Az úgynevezett "varázsvilág" korántsem különbözött annyira a normális, tiszteletre méltó állampolgárok világától, mint Dudley Dursley várta - még akkor sem, ha az ember értékes politikai fogolynak minősült.

Az elrablása óta eltelt néhány nap alatt sok minden megváltozott. Kiderült például, hogy - egyelőre legalábbis - nem adják őt át a Sötét Nagyúr névre hallgató maffiavezérnek, és nem is egy sötét, dohos cellába zárva fogja tölteni az idejét. Nem sikerült kiderítenie a ház címét, ahol fogva tartották, annyit azonban kiszedett egy parókás öregember portréjából, hogy egy Darlington nevű helyre került, a Corbitt varázslócsalád ősi birtokára. A festményalakok ugyanis - mint azt Dudley egy kisebb szívroham árán megtanulta - nem csupán mozogtak a kereteikben, de értelmesen beszéltek, sőt, spontán mondatok kiagyalására is képesek voltak.

A Corbitt-ház számos hasonló rémséget rejtett, mindent összevetve azonban szép volt és kényelmes - annak ellenére is, hogy tulajdonosa egyes részeit elzárta a látogatók elől. Lucy Dawlish nem viselte a Corbitt nevet, Dudley azonban kikövetkeztette, hogy valamilyen módon a rokonuk lehet: ezért örökölte meg a viktoriánus stílusban berendezett kúriát, és a hozzá tartozó földeket.

Lucy Dawlish csinos nő volt, és legalább ennyire dühös a Sötét Maffiavezérre, a kormányra, a koboldokra, és az egész világra. Igaz, néha, amikor nem tudta, hogy figyelik, inkább szomorúnak és törékenynek tűnt, Dudley azonban nem tudta, hogyan vigasztalhatná meg - már csak azért sem, mert a Lucyval lebonyolított beszélgetések többsége azzal végződött, hogy a kezdeményező fél kényelmetlen közelségből bámult bele a pisztolya csövébe. Dudley egy ideig fontolgatta, hogy elkéri tőle a fegyvertartási engedélyét - Apa bizonyára ezt tette volna -, de valami azt súgta, a hatóságok emlegetése nem hozná meg a kívánt eredményt. Maradt tehát a tétlen várakozás, Dobby, a házimanó főztje, és a sorozatos csalódások, amiért sem rádiót, sem televíziót, sem számítógépet nem talált a hatalmas házban. Könyveket viszont annál többet.

Dudley nem igazán szeretett olvasni, pláne nem "olyan" dolgokról, így nem maradt más hátra: gondolkodnia kellett. Ez a korábban ritkán űzött tevékenység idővel három fontos igazságot is megvilágított.

Egy: A magát Sötét Nagyúrnak nevező maffiavezér sokkal hatalmasabb és veszélyesebb lehet, mint Anya és Apa hitték. Harrynek tehát megint igaza volt...

Kettő: Ő, Dudley nem fog tudni megszökni onnét, ahol most van. Még ha sikerülne is kijutnia a kapun, azonnal elkapnák. Talán a szüleit is megzsarolnák vele.

Három: Ő, Dudley nem is igazán akar megszökni onnét, ahol most van.

Súlyos felismerései közül ezt, az utolsót volt a legnehezebb elfogadnia: napokkal később is bele-belemart a szégyenérzet, ha rágondolt. Hiszen akarata ellenére tartják fogva ebben a házban! Anya és Apa már biztosan aggódnak érte, azok a furcsa emberek pedig keresik. Legalább azt a tudtukra kellene adnia, hogy jól van...

...bár ebben talán nem is lehet annyira biztos. Hiszen ő, Dudley politikai fogoly. Semmi sem garantálja, hogy holnap ilyenkor nem adják el a Sötét Nagyúr bandájának valami különlegesen jó deal részeként.

És mégis: kár lett volna tagadni, hogy jelen helyzete bizonyos előnyökkel jár. Végre nem kellett például egész nap Apa zsörtölődését és Anya sápítozását hallgatnia. Tegnap még azon sem jutott eszébe felháborodni, hogy Dobby, a ruhamániás házimanó befogta a konyhába, és kiselőadást tartott neki a krumplipucolás jellemformáló erejéről.

Dudley Dursley jelleme öt nap alatt annyit formálódott, hogy amikor Ampók, a kobold az este ismét besurrant a Corbitt-ház ajtaján, nem szaladt fel előle az emeletre, hanem kíváncsian követte a szalonba, ahol Lucy Dawlish - legalábbis úgy tűnt - már várta őt. Sápadt, mosolytalan arcára hosszú árnyékokat vetett a tűz lobogása; határozottan úgy nézett ki, mint aki éppen azt latolgatja, mennyi pénzért adja el őt a maffiának.

Lucy mellett egy két darabra szakított festmény hevert a kanapén, olyan szögben, mintha valaki megpróbálta volna összeragasztani.

- Még mindig semmi? - sóhajtott Ampók.

- Dobby mágiája sem képes rá - felelte mereven Lucy. - Pedig tuti, hogy fontos. Mi másért célzott volna rá Dumbledore?

- Talán Sanguininek sikerül - vélte a kobold. - Szóltam neki az egyik titkos csatornán keresztül, de egyelőre nem hajlandó kitenni a lábát a kastélyából.

- Legalább nem mondott azonnal nemet. Ahhoz képest nem is annyira haragtartó...

