt fel az őket követő búgó hangra. Előrenézett, s az előttük ülő férfi egy frissen megjelent napilapot olvasott. A címlapon egy hatalmas repülőcsészealj volt látható, mely épp egy repülőgéppel találkozik. A főcím nagy betűkkel tájékoztatta az olvasót arról, hogy tegnap este folyamán egy utasszállító gép különös mód zuhant le, az utasok a személyzettel együtt köddé váltak, s mielőtt lezuhant volna, az irányítótoronyban különös hangokat és beszélgetést rögzítettek. Cikk egy percre el is felejtette vele a búgó hangot, és mindazt, amit az este folyamán látni vélt. Addig a pillanatig, míg újból ki nem tekintett az ablakon, és meglátta a villanást. Tizedmásodpercig tartott az egész, majd a búgó hang is a semmibe veszett. Ránézett Dórára, aki továbbra is csukott szemmel ült és nem törődött semmivel. Az előtte ülő férfival sem foglalkozott tovább, pedig tovább lapozott az újságban, és ismét egy érdekes cikket olvasott. A cikk címe nem volt más, mint: Villanások a ködben. Bianka lehajtott fejjel ült, s a telefonja egyre jobban és követelőzve rezgett. Az anyja kereste.

-Jaj, anyu, mit akarsz?

-Emlékszel arra, hogy miről beszéltünk tegnap este? S arra is, hogy mi történt odakinn az utcán?

-Miért ne emlékeznék? S felejtsd el te is. Örökre.

Mintha meg sem hallotta volna, mit mondott a lánya. Tovább beszélt.

-Ezt hallgasd meg, mit ír a mai újság. A cikk címe: Villanások a ködben.- Bianka megmerevedett, és kezdett odafigyelni az anyjára. - "... iszonyú köd, ami ránk ereszkedett, félelemmel töltötte el a szívem. Alig mertem beleülni a kocsiba, és útnak indulni a munkába. Az életemben nem volt részem, ehhez hasonló természeti jelenséghez. Mintha ha egy vastag fal mellett haladtam volna át. Alig tudtam az ablaktörlőt is használni, mert ami ráesett, nem a köd volt, hanem valami egészen más. Olyan volt számomra, mintha nyákot próbáltam volna letörölni vele, az üvegen teljesen elaszalódott rajta. Épphogy beértem a körforgóba, amikor is, újabb meglepetéssel találtam szembe magam. Előttem is egy személyautó araszolt, amikor is, hirtelen a semmiből egy hatalmas villám csapott be elém. Egyenesen rá, az előttem haladó autóra. Magába szippantotta az egész autót. Azt hittem, káprázik a szemem, vagy rosszul látok. Semmi nem maradt belőle, csak egy füstölgő csík. " – eddig tart a cikk, lányom. Apád egyfolytában röhög rajta.

Nyelt egy nagyot.

-Mondd meg neki, hogy ne röhögjön rajta, és vegye véresen komolyan. Mintha nem tudnád, mit is láttunk tegnap este a ködben. És te sem beszélj róla senkinek. Világos? Majd ha hazaértem, beszélünk.

-De, kislányom.....

Nem várta meg, míg az anyja befejezi, kinyomta. Dóra ébredezni kezdett.

-Történt valami?

-Az égvilágon semmi. Csak anyám értetlenkedett szokás szerint. Azt hiszem itt az ideje, hogy leszálljunk. Azt hiszem beértünk.

Mikor felállt, véletlenül ránézett az előtte ülő férfira. A férfi mindig azon az oldalon tartott az olvasásban, ahol percekkel ezelőtt. Bianka nagyot nyelt. A férfi azon az oldalon tartott, ahol az a cikk volt olvasható, amit az anyja az előbb olvasott fel. Elfordult és Dóra után igyekezett. Nem akart rágondolni, el akarta felejteni, de az égiek nem így akarták. Szállt az idő munka közben, és el is feledkezett mindenről, hiába tekintett ki az ablakon, ma valahogy kevés beteg volt. Az idő a délelőtt folyamán nem akart engedni. Bianka ránézett barátnőjére. Dóra ideges volt. Lába egyfolytában járt, és ki-kitekintett az ablakon. Bianka jól tudta, mitől ideges drága barátnője. A köd. A köd volt az oka. Ő is kinézett az ablakon, félt, rettegett, de a lelke mélyén vágyott arra, hogy ismét meghallja a búgó hangot és meglássa a villanást. Épp kiléptek a rendelőintézet ajtaján, mikor a telefonja újból megszólalt. Az anyja volt ismét. Kissé mérgesen szólt bele.

