Vörös volt az ég.

Lucy Dawlish hason feküdt, mozdulni sem merve, és hallgatta a csendet. Nem olyan csend volt ez, mint egy sötét szobáé, egy börtöncelláé, vagy akár egy kriptáé. Teljes csend volt, a környezet hanghatásainak abszolút hiánya.

A környezet hiánya.

Tér és idő hiánya.

Lucy következő gondolata az volt, hogy fázik. Immár két dologban volt teljesen biztos: az ég vörösségében és a tagjait gúzsba kötő fagyos hidegben. Ebből logikusan következett, hogy ha testtel nem is, de érzékekkel továbbra is rendelkeznie kellett. Talán ugyanoda került vissza, ahol a dementor-Siriusszal beszélt? Lehetséges, hogy az ember lelke még az őt körülvevő valóság pusztulását is túléli? Tényleg létezik az a metafizikai izé...?

Finom, kurrogó hangot hallott, és Fawkes tollainak égboltozata kettévált a feje fölött. Hát persze – nem az ég volt vörös, csak a főnix fölé boruló szárnya védelmezte őt ettől a bántó, világos fénytől, amitől egy csapásra hasogatni kezdett a feje...

– Egyben vagy?

Elakadt a lélegzete, ahogy az ismerős hang a fülébe hatolt, és az ismerős karok gyengéden átölelték őt. Tulajdonképpen nem is volt olyan rémisztő a gondolat, hogy ezen a furcsa, sterilnek tűnő helyen töltse az élete hátralévő részét, ha cserébe Sirius is itt marad vele...

– Semmi pánik – folytatta a férfi. – Már jártam itt, mikor meghaltam. Egész tűrhető hely, ahhoz képest, hogy még egy kocsma sincs.

Lucy konokul bámulta a térdét. – Mindig mondtad, hogy a pokolra jutok, de valahogy sosem hittem el.

Legszívesebben lekevert volna magának egy pofont, amikor meghallotta, mennyire remeg a hangja. Sirius gyengéden maga felé fordította az arcát; egy darabig némán nézte őt, aztán felsóhajtott.

– Oké, essünk túl rajta: bocsáss meg, hogy nem mondtam el. Nem tehettem, mert – hát, ez történt volna. A holtak nem szoktak szabadon flangálni az élők közt... elég törékeny lesz tőle a valóság, meg ilyenek. Szóval más megoldás kellett. Ne tudd meg, meddig szívtam Pyrites vérét, míg egy kicsit meg nem erőltette magát.

Lucy rengeteg mindent akart volna mondani egyszerre, de egy hang sem jött ki a torkán. Csak nézte a férfit, zilált fekete haját, sápadt arcát, elszánt tűzben égő szemét. Minden pillanatban arra számított, hogy végleg összeomlik a valóság, és ők ketten semmivé válnak, ám nem történt ilyesmi. Sirius finoman zihált, mintha kilométereket futott volna, és egyik kezét a mellkasára szorította.

Lassan feltérdelt, és a férfi kézfejére simította a tenyerét; még így is érzett valamiféle lüktetést, amit az anyagi világhoz szokott érzékei Sirius szívveréseként fordítottak le.

– Csomó mindent álmodtam, mióta idekerültünk – folytatta rekedten a férfi. – Nagyon rég volt, ugye?

– Én csak egy pillanatnak éreztem – felelte bizonytalanul Lucy. – Talán még annyinak sem.

– És megbocsátasz?

Lucy a két keze közé fogta Sirius arcát.

– Ha beleszerettem volna Gawain Robardsba... ha túlélhettük volna... elmondtad volna valaha?

– Nem gondolkodtam ezen. – A férfi egy pillanatra lehunyta a szemét. – Önszántamból sosem engedtem volna, hogy belekeveredj ebbe az egészbe, hogy olyan emberekért add az életedet, akiket nem is ismertél.

– Én tehetek róla, hogy Voldemort egyáltalán visszatért! – felelte Lucy. – Én készítettem el azt a hülye elixírt... én főztem és kavargattam hónapokon át, és engedtem, hogy Pettigrew hülyét csináljon belőlem. Nem tehettem meg, hogy kihátrálok! És azt sem bírtam volna ki, ha hiába halsz meg. Amikor elveszítettem a varázserőmet, megpróbáltam eltűnni, és megfeledkezni az egészről... de nyilván nem ment. Mint ahogy rólad sem tudtam megfeledkezni. Csessze meg, tényleg mintha a saját apámhoz akartam volna feleségül menni! Önfeláldozó seggfejek vagytok mindketten, és bele se gondoltok, hogy mások esetleg nem akarják nézni, ahogy helyettük kinyírnak titeket...

Lucy hiába próbálta elrejteni a hanghordozása élét; Sirius pedig lehorgasztotta a fejét.