Dudley szívesen megkérdezte volna, mihez képest, de nem akarta, hogy kiküldjék a szalonból. Próbált feltűnés nélkül helyet foglalni a kanapé másik végén, Ampók tekintete azonban rögtön rávillant, amint megmozdult.

- Csakhogy ideért a fiatalúr! - gúnyolódott. - Hoztam magának valamit. Hogy ne kelljen vakoskodnia.

Egy aranyozott monoklit nyújtott felé. Dudley szerint úgy nézett ki, mintha valami vacak történelmi film forgatásáról szedték volna.

- Öhm... izé, nem vagyok szemüveges - motyogta zavartan.

- Persze hogy nem az, fafej! A világunk jó része azonban rejtve marad maga előtt. Vagy talán nem kíváncsi rá, hogy néz ki a dementor?

Dudley a maga részéről a legkevésbé sem akart fizikai formát társítani az örömét elszívó rettenetes lényhez, de azért az orrára biggyesztette az apró szerkezetet.

- Úgy ni - bólintott Ampók. - Ha elhagyja, egyenként tépem le a körmeit egy fogóval - tette hozzá barátságosan, és már indult is az ajtó felé.

- Nem maradsz még egy kicsit? - szólt utána Lucy. - Imádom, mikor ilyen cukorfalat vagy.

- Nem lehet - felelte hátra sem nézve a kobold. - Ki kell ürítenem az irodámat.

A boszorkányra nagy hatást tett ez az elsőre tökéletesen érdektelennek tűnő információ: elsápadt, és rámarkolt az előtte heverő cigarettásdobozra.

- Merlin seggére, már ott tartunk?!

- De ott ám! - Ampók a szemét forgatta. - A Sötét Nagyúr dicsőséges hatalomátvétele. Egészen pontosan... - A faliórára pillantott. - Negyvenhét perc múlva.

Lucy Dawlish rágyújtott, és az ablakhoz sétált. Úgy tett, mint aki kiles rajta, pedig semmit sem láthatott - odakint már teljesen besötétedett.

- Ma van Bill és Fleur esküvője, igaz? - kérdezte alig hallhatóan.

- Már elkezdték. De nyugi, odaküldöm Gornukot a kritikus pillanatban...

Lucy az ablakkeretet kapargálta.

- Szükségünk lesz mindenre, amit Bill a Sequestrumról tud - mondta halkan, kimérten. - Ha tényleg szembe akarunk szegülni a Főnökkel, akkor...

- Találkoznod kellene velük. Mint te magad. Catherine Rosiernek Weasley egy árva szót sem mondana a viselt dolgairól...

A nő keze ökölbe szorult. - Nem lehet! Senki más nem tudhatja meg, hogy élek, világos? Senki!

Ampók megcsóválta a fejét, és eltűnt az előcsarnokban, Dudley pedig tűnődve ráncolta a homlokát. Azt már a varázslények gyűlése alatt megértette, hogy a boszorkány és a kobold valaha kollégák voltak, a beszélgetéseikben szóba kerülő „Bill és Fleur" pedig mintha szintén a munkatársaik lettek volna. Lucy Dawlish ha nem is népszerű, de befolyásos bankár lehetett; most pedig mindenáron titkolni akarta, hogy életben van.

Talán nem adta be az adóbevallását.

Dudley egyik lábáról a másikra állt. Napok óta fogalmazgatta magában, amit kérdezni akart, de most, hogy eljött az alkalmas pillanat, szörnyen ostobának érezte magát. Az érzés vissza-visszatért, mióta az a láthatatlan szörny rátámadt; állandóan ott lappangott a tudata mélyén, a legfontosabb pillanatokban pedig felerősödött.

- Gondolkodtam...

A karizmatikusnak és magabiztosnak szánt kijelentés esetlenül, motyogva hagyta el a száját. Előre sejteni vélte, hogyan folytatódik majd a jelenet: Lucy megfordul, és közli, hogy "ahhoz agy is kéne, dagadék". Vagy valami ennél jóval frappánsabbat.

Lucy azonban csak annyit felelt:

- ...igen?

- Ez a... ez a Sötét Úr, vagy ki. - Dudley nyelt egyet. - Ha tényleg meg fogja dönteni a kormányt, akkor nem kéne lelépnünk Amerikába, vagy valami? Majd megmondjuk, hogy politikai menekültek vagyunk.

- Forradalmi ötlet - felelte Lucy, és Dudley hallotta a hangján, hogy most már valóban gúnyolódik -, csak éppen nem fog működni. A varázslények sehol sem számítanak állampolgárnak... meg a halottak sem, ha már itt tartunk - tette hozzá keserű fintorral. - Hiába írnék a MACUSÁ-nak, vagy akár a Fehér Háznak, nem érdekelné őket a sorsunk. Ráadásul Mr. Kígyófejnek is mindenütt megvannak a kémei... - Lucy elfordult az ablaktól, és letelepedett Dudleyval szemben egy karosszékbe. - Tudod, néha mugli családokban is születnek boszorkányok és varázslók. A képességeik épp olyanok, mint a máguscsaládok gyermekeié; mégis vannak, akik úgy gondolják, hogy nem tartoznak közénk. Hogy alsóbbrendűek... sőt, vannak olyan véglények, azt állítják, ezek a boszik és varázslók másoktól lopták a mágiájukat. Övék most a sajtó.