-Megint mi történt, anya?

Aztán meghallotta az anyja hangját. Izgatott volt, s sírós. Valaminek történnie kellett.

-Jajj, lányom, itt van három fura fazon a rendőrségtől és téged keresnek.

-Engem?

-Téged. Képzeld, Attila, tudod a szomszéd kisfiú eltűnt.

- Az lehetetlen. De akkor is, nekem mi közöm hozzá?

-Mert az eladók állítása szerint, veled jött ki a boltból és indult hazafelé. Haza pedig nem ért. Mondtam nekik, hogy dolgozol, és kb mikorra fogsz hazaérni. Visszajönnek hozzád.

-Minek? Nem csináltam semmit!

- Édeslányom, mit tudom én? Ez a dolguk. Juci néni is itt van, sír, zokog. Próbáltuk apáddal vigasztalni, de hátha tudsz neki valami vígasztalót mondani. Mondd meg a rendőröknek, hogy miről beszélgettetek, mi volt az utolsó mondata.

-Anyu, nem történt semmi olyasmi. Együtt jöttünk a bolttól, beszélgettünk, majd elváltunk egymástól. Ennyi.

-Biztos, hogy nem hazudsz?

- De, anyu.

-Majd hazajössz, beszélsz mindenkivel. S nekem is elmondod az igazat.

Mielőtt válaszolhatott volna neki, az anyja kinyomta. Meredt a telefonra, szóhoz sem tudott jutni a döbbenettől.

-Mi történt? – kérdezte Dóra.

- Eltűnt a szomszédfiú, és állítólag én láttam utoljára tegnap este. Ennek kapcsán ki akar hallgatni a rendőrség.

-Borzasztó. És honnan veszik, hogy te láttad őt utoljára? S kik állítják?

- Az eladóktól a boltban. Ketten voltunk csupán tegnap a boltban. Együtt jöttünk el és jöttünk haza is. Elváltunk, elköszönt és ennyi.

-Mi történhetett? Csak nem volt ott valaki a ködben, akit nem vettetek észre, és elrabolta? – nagyot nyelt – annyi ilyen történetet lehet hallani napi szinten a médiákban.

-Na, látod. Én pont ezért nem hallgatok, és nem nézek híreket.

Lassan, szépen kisétáltak a végállomásra. Dóra belefogott valaminek a magyarázatába, de Biankának halvány fogalma sem volt arról, hogy barátnője miről beszél. Ha felráznák a legszebbik álmából se tudná felidézni. Mert Bianka eszébe nem járt más, mint a szomszédfiú, a köd, a villanás és a búgó hang. Egymásutánban gyártotta az elméleteit, de mindig ugyanoda jutott. A villanások elterelő hadműveletek. Az ufó valamiről el akarja terelni a figyelmet. Bár számukra az a legjobb, ha nincsenek szemtanuk. De ő ott volt és látta a villanást. Pontosan ott, ahol Attilának kellett lennie. Egy villanás és Attila nincs többé. Ő pedig véletlenül tanúja lett ennek. Pedig ő a ködön kívül nem látott semmit. Amit az ufó másként gondol. Ezért követte. Idáig jutott gondolatban, a másik pillanatban már hazafelé vánszorgott. Gondolatban még mindig Attila és az ufó körül jártak, de a hallása igen kifinomult volt, még azt is meghallotta, amit nem kellett volna. Ilyen volt többek közt, ha a szomszéd fát vágott, vagy hétvégeken üvöltött a zene. Így nem kerülte el a figyelmét, hogy néhány fiatal csoportosulva állnak és beszélgetnek a parkban. Furcsállta azt is, hogy nem lóg ki fülhallgató a fülükből, és nem üvölt a zene. Lassított, majd megállt. Pár szó megütötte a fülét. Lehajolt és úgy tett, mint, aki a cipőfűzőjét köti be. Egy pillanatra jeges rémült markolta meg a szívét. Lassan visszafordult a suttogva beszélgető fiatalok felé, minta ő maga is közbe akarna szólni.