– Nem akartalak egyedül hagyni – felelte halkan. – Ha Gawain Robardsként csak egy kicsivel kevésbé vagyok idegesítő és erőszakos, egy pillanat alatt szem elől tévesztettelek volna. Ha – ha nem tudsz megbocsátani nekem, azt is megértem. Ezt a kockázatot vállaltam.

– Egek, el ne sírd magad itt nekem! – sóhajtott fel Lucy. – Nem fényeztem még eleged az egódat az utóbbi időben? Nem fogom magát szeretni, Robards, és társai? Nem hiszem el, hogy fapofával végighallgattad az egészet!

– Azért a fapofával enyhe túlzás – jegyezte meg Sirius. Elfogadta a boszorkány feléje nyújtott kezét, és talpra állt; Lucyhoz hasonlóan hunyorgott az őket körülvevő éles, tiszta fényben. – Nem tűnt fel, hogy majdnem összecsináltam magam a meghatottságtól?

Lucy elmosolyodott, és a férfi kezét szorongatva körülnézett. Tágas, magas boltozatú, tiszta fénnyel teli térben álltak; és minél tovább nézelődött, annál több részletet fedezett fel furcsa, álomszerű környezetükben. Mindenfelé könnyű, világos köd gomolygott, ám a ködpászmák ahelyett, hogy eltakarták volna az őket körülvevő helyszínt, maguk voltak a még kialakulatlan, formáját kereső valóság.

Felnézve azon kapta magát, hogy óriási, napfényben fürdő üvegtető alatt állnak, mintha az üres, félig megépített Kings Cross előterében várnának a vonatukra. A környezet minden eltelt pillanattal egyre jobban hasonlított egy váróteremre, Lucy fejébe pedig befészkelte magát a gondolat, hogy a különös, anyagtalan tér, amiben léteznek, az ő elképzeléseihez idomul.

Szívesen megkérdezte volna Siriust, hogy ő mit lát, de ösztönösen érezte, hogy nem szabad tudnia.

Fawkes halkan trillázott egyet, és a boszorkány vállára telepedett, Lucy agyán pedig átsuhant, hogy vajon mi lehet Siporral. Hiszen ő is ott állt velük a tűzkörön belül, ő is szembeszállt Voldemorttal, ő is kész volt semmivé válni, hogy küldetésük teljes legyen... mert Sipor értette, hogy mire készülnek. Hiszen korábban is figyelmeztetni próbálta.

Figyelmeztette is volna, ha a gazdája nem tiltja meg.

Ha Sirius nem tiltja meg.

A következő pillanatban észre is vette a manót egy várótermi széken, ami egy perce még egészen biztosan nem volt ott. Sipor elgondolkodó arccal lógázta a lábát, aztán felpillantott a közeledőkre; és számos különböző érzelem suhant át az arcán egyszerre.

– Helló, Sipor – köszönt rá lazán Lucy. – Pont eszembe jutottál... – Futó pillantást vetett Siriusra. – Mióta is titkolóztatok ti ketten?

– Sipor nem jött rá azonnal. – A manó lesütötte a szemét. – Gazdám Harry Potterre hagyta Siport a végakaratában. Sipor nem akarta ezt... sokáig teher volt neki, és küzdött a parancsok ellen, Harry Potter azonban minden részletre gondolt, nem engedte, hogy Sipor árulása megismétlődjön... Sipor azt hitte, egykori családja ellenségét szolgálja, és keserűségben teltek a napjai. Később azonban Harry Potter beavatta a titkaiba. Elmondta, hogy ugyanazt a tárgyat próbálja elpusztítani, amit annak idején Regulus gazdám; és Sipor segítségét kérte... jól bánt Siporral, és Sipor megértette, hogy félreismerte őt... és gazdámat is félreismerte – tette hozzá halkabban.

– Miért nem mondtad soha, hogy Regulus nem volt halálfaló? – mordult fel Sirius. – Miért Lucytól kellett megtudnom? Nem tűnt fel, hogy Voldemort ellensége vagyok?

– Sipor úgy látta, nem csupán a Sötét Nagyúrra és a Sötét Nagyúr ellenségeire oszlik a világ – sóhajtott fel a manó. – Sipor nem tudta, hogy gazdám és Regulus egy oldalon álltak.

– Hát igen – felelte halkan Sirius –, ezt én sem tudtam.

Egy ideig csend volt.

– Hogyan jöttél rá? – kérdezte a férfi vonakodva, mintha fájna neki minden szó. – Én csak azt vettem észre, amikor már tudtad; és nem volt értelme titkolóznom előtted.

A hangjában most nyoma sem volt a gyűlölettel keveredett megvetésnek, amivel általában Siport illette; szemlátomást maga sem tudta, hogyan viszonyuljon a manóhoz, aki annak idején megkeserítette a gyerekkorát, most mégis lojális maradt hozzá.