- És az a Sötét Úr is ezt hiszi? - Dudley dühösen szorította össze a száját. - Le kéne puffantani!

Lucy fanyarul elmosolyodott.

- Az a baj, hogy halhatatlan.

Dudley eltátotta a száját.

- Persze nem úgy született - tette hozzá gyorsan a boszorkány. - Elvégzett egy sor tiltott sötét varázslatot, és elérte, hogy... hogy ne haljon meg, még akkor sem, ha eltalálja egy gyilkos átok. Sokáig senki nem értette, hogyan lehetett képes erre, egy Albus Dumbledore nevű varázsló azonban a halála előtt rájött, hogyan győzhetjük le.

- A bolond öregember! - szaladt ki Dudley száján.

- Pontos leírás. Találkoztál vele?

- Tavaly nyáron eljött... Harryért - felelte akadozva Dudley. A pillanat emlékétől megborzongott. - Dühös volt a szüleimre, meg rám is. Mert igazságtalanok voltunk Harryvel. - Nyelt egyet. - Tényleg azok voltunk. Azt hiszem. Harry megmentette az életem azoktól a demens... demi... azoktól az izéktől...

- Dementoroktól - bólintott Lucy.

- Ja, azoktól. Utána próbáltam beszélni vele, de elkerült. Gondolom, v... varázslattal. Aztán főztem neki egy teát, és bekopogtam, de nem nyitott ajtót.

A boszorkány felvonta a szemöldökét, de nem kezdett gúnyolódni vele, amit Dudley nagyra értékelt.

- ...szóval a bolond öregember fogta magát, és eljött Harryért. Azt mondta a szüleimnek, hogy elrontottak engem. Nem tudom, mert... mindegy, nem fontos! - Dudley olyan kicsire húzta össze magát, amennyire csak tudta. - Sokat gondolkodtam mostanában a szüleimen. Pont úgy utálnak titeket, mint az a Sötét Nagyúr minket. Nem is szabad előttük beszélni rólatok. Pedig anya nővére, Lily... azt hiszem, hogy ő...

- Boszorkány volt - bólintott Lucy.

- ...szóval, Harry meg ezért varázsló. Elég szar lehetett neki így - lendült bele Dudley. - Korábban sosem vettem észre. Nem gondolkodtam rajta. Anya és Apa szerint Harry javíthatatlan, és semmirekellő, de amikor jöttek azok a demizék, nem hagyott ott. Pedig el... elfuthatott volna. - Dudley összeszorította a száját. - Sokkal gyorsabban fut, mint én. Mégis maradt, és elkergette őket. Pedig kiszívhatták volna a lelkemet a számon keresztül, vagy mi. Én azt hittem, Harry utál engem, és örülne, ha kiszívnák a lelkemet a számon keresztül!

- Ez a létező legszörnyűbb sors - felelte halkan Lucy. - Normális ember nem kívánja senkinek.

Dudley egy ideig hallgatott.

- Anya azt mondta, a demizék valami börtönt őriznek - bökte ki végül. - És hogy sok van belőlük...

- Szaporodnak - sóhajtott Lucy. - Édesanyád jól tudja: a dementorok Azkabanban, a varázslók börtönében tanyáznak. Korábban a Mágiaügyi Minisztérium alkalmazta őket, mint börtönőröket - hogy ez mennyire etikus, abba ne menjünk bele -, de most, hogy Tudodki visszatért, mind az ő oldalára álltak. Érthető, miért: a minisztérium fennhatósága alatt szigorú szabályok vonatkoztak rájuk. Nem hagyhatták el Azkabant, és nem támadhattak rá csak úgy bárkire, sőt, a rabok lelkét sem szívhatták ki, ha nem kaptak rá kifejezett parancsot. Tudodkit viszont nem érdekli, ha kontroll nélkül garázdálkodnak az egész országban! - Lucy a homlokát ráncolta. - Ezért olyan furcsa Firenze dementora. Nem úgy viselkedik, mint a többi. Teljesen fajidegen.

Dudley meglepetten pislogott. - Sokat tudsz róluk? Demen... demongolkutató vagy, vagy mi?

- Eredetileg sárkánykutató, de mindegy.

- Nem úgy volt, hogy egy bankban dolgozol?!

Lucy türelmetlenül legyintett. - Hagyjuk, hosszú sztori! Lényeg a lényeg: a dementorok társas lények. Persze nem olyan értelemben, mint mondjuk a farkasok; inkább mint, teszem azt, a sok kis ütnivaló egyed egy szúnyograjban. Nagy csapatokban vándorolnak, örökké változtatják a helyüket, mert egy faj sem képes megmaradni körülöttük. A döntéseik és motivációik egyetlen vezérlője az éhség... meg esetleg még a veszélyérzet, ha egy hozzáértő boszorkány vagy varázsló elkergeti őket. Ez a dementor mégis magányos. Nem ragaszkodik a fajtársaihoz, nem engedelmeskedik Tudodkinek, bosszút forral, komplex döntéseket hoz, szövetségeseket keres... - Lucy megrázta a fejét. - Úgy látszik, minden, amit eddig tudományos ténynek tartottunk a dementorokkal kapcsolatban, kábé annyit ér, mint egy nagy kupac trolltrágya.

Dudley egy ideig hallgatott.

- És... szóval... ha úgy alakul, hogy engem átadnak ennek a Tudodkinek, mint foglyot... akkor engem is a demicsodákhoz küldenek? Meg a szüleimet is?