-... hallottam ma a hírekben... villanások...

-.. lezuhant egy utasszállító és mindenki eltűnt.....

-... én meg azt is hallottam, hogy mielőtt lezuhant volna, igen furcsa beszélgetést folyatott a pilóta az irányítóval...

-... ez a köd... azt én is hallottam. De előtte még lőtték is a gépet...

-... lőtték?

-Ja, lőtték.

Nyelt egyet, és tovább ment. Hazarohant és ráförmedt az épp eléje torpanó anyjára Már –már tárcsázni akarta Dóra számát, egyszerre meggondolta magát és az ágyára dobta a telefonját. Remegett az idegtől. Igyekezett nyugtatni magát. Csak nyugalom, nyugalom... butaság az egész. Mit akarna tőle egy ufó? Amit hallotta, nem azokra az eseményekre vonatkozott, ami egy nap leforgása alatt történtek. Anyja berontott a szobájába.

-Elment az eszed? Berontasz, majd fellöksz, és be sem jössz a konyhába? Ott várnak téged.

-A rendőrök?

- Juci és a férje.

Előrelépett.

-Ugye nem mondtál semmit a rendőröknek anya a tegnap este történtekről?

-Nem.

Bianka begörbítette az ujját.

-Fáj az ujjad, lányom?

-Mi lenne a bajom? Az égvilágon semmi.

-Nem úgy látom.

-Akkor rosszul látod.

-Gyere, ne várakoztasd meg őket.

- És mégis? Mit mondjak nekik?

Nem válaszolt a lányának, helyette kivonult a szobájából. Bianka idegesen, dúlva – fúlva utána vonult. Belépve a konyhába halotti csend fogadta, amit néha – néha megtörte a szomszédnéni orrfújása. A szomszédokon kívül, lehajtott fejjel az apja és a nővére ült. Szomszédnéni meglátta, felállt és a nyakában zokogott tovább. Alig tudta a nyakáról leszedni, igyekezett vigasztalni, de csak nem sikerült neki. Attila szülei igen idősek voltak már, az is csoda volt, hogy a kisfiú megszületett. Juci néni kereken ötvenéves volt, mikor Attila megszületett. Már beletörődtek abba, hogy gyermek nélkül élik le az életüket. Attilát csodának tartották. Még a széltől is óvták.

-Jajj, kislányom, ez borzasztó.

-Az. Mi?

-Hogy eltűnt Attila.

-Ja, hogy az. Tényleg az.

-Azt mondta az anyád, hogy te találkoztál vele tegnap –Bianka nagyon nyelt. – Mi történt? Ne kímélj! Mi volt az utolsó mondata.

Most mondja el, hogy a titokzatos ködről beszéltek, arról, hogy mit láttak mind a ketten a ködön belül? Ha ő egy író lenne, így írna le egy sci-fi történetet. Juci néni szeme reményt keltve felcsillant.

-Az égvilágon semmiről. Csupán az időjárásról. A ködről. Aztán hazaértünk, s azt mondta, most már siet, mert Juci néni nagyon várja a kenyeret.

Felzokogott. Nem erre a válaszra számított. Bianka szíve összeszorult, de akkor sem mondhatja el az igazat. Végül még a szomszédok bolondnak néznék.

-Akkor nem értem mi történt vele. Anyád azt mondta, hogy rohantál befelé.

Bianka szúrós tekintettel nézett az anyjára.

-Az időjárás volt az oka. Tessék elhinni, nem tudom mi történt vele.