– Sipor megpróbálta megkeresni Harry gazdámat, miután eltűnt, de sosem találta – sóhajtott fel a manó. – A mágiája minduntalan Gawain Robards közelébe vitte. Sipor egy ideig azt hitte, Gawain Robards Harry gazdám álruhában, de hamar ráébredt, hogy ez lehetetlen!

– De ha végig Sirius volt a gazdád, akkor miért voltál kénytelen engedelmeskedni Harrynek? – tárta szét a karját Lucy; aztán rádöbbent, hogy kész válasz van a fejében. – Várjunk csak... mert meghalt, igaz? És ezzel valóban Harry lett a Black család örököse. Amikor azonban visszatért, téged sem kötött többé hozzá a kényszer, hanem Siriusnak kellett mindenáron engedelmeskedned.

– Sipor eleinte azt hitte, azért nem érez többé kényszert Harry gazdám parancsainak teljesítésére, mert szívesen szolgálja őt – bólogatott hevesen a manó. – Csupán később kezdett el gyanakodni.

– A tükrön túlról is így hoztál vissza? Mert Sirius megparancsolta?

– Teljesen kétségbeestem – sóhajtott fel Sirius. – Azt hittem, a dementor lenyelte a lelked. Csak ültél üres tekintettel a földön, a tükör a kezedben...

– Gazdám pedig megparancsolta Sipornak, hogy csináljon valamit – bólintott a manó. – Sipornak ez adott erőt, hogy benyúljon a tükörbe, és visszahozza úrnőmet. A házimanónak a gazdája parancsa a legfőbb törvény.

– És ha már a kétségbeesésnél tartunk, szerintem te vagy az első mágus a világtörténelemben, aki kiakasztott egy koboldot – jegyezte meg Sirius. – Ampók teljesen kész volt! Azt mondta, egész életemben bánni fogom, ha nem megyek utánad. Már csak azt nem értem, hová tűnt a dementor...

Lucy óvatos oldalpillantást vetett a varázslóra, de az ösztönei azt súgták, ne árulja el „Kurt" titkát.

– Nem az volt a lényeg, hogy beszéljek vele – felelte halkan. – Át kellett kerülnöm az anyagi világon túlra, hogy megpillanthassam azt a valóságsíkot, ahol a sorsfonalak léteznek. Úgy tűnik, Pyrites és Scabior is így jutottak hozzá a képességükhöz: valamilyen formában a fogható valóságon kívülre kerültek. Mivel úgy tűnik, ők is kiestek a játékból, akárcsak Dumbledore, kellett valaki, aki képes megragadni Voldemortot a sorsánál fogva...

Egy darabig csend volt. Kimondatlanul bár, de mindannyian arra vártak, hogy történjen valami, a túlvilági ködből kibontakozó üvegkupolás váróterem azonban néptelen és néma maradt. Lucy még mindig Sirius kezét szorongatva indult el, hogy felfedezze; minden lépéssel új részleteket vett észre maga körül, a következő pillanatban azonban elhalványult, amit látott, futó emlék maradt csupán. Lassú léptekkel szelték át a csarnokot, míg el nem érték a nyitott, kovácsoltvas kaput a túlsó végén, ami pár pillanattal korábban még egészen biztosan nem volt ott. Fawkes ekkor újra trillázott egyet, és meglebegtette a szárnyait; Lucy ezt biztató jelnek vette, hogy tovább indulhat.

Az álomszerű környezet a kapun túl is a Kings Crossot idézte; Lucy peronokat látott, és a semmibe vesző sínpárokat: egészen pontosan hármat. A tér többi része minden eddiginél sűrűbb ködbe burkolózott, és ha közelített hozzá, pár lépés elteltével visszatartotta valami ösztönös, zsigeri rettegés.

Sirius megszorította a kezét, ő pedig riadtan kapta fel a fejét – és szinte azonnal földbe gyökerezett a lába.

A peronok végén, egy szögletes fémpadon Albus Dumbledore üldögélt kényelmesen, keresztbe vetett lábakkal, kedvenc lila-arany csillagos talárjában és a hozzá illő süveggel.

Lucy első gondolata az volt, hogy szívesen ráengedné a Magnumban maradt utolsó töltényt; aztán rájött, hogy a pisztolya valószínűleg nem működne a fogható valóság keretein túl, végül pedig azt is bevallotta magának, hogy elmondhatatlanul örül, amiért újra látja a vén igazgatót.

Dumbledore mellett a padon egy kupac könyv hevert egymáson; némelyik vékonyabb, némelyik vastagabb, de Lucy a külsejükből látta, hogy összetartoznak. Az ősz professzor elmélyülten olvasta az egyik kötetet, időnként helyeslően hümmögött