- Nem hinném. - Lucy a fejét rázta. - Túl értékesek vagytok. Valószínűleg csalinak használnának, hogy becserkésszék Harry-t... de én a helyedben nem aggódnék annyira. A szüleid a Főnix Rendje védelmét élvezik, legalábbis erre következtetek abból, hogy Ampók egyik informátora sem bukkant a nyomukra. Hidd el, ha meghaltak volna, arról tudnál... ha pedig foglyul ejtették volna őket, Draco szólna.

- Szóval benne megbízol, de én ki se mehetek a házból? - Dudley önkéntelenül némi sértettséget érzett.

- Egyikőtökben sem bízom - felelte szárazon Lucy. - De ha már akaratomon kívül összeköltöztem veled, akár hasznossá is teheted magad. Nyomás!

- M-miért, mit csinálunk most? - szeppent meg Dudley.

- Megnézzük azt a dementort, ha már ilyen csini monoklit kaptál.

- Most...?

Lucy megértően nézett rá. - Holnap vagy holnapután is ugyanolyan szar érzés lesz. Elhiheted, hogy nekem se minden vágyam azt a depresszív fingfelhőt kerülgetni, de muszáj elkezdeni valahol... Dobby!

Mint minden alkalommal, Dudley most is ugrott egyet, amikor a házimanó egy pukkanással előtűnt a semmiből, és megkérdezte, „hogyan lehetne a kisasszony és a fiatalúr szolgálatára".

- Tudsz patrónust idézni? - tette fel Lucy a Dudley számára tökéletesen érthetetlen kérdést - amire a manó azt felelte, hogy patrónust éppen nem, de szükség esetén majd megragadja azt a dementort a grabancánál fogva, és szépen arrébb tessékeli. Lucy erre azt felelte, hogy azt megnézné, Dudley-t pedig kissé leverte a víz.

A boszorkány megindult a pincébe vezető lépcsőn.

- Hogy néz ki az az izé? - tette fel a gyermeteg kérdést Dudley. - Nagyon ronda?

- Hát... láttál már oszló hullát?

- Az X-Files-ban igen. Apa megtiltotta, hogy nézzem, mert alienek vannak benne, de a második évadban...

- ...oké, oké, hagyjuk. A dementor nagy, sötét kísértetszerű izé, csak nincs arca. Hosszú karmos ujjai vannak, mint a banyáknak... és hát oszlik szegény.

- Remek - nyögte ki Dudley.

- Ha nem lennének olyan visszataszítóak és veszélyesek, tök érdekes lenne kutatni őket - jegyezte meg Lucy. - Elvileg csak a hóhérlepellel állnak rokonságban az ismert varázslények közül, és ez sem bizonyított... na várjunk csak... hóhérlepel...

A boszorkány egy pillanatra olyan arcot vágott, mintha felfedezte volna a rák ellenszerét, ám bármi is volt korszakalkotó felismerésének lényege, végül megtartotta magának.

- Szóval... a dementorok elvileg varázslények, gyakorlatilag viszont azt is nehezen mondhatod ki rájuk, hogy egyáltalán lények. Tulajdonképpen nem élnek, mégis van fizikai formájuk, szükségleteik, és - ezek szerint - vendettájuk is.

- De hát akkor hogy születnek, meg ilyenek? - csodálkozott Dudley.

- Ezt sem tudni pontosan. - Lucy a homlokát ráncolta. - Az biztos, hogy a félelem, a gyűlölet, a gyász, a reménytelenség szaporítja őket. Ha valahol dementorok telepednek meg, arra a szakirodalom fertőzésként hivatkozik, mintha valami kártevő vagy mérges gomba venné birtokba azt a területet. Ott szokás dementorokat felfedezni, ahol korábban nagy csaták, gyilkosságok meg hasonlók történtek.

- Dobby hallott erről valamit a régi gazdájától! - szólt közbe izgatottan a házimanó. - Lucius Malfoy úgy tudta, a dementorok bizonyos ritka esetekben az azkabani rabok személyes keserűségéből születnek, és azután ott is maradnak a cellájuk közelében... - Dobby szomorúan hajtotta le a fejét. - A fogság első éve után a legtöbb rab fejében nem marad más, mint élete legszörnyűbb emlékei - de ha Lucius Malfoy igazat mond, akkor a valóság még ennél is rosszabb! Hiszen...

- ...hiszen a legszörnyűbb emlékeik megtestesülnek, és éjjel-nappal kísértik őket, mint egy kopogószellem! - fejezte be a manó mondatát Lucy. - Szerintem két nap alatt felvágnám az ereimet.

- Valójában nem lehetséges tehát, hogy a dementorok elpusztítsák az emberek emlékeit - elmélkedett Dobby. - Csupán táplálkoznak belőlük. Hiszen Dobby olyan esetről is hallott, amikor valaki hosszú évek fogsága után kiszabadult Azkabanból, a szép emlékei mégis visszatértek, az elméje ép maradt...

- Ne kerülgesd a témát! - reccsent rá Lucy. - Inkább kérdezz rá ahelyett, hogy szánakozva bámulsz rám. Nem, Sirius soha semmit nem mondott erről. Igaz, nem nagyon volt pofám Azkabanról kérdezgetni.

Sirius. Ez a név gondolkodóba ejtette Dudley-t: biztos, hogy hallotta már valahol - de hol?