A hang a hátuk mögül érkezett. Hideg volt, mint az acél, és parancsoló. Megijedtek és rémülten fordultak hátra. Anyja mellette könnyebbülten felsóhajtott, és kedvesen fogata a három érkezettet. A jéghideg hang tulajdonosa Biankával egykorú nőé volt. Vékony testalkatú, gyönyörű kék szemű, fekete hosszú hajú nő volt, testtartása magabiztonságot mutatott. A mellette álló két férfire ez egyáltalán nem volt elmondható. A bal oldalán álló férfi tagbaszakadt ember volt, kurta nyakkal és vigyorral a képén. A jobb oldalán egy nyúlánk, félénk szemű, kissé zavarodott férfi állt.

-Én nem vagyok abban biztos, hogy igazat mondasz.

-Maga kicsoda? És egyáltalán, hogy merészel kapásból letegezni? És hogy jöttek be?

- Az ajtón. Péter Zsuzsanna vagyok, százados –nyújtotta a kezét. Szorítása kemény volt.

-Horváth Bianka. Üljenek le.

A rendőrök helyet foglaltak. A két férfi jegyzetfüzetet varázsolt elő valahonnan. A szülők és a szomszédok a lány háta mögé araszoltak, onnan lestek. Szomszédasszony le nem vette a tekintetét Biankáról. Úgy hitte, most kiugrik a szög a zsákból és mindent megtud a fiúk utolsó perceiről.

-Ezek szerint már hallottál arról, hogy a szomszédotok fia, Attila eltűnt.

-Szörnyű. Akarom mondani, hogy ez borzalmas.

- Elmondanád, mi tudsz róla? Mármint az eltűnésről? Úgy tudom, hogy te voltál az, aki utoljára látta.

- Hogyne. Tán még közöm is van hozzá nem?

-Bianka? – mordult rá az anyja.

- Azt nem mondtam, csupán kíváncsi vagyok arra, hogy mi történt veletek, míg haza nem értetek. Mondj el mindent.

-Mindent? Rövid lesz, mert sok mondani valóm nincsen.

Hangja meg-megakadt, nagyot nyelt. Azt hitte, nem vette észre senki. Tévedett.

-Kérlek.

-Jól van. Legyen. Hazaértem, épp ugyanilyen időben. Mindig így érek haza. Félöt magasságában elindultam a boltban. Általában ebben az időben szoktam. Feltűnt a lámpák fényében, hogy valami esik. Nem foglalkoztam vele különösképp, azt hitem, hogy a hó szállingózik. Bementem a boltba, és az eladókon kívül ott volt Attila. Nem voltunk ott fél óránál tovább, addigra odakinn teljesen megváltozott az időjárás. Kiléptünk az ajtón, és megdöbbentünk. Sűrű köd fogadott minket. Alig találtunk haza. A ködön belül hallani lehetett. Hogy az emberek szitkozódnak, valószínű biciklivel is estek el, autók fékjei csikorogtak. Beszéltünk az iskoláról és az időjárásról Itt nálunk váltunk el egymástól. Az utolsó mondat, amit mondott az volt, hogy siet, mert az anyja várja a kenyeret. Kész, ennyi, semmi több. Alakja beleveszett a ködbe, s ma tudtam meg, hogy eltűnt.

-Értem. Mást nem láttál a ködön kívül?

- Mégis mire gondol?

-Olyasmire, ami köthető az időjáráshoz és a kisfiú eltűnéséhez?

-Nem. – senkinek sem tűnt fel határozott nem. Ha mégis, abban a pillanatban nem tűnt fel senkinek sem. Kivéve egy személynek. – Csak a köd, semmi más. Elég furcsa volt.

-A köd? S miben volt furcsa?

-Miért? Maguk nem vették észre? – mindenki megrázta a fejét – nyákos, ragadós volt, és úgy kellett lehúzni a kabátról.

Reakciójuk szenzációs volt, leírhatatlan. Szülei és a szomszédok még akkor is tátott szájjal néztek rájuk, mikor ki kísérték őket az ajtóhoz. A rendőrök kiválóan játszották a szerepüket Bianka megmert volna esküdni rá, hogy ők hárman akkor voltak rendőrök, mikor ő maga Rómában a legelső női pápa. Százados állt fel legelőször, a két férfi követte, éppúgy, mint Bianka. Az ajtónál voltak, mikor Zsuzsa hirtelen megfordult és megragadta a kezét. Bianka felszisszent.