Nem töprenghetett ezen sokáig, mert Lucy továbbfűzte a gondolatmenetét.

- ...persze magunktól is kikövetkeztethetjük, hogy igazad van, Dobby. Ha másból nem, a merengők működéséből. Ha beleteszel egy emléket, attól még nem fogod teljesen elfelejteni, csak a gondolataid előteréből tűnik el! Nehezebb lesz hozzáférni, nem foglal annyira le...

- Mi az a merengő? - szúrta közbe Dudley.

Lucy egy pillanatra olyan arcot vágott, mintha mérlegelne valamit, aztán bólintott.

- Mindjárt meglátod - mondta. - Van egy emlékem, amit hasznos lenne közösen újraélnünk... na meg az sem árt, ha nem közvetlenül találkozol újra a dementorral. Az érzés meg a látvány egyszerre kissé intenzív tud lenni.

Dudley zavartan figyelte, ahogy Lucy elővesz a szekrényből egy jókora kőtálat, és leteszi az asztalra.

- Ez itt egy merengő - magyarázta. - Arra való, hogy újraéljük a saját emlékeinket, viszont objektíven, külső nézőpontból mutatja az eseményeket, amiket átéltünk.

- Mint egy mozi? - döbbent meg Dudley.

- Valahogy úgy. Csak figyelj...

Lucy hosszúkás fapálcát vett elő a zsebéből, és a halántékához érintette. Amikor nem történt semmi, egész testében megmerevedett, és lehorgasztotta a fejét; úgy lökte vissza a zsebébe a varázspálcát, mintha bánná, hogy egyáltalán hozzáért.

- Hihetetlen, hogy erre sem vagyok képes... - suttogta maga elé megsemmisülten.

- Majd Dobby segít! - A házimanó tettre készen szökkent az asztalra, hogy felérjen a boszorkány válláig. - Lucy Dawlish csak koncentráljon erősen az emlékére, és hopp, már ki is húztuk a fejéből!

- Kösz - motyogta Lucy, és lehunyta a szemét. Most Dobby ujja ért a halántékához ugyanott, ahol korábban a varázspálca; és ahogy távolodni kezdett, áttetsző, ezüstös szálat húzott maga után, ami mintha valami túlvilági, se nem szilárd, se nem folyékony, se nem légnemű anyagból lett volna. Dudley megbabonázva figyelte, ahogy a házimanó a merengőbe engedi az ezüstös valamit: az emlék a kőtál aljára érve tócsaszerűen szétterült, és kavarogni kezdett.

- Dudley úrfinak nincs más dolga, mint belemeríteni az arcát! - sipította Dobby.

- Nyugi, nem fogsz belefulladni - tette hozzá Lucy. - Na, nyomás!

Pár nappal ezelőtt Dudley Dursley elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy valami ennyire eszement és veszélyes dolgot csináljon; most azonban, hogy már több, mint hetvenkét órája nem hallotta a szüleitől, hogy hogyan kell viselkednie egy Normális Embernek, rá kellett döbbennie, hogy nagyon is érdekli, milyen érzés lehet belemerülni egy emlékekkel teli kőtálba. Vajon filmszerűen kell majd végigkövetnie a múltban történteket, vagy körbejárva fedezheti fel őket, mint egy videojátékban? Esetleg beléjük tekerhet, hogy átugorja az unalmas részeket? Van erre valamilyen távirányító? Dobby-t kellene megkérnie, hogy ugorjon, vagy Lucy-t, mert az ő emlékéről van szó...?

Dudley sok mindenre számított, amikor a kőtál fölé hajolt, arra azonban semmi sem készíthette fel, hogy a talpa elhagyja a szalon talaját, és fejjel előre zuhanni kezd a semmibe. Rémült kiáltással ért földet egy félhomályos erdő közepén; zaklatottságát tovább fokozta, hogy nem csupán a talajt nem érezte a lába alatt, de a faágak és levelek is mind megfoghatatlanok voltak körülötte.

Ahogy első rémülete alábbhagyott, rádöbbent, hogy mindez teljesen logikus, ha a múlt egy szeletét akarja újraélni az ember.

- Nagyon atom - jelentette ki elismerően, mikor Lucy és Dobby földet értek mellette. - Olyan, mint a virtuális valóság! Mármint, amilyennek a fejlesztők megálmodták... tudjátok, a Sony-nál - tette hozzá, a többiek értetlen arcát látva. - Mindegy, majd megmutatom!

- A muglik is tudnak illúziókat kreálni? - csodálkozott Lucy.

- Nagyon rajtavagyunk! - Dudley buzgón bólogatott. - Persze a gondolatainkhoz nem férnek hozzá a fejlesztők - bár az amerikai kormány...

Elharapta a mondatot, amikor a fák közül kivált Ronan, a kentaur alakja.

- Hát ő meg mit keres itt?!

- Az emlék szereplője - felelte Lucy. - Meg én is. Nem biztos, hogy felismernél, ez azért jó pár éve volt...

- Nem vagy te olyan öreg - felelte bizonytalanul Dudley; aztán rögtön el is pirult. Az édesanyja a fejébe verte, hogy a nők korára sohasem szabad megjegyzést tenni, a külsejükre pedig csak akkor, ha valami nagyon frappáns és ellenállhatatlan jut az ember eszébe. Lucy Dawlish nagyon szép nő lehetett volna, ha kezd valamit a sötét karikákkal a szeme alatt, és egy kicsit többet mosolyog, Dudley azonban gyanította, hogy ez a megállapítás nem meríti ki a "frappáns" fogalmát.