-Na, idefigyelj, kislány! A körülötted lévőket becsaphatod, még azokat a szerencsétleneket is, akik fiúk miatt vannak itt. De engem nem. Jól tudom, hogy mit láttál, és azaz volt, hogy a köd magába szippantotta a kisfiút. Egyre gondolunk mindketten. Itt a névjegyem. Miután lehiggadtál, hívj fel.

Bianka köpni-nyelni nem tudott. Mire magához tért a döbbenettől, a három rendőr mögött becsukódott az ajtó. Háta mögött megszólalt az anyja.

-Nyákos, ragadós köd, mi? Az életemben nem hallotta még ekkora baromságot. A köd szitálni szokott. Mégis mire gondoltál?

-Arra, hogy Kinyílottak Magyarország X aktái.

Berohant a szobájába. Szerencséjére senki sem jött utána. Nem jött álom a szemére. Forgolódott egyik oldaláról a másikra. Nem bírta tovább és felkelt. Ránézett az órára. Percek választották el az éjféltől. Odalopakodott a redőnyhöz. Nagy erőre volt szüksége, hogy résnyire felhúzza a redőnyt, és kinézzen rajta. Semmi érdemeset nem látott a sötétségen kívül. Úgy látszik, hogy a mai napot az istenek számára nem arra teremtették, hogy Magyarország közepén, egy faluban ő játssza a titkos ügynököt, ki megszabadítja a világot a rosszfiúktól, akik ufónak képzelik magukat. Mielőtt ismét lehúzta volna a redőnyt, egy örült ötlettől vezérelve kinyitotta az ablakot és kinyúlt rajta. A köd ott lebegett előtte, sűrűbb volt, mint eddig. Kinyúlt és megfogta. Állaga olyan volt, mint a vattacukornak, de puha, mint a porcukor és hálószerű, mint póknak a hálója. Ám nem sokáig tudott foglalkozni a köddel, mert meghallotta a búgó hangot. Reakciója gyors volt. Becsukta az ablakot, magára kapta a kabátot és kirohant az udvarra. Az tárgy ott lebegett az udvaruk felett. Jól látta, annak ellenére, hogy mindent ellepett a sűrű köd. Kilépett. Ám, abban a másodpercben már araszolt is hátrafelé, mert az objektum észrevette őt, és a fénycsóvát ráirányította. Percekig tartott, majd a területet kezdte pásztázni, majd hirtelen eltűnt a semmibe. Bianka még percekig ott remegett, nem tudta megmozdítani a lábait. Alig tudta összeszedni magát. Miután kissé megnyugodott és fel tudott állni, betántorgott a konyhába. Még félórát ült a sötétbe, mire végre teljesen össze tudta szedni magát annyira, hogy vissza tudott menni a szobájába. Mire felébredt, a köd elillant, de magával hozott valamit. Bianka nagyon magas lázzal küzdött, rosszul volt, gyengének érezte magát, hányingerrel küzdött, köhögött. Két köhögési roham közt vette észre a pizsamájára tekeredett pókhálószerű valamit. Kezébe fogva elolvadt. De mielőtt semmivé vált, anyaga kristályszerűvé vált. Tanulmányozni sem lett volna ideje, mert az anyja két kétségbeesés között a lázát mérte. Mire megvirradt kész volt a diagnózis. Nem tudni, mi baja. Valami vírus. De mi? Az orvos sem tudta megmondani. Csupán Bianka sejtette betegségének okát. De mélyen hallgatott róla.

4.

Hárman voltak. Két fiú, és a lány. Mindhárman humanoidok voltak. Teljesen hasonlítottak az emberekre. Ha az emberrel szeme jöttek volna az utcán, senki sem mondat volna meg róluk , hogy kik is ők valójában. Ők most hárman nagy bajban voltak. Mert könnyedén és fegyelmezetlenül hajtották végre a parancsot és hibáztak. A két fiú különleges volt, ami a lányról ezt épp nem lehetett volna elmondani. A fiúk érett gondolkodásúak voltak, a lány, csapongó, mindenkire ráragadó és túlságosan is gyerekes felfogású. De a munkájához remekül értett, zseniális felfedező és kutató volt. Rengetek ötlettel és reménnyel a fejében, félkész ötletei várták odahaza a bolygójukon. Ő volt Trixin, akit a két fiú ki nem állhatott. Csak volt egy bukkanója a dolognak. Sajnos Trixin reménytelenül szerelmes volt az egyik útitársába, Deltonba.

Alt bálványként nézett fel Deltonra. Leste minden szavát és kérését. Hasonló önuralomra volt szüksége, mint Trixinnek. De ő maga, jobban tudta szabályozni a dühkitöréseit, mint a lány Számára több erőfeszítésre volt szüksége, és igen jó vezetővé nőtte volna ki magát. De nem hagyta. És ő ezzel tisztában is volt.

És íme, Delton. A vezetőtípus, a leglassúbbnak látszó, de ő volt mindig a legharmonikusabb személyiség a küldetések során. De nemcsak ott, hanem a bolygón is. Volt szervezőkészsége és egy csöppnyi képzelőerője. De most mindene csődöt mondott az idegességtől.

Még a hajó lágy zümmögése sem nyugtatta meg őket, pedig a gép dolgozott szüntelen. Szenzorok tapogattak és küldték feléjük az űr minden zugáról a képeket és hangokat. Elhagyták a tejútrendszert, és besoroltak a saját csillagrendszerükbe: A Coover naprendszerbe. Ideje volt felvenni a kapcsolatot a vezetőjükkel, Helfussal. De Delton nem tudott másra gondolni, mint a lányra. Gondolatai ott jártak körülötte. Sosem váltott ki belőle érzelmet eddig egyetlen földi lény sem, de ez a lány más volt, annak ellenére, hogy látta őket, látta a fiú elrablását, és ezt kellett volna vele is tenni, de nem tudta megtenni. Pedig parancsot kapott rá, tegnap is megszidtak és ez vár rá ma is. Alt hangja rántotta vissza a valóságba.

-Itt az ideje, hogy felvedd a kapcsolatot Helfussal, öreg- veregette meg a vállát- nyugi, nem lesz semmi baj.

- Itt a XP3 delta anyahajó. Elhagytuk a Földet és a Tejútrendszert, bolygóközi pályára álltunk. Hamarosan megérkezünk. A feladat teljesítése: negatív.

Delton bontotta a vonalat. Trixinbe forrt a düh, iránta. Jól tudta, hogy a fiú, beleesett a földi lénybe, ami tilos, tiltja a bolygó szabályzata. Nem bírta tovább és ráordított a fiúra, hangja csupa megvetés volt.

- Ugye azt tudod, hogy Helfus nem lesz oda az örömtől, amiért nem tudtuk a feladatot véghez vinni? Büntetést fogsz kapni.

- Mit érdekel az téged? Helfus meg fog érteni engem. Mindent bevallok. Semmit sem fogok előle eltitkolni.

-Te tudod.

- Tudom hát. S jobb, ha innentől meg szólalnál. Púp vagy a hátunkon. Csak azért jöhettél el velünk erre a küldetésre, mert Helfus megkért.

Trixin beverte a durcát, s addig meg sem szólalt, míg nem dokkoltak, és meglátták a várakozó vezetőjüket, Helfust. Helfus, inkább hasonlított egy jóságos és melegszívű nagyapóra, mintsem egy vezetőre. Haja őszes és hosszú volt, orra kissé görbe és egy bibircsók díszelgett rajta. Szeme barna volt és jóság tükröződött rajta. Hangja barátságos volt, semmi megvetés, szigor. Trixin fel is háborodott rajta, és azon is csodálkozott, hogy Helfus ilyen kedvesen, szinte tárt karokkal fogadta a két fiút.

-Helfus, beszélnünk kell!

-Hát igen, kicsit furcsálltam is a bejelentkezésed. Gyertek, fiaim, sétáljunk egyet, s közben mindent elmeséltek.

Megdöbbent lányt ott hagyták.