Lucy felvonta a szemöldökét, de nem válaszolt; Ronan vonta magára a figyelmét, ahogy komótos léptekkel a közeli szirt széléhez sétált, és letekintett. Dudley önkéntelenül követte, meg-megborzongva az őt körülvevő légüres tér érzésétől, és Ronant utánozva lenézett az alattuk elterülő völgybe. A távolban, az erdőn túl óriási, soktornyú kastélyt pillantott meg; a lábánál tó tükre csillogott.

A fák közül ekkor egy másik alak vált ki; Dudleynak több másodpercbe telt felfognia, hogy nem egy másik kentaur az, hanem a tizenhat év körüli Lucy Dawlish egy egyszarvú hátán.

Egy igazi egyszarvú hátán...

- Szóval tényleg ismerted őt korábbról - dünnyögte Dudley.

- Dobby ezért tudta biztosan, hogy segítenie kell Lucy Dawlish-nak! - A házimanó öntudatosan lengette meg a füleit. - Ha a kentaurok bíznak benne, csak jó ember lehet.

- Nem vagyok jó ember - felelte szárazon Lucy. - Csak befogadtak egy nyárra roxfortos koromban, ennyi az egész. Szét voltam csapva akkoriban, Ronan pedig megsajnált... mindegy. Hosszú sztori.

Dudley agyán átfutott, hogy Lucy Dawlish életében minden "hosszú sztori", ekkor azonban az emlék-Ronan megdermedt, és az emlék-Lucyhoz fordult.

- Szállj le, és gyere ide - parancsolta. - Közel hozzám. Sebesen!

A lány értetlen arccal bár, de engedelmeskedett. Egyszarvúja nem követte, hiába hívta; csak állt az erdő szélén, és nyugtalanul kapálta a földet patáival.

- Mi baja? - kérdezte az emlék-Lucy.

- Mindjárt megugrik, és elszalad. - Ronan a mélység fölé hajolt. - Hiába próbálnád visszafogni. Ne aggódj! Később visszatalál hozzád.

A tinédzser Lucy arcán félelem suhant át; nem kellett kétszer mondani, hogy húzódjon közelebb a kentaur rozsdavörös szőrű lótestéhez.

- Mitől ijedt meg? Megint beleszaladtunk az akromantulatelepbe?

Ronan a fejét rázta.

- Csak fülelj!

Ezután egy hosszú percig nem történt semmi, csak az emlékbeli Lucy borzongott meg újra és újra. A nap elé felhők kúsztak, a völgyben feltámadt a szél.

- Emlékszel, milyen érzés volt találkozni a dementorokkal? - kérdezte a jelenbéli Lucy. - Bár nem láthattad őket, a jelenlétük biztosan hatással volt rád.

- Hideg lett, és köd. - Dudley megborzongott. - És nagyon rossz kedvem lett...

Lucy sötéten bólintott. - Ezt érezzük most.

Dudley önkéntelenül behúzta a nyakát. Hirtelen elfogta a vágy, hogy visszameneküljön a merengőből a Corbitt-ház szalonjába.

- Showtime - dünnyögte mellette Lucy.

A szirttől nem messze, a völgy fölött alakok mozogtak. Az egyszarvú dühösen fújtatott, és vágtában tűnt el a fák közt, ahogy Ronan megjósolta; Lucy és a kentaur azonban a helyükön maradtak, szótlanul figyelve a dementorok vonulását. Hangtalanul, testetlenül siklottak a levegőben, mint a kísértetek, s mégis ijesztően valóságosnak tűntek.

Dudley most láthatta őket. Magasak voltak, alakjuk csontos és szikár a testüket rejtő foszladozó, fekete köpeny alatt. Hullakezük ernyedten lógott testük mellett, arcukat bő csuklya fedte. Rettenetes, hörgő lélegzetvételük hangját Dudley már ismerte, ám így, hogy látvány is társult hozzá, csak még jobban rettegett tőlük.

- Akkor láttam először dementorokat - mondta mellette Lucy. - Totál teleraktam tőlük a gatyám. Ronan viszont mindjárt mond valamit, ami fontos volt, arról, hogy hogyan találkoztak velük először a varázslók. Talán hasznát vehetjük a tudásának. Mindjárt belekezd...

Ekkor azonban nagyon különös dolog történt.

Az egyik dementor kivált a többi közül, és a szirt felé fordította vak arcát. Közelebb úszott Ronan mozdulatlan alakjához a levegőn át, olyan közel, hogy ha kinyúl, megérinthette volna az arcát oszló kezével.

Lucy nyugtalanul mocorogni kezdett Dudley mellett.

- Mi a... de hát ez nem is így történt! Dobby, mit csináltál az emlékemmel?

- Dobby nem csinált semmit! - sipította a házimanó. - Dobby nem is tudja, hogyan kell!

- De akkor hogy a Merlin bánatos...

Lucy elharapta a mondatot, amikor a dementor közeledni kezdett feléjük a levegőben. Úgy suhant át az emlék szereplőin, mintha ott sem lennének - mintha ő is a jelenbe tartozna, nem pedig egy elfeledett emlékbe...

- Úristen - nyöszörögte Dudley. Arra számított, hogy a dementor rájuk támad, ám ami ehelyett történt, az - ha lehet - még rémisztőbb volt.

A lény felemelte oszló kezét, és olyan mozdulatot tett, mintha kettétépne egy papírlapot. Mozdulata nyomán az emlék illúzióján hosszú szakadás futott végig, mintha megunt tapéta lenne, amit egy rántással lehúznak az alatta lévő falfelületről.

- ...úristen - helyeselt Lucy. A hangja épp olyan rémülten csengett, mint Dudleyé.

A dementor apró darabokra szaggatta körülöttük az emlékképet. Dudley egy pillanatig azt hitte, az üres semmit látja majd mögötte, ehelyett azonban egy sötét kamrában találták magukat... vagy egy kihalt kőszínházban? Minél tovább erőltette a szemét, a környezet annál inkább hasonlított arra az amfiteátrumszerű teremre, ahol a varázslények gyűlését tartották. Két dologban különbözött csak tőle: egyrészt jóval nagyobb volt, másrészt a közepén, egy emelvényen régi kőboltív állt. Úgy festett, mintha bármelyik pillanatban összeomolhatna, valaki mégis viharvert, sötét függönyt feszített ki elé. A függöny lassan lengedezett, mintha valaki éppen azelőtt sétált volna át a boltív alatt.

A túloldalon Dudley magas, szikár alak sziluettjét látta.

- Oké - mondta remegő hangon Lucy. - Egy visszatérő álmomban vagyunk. Biztos véletlenül belekerült a kentauros emlékkel együtt... Dobby, visszavinnél minket a szalonba?

- Dobby próbálja, de nem megy! - kesergett a manó. - Nincs kiút a merengőből!

Dudley ösztönösen megragadta Lucy karját. Nézd! - akarta mondani, de csak egy rémült nyögésre futotta tőle; a boszorkány azonban így is megértette a célzást.

A dementor még mindig őket figyelte, és invitáló mozdulatot tett iszonyatos kezével, mintha csak azt mondaná, kövessék, menjenek vele.

Lucy rábámult.

- Nem kellene itt lenned - mondta fagyosan. - Az emlékeimet hagyd békén, világos? Finomabban is szólhatsz, ha éhes vagy. Gondolom, Azkabanban nincs asztali etikett, de ez itt a Corbitt-birtok, baromarcú!

A dementor nem reagált, csak ismét intett. Lucy tett pár lépést a boltív felé, aztán megtorpant.

- Tudom, hogy mit fogok látni ott. Hiába igyekszel, nem leszek tőle boldog. Az emberek nem így működnek, oké?

A dementor azonban nem tágított; vak arcát egy pillanatra sem fordította el a boszorkánytól, és csak hívta, hívta megállás nélkül.

- A nyavalya törje ki! - csattant fel Lucy. - Ha odamegyek, és megint végigélem az összes szart, amit éjjelente kábé ötször, akkor elengedsz?

Dudley ösztönösen követte a boszorkányt, ahogy dühös határozottsággal megindult a boltív felé. Az építmény egyszerre vonzotta és taszította őt; szívesen megnézte volna, mi van a túloldalán, ugyanakkor érezte, hogy ezzel valami retteneteset és visszafordíthatatlant tenne.

Lucy a boltív elé lépett, és karját összefonva megállt a függönytől alig pár centire. Az finoman szólva sem volt átlátszó, Dudley mégis tisztán látta mögötte a magas férfialakot, olyan közel, hogy ha kinyújtja a karját, megérinthette volna - mégis tudta, hogy elérhetetlen távolságban van.

Lucy egész testében remegve nézett farkasszemet az árnyalakkal.

- Most már elmehetek? - kérdezte vékony hangon. - Eleget gyötörtél?

A dementor nem reagált, csak figyelte a boszorkányt - az árnyalak azonban megmozdult. Először a kezét emelte fel, mintha búcsút intene, aztán megfordult, és ellépett a boltívtől. Alakja egyre halványult a függöny mögött, mígnem teljesen eltűnt; Lucy pedig rémülten kiáltott fel.

- Mi a franc - ez nem így történik! Nem megy el! Csak nézzük egymást - soha nem megy el! - Ökölbe szorított kézzel, könnyes szemmel meredt a dementorra. - Mit tettél? Nem veheted el tőlem! Csináld vissza...

A dementort a legkevésbé sem érdekelte, hogy mennyire felzaklatta őt; újra megismételte az invitáló mozdulatot a kezével, és a boltívhez siklott.

Aztán félrehúzta rajta a függönyt.

Vakító, fehér fény villant, és Dudley azon kapta magát, hogy a szalon padlóján fekszik. Mellette Dobby hevert a hasán, szaporán kapkodva a levegőt; távolabb Lucy azonnal talpra szökkent, és riadtan fordult körbe, a dementort keresve a tágas helyiségben.

- Azt... azt hittem, itt lesz - dadogta rémülten. - Hogy kiszabadult a pincéből... de hát ha nincs itt, akkor hogyan...?

- Dobby nem érti! - A házimanó aggódva rázta meg a fejét. - De biztosan az a dementor volt. Dobby érezte. Lucy Dawlish is érezte, ugye?

A boszorkány szaggatottan bólintott, Dudley pedig hirtelen azt kívánta, bárcsak megvigasztalhatná. Az az árnyalak valaha bizonyára egy ember volt - egy ember, aki már nem él...

- Gyakran látom álmomban - szipogta a boszorkány. - Csak nézzük egymást. De soha nem megy el! - A szeméből kövér könnycsepp csordult ki. - Dobby, miért ment el?

A manó nem felelt, csak megpaskolta a boszorkány térdét, és elővarázsolt a semmiből egy zsebkendőt.

- Dobby nem érti, ami a merengőben történt - felelte gondterhelten -, de úgy tűnik, a dementor egyre türelmetlenebb. Talán éhes is.

Lucy ingerülten fújta ki az orrát.

- Oké - motyogta -, lemegyek hozzá. Legyünk túl ezen az egész szaron. Ennél rosszabb már úgysem jöhet...

BUMM.

Dudley ugrott egyet, ahogy az előcsarnokban támadt robaj bezengte a szalon mozdulatlan levegőjét. Dobby ijedt sipítással bújt az asztal alá, Lucy pedig felháborodással vegyes rémülettel meredt a csukott ajtóra.

- Ez meg mi a Merlin retkes bakancsa már megint?!

Az ezután következő jelenetből Dudley egy árva szót sem értett.

A szalon ajtaja kicsapódott, és egy zilált külsejű fiatal nő rontott be rajta. Úgy festett, mint aki egy bálról, esküvőről vagy hasonló eseményről érkezett; a cipője azonban sáros volt, könnyáztatta arcán pedig fekete sávokban csorgott le a szemfesték. Remegő kezében varázspálcát tartott; szemmel láthatólag nem tudta eldönteni, hogy mindent ízekre átkozzon maga körül, vagy magzatpózban lekuporodjon a padlóra, és úgy maradjon másnap reggelig.

Lucy és a jövevény egy hosszú pillanatig csak bámultak egymásra...

...aztán a szalon levegőjét szisszenő surranással vágta ketté egy átok.

Dudley szíve kihagyott egy ütemet, Lucy azonban rutinszerűen elhajolt a sistergő fénycsóva elől - az a falba csapódott, hangos méltatlankodást váltva ki a szalonbeli portrék lakóiból.

Az ismeretlen boszorkány nem átkozott újra, csak állt, mint akit a talpánál fogva a padlóhoz ragasztottak, és a felháborodástól remegve bámulta Lucy-t.

- Te...

Lucy lerogyott a legközelebbi fotelbe, és teátrális mozdulattal kezébe temette az arcát.

- Ez a mai nap fénypontja, cseszd meg - sóhajtott. - Dobby, lennél olyan kedves kikászálódni az asztal alól, és tisztára sikálni a vendégünk agyát? Most, gyorsan, mielőtt megint nekem ugrik...

- Nem lehet, kisasszonyom! - sipította a házimanó. - Dobbynak morális problémái vannak az emléktörlő bűbájjal. Megfosztja az embereket a...

- Ó, hogy Merlin billentsen seggbe! - szitkozódott Lucy. - Ha Yaxleyvel vagy Fenrir Greybackkel találkozom egy sötét sikátorban, akkor is percekig moralizálsz majd, mielőtt cselekszel? Azért vagy itt, hogy megvédj! Csak nézd meg, milyen fejet vág a csajszi, tuti, hogy ki fog nyírni...

Erre már a jövevény is megtalálta a hangját.

- Majd pont te adsz morális tanácsokat másoknak, mi? - fakadt ki. - Gyászoltalak, tudod?! Persze őt nyilván beavattad. Csak nekem felejtettetek el szólni, hogy nem haltál meg...

- Őt? - Lucy felvonta a szemöldökét. - Ki az az ő? Ha az a tipped, hogy a titkos szerelmem, Ampók, akkor talált, de minden más esetben...

- REMUST! - kiabálta a másik boszorkány. - FOGADJUNK, HOGY Ő IS PONT IDE TART, HOGY SZÉPEN MEGVIGASZTALJON! ENGEM MEG SZOKÁS SZERINT OTT HAGYOTT A FRANCBA, MINT TE! MINT MINDENKI!

- Dora... - Lucy felsóhajtott. - Már megbeszéltük, hogy nem azért ártok másoknak, mert erre gerjedek. Rohadt fárasztó, hogy még mindig itt tartunk... tudod, most legszívesebben megfognám ezt itt - felemelte a piszkavasat a kandalló mellől -, és a fejedhez vágnám.

- Remek, mert én is!

- Csodás - akkor tedd le magad ide szembe. Most szépen elmeséljük egymásnak az elmúlt másfél évünk szívfacsaró drámáját, aztán eldöntjük, ki lesz a gyilkos, és ki az áldozat. Deal?

„Dora" nem szólt semmit, csak lehuppant az egyik fotelbe a dohányzóasztal túloldalán, és ügyetlenül törölgetni kezdte az arcát a ruhája ujjával. Ahelyett azonban, hogy eltüntette volna a lefolyt szemfestéket, csak még jobban szétkente.

- Dobby - mondta lustán Lucy -, remélem, az épp aktuális morális válságod közepette azért rittyentesz nekünk egy kis hangulatvilágítást.

- Mindenképpen, kisasszony! - felelte a házimanó. Tapsolt egyet, mire a szalonban körös-körül meleg fényű gyertyák gyúltak.

A Dorának nevezett nő Lucyra bámult, a gyertyákra, aztán megint Lucyra.

Aztán nagyot nyelt.

- Lucy... - kezdte, jóval halkabb és szelídebb hangon, mint eddig. - Miért egy manó varázsol helyetted?

* * *

Ha tetszett a fejezet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop) .

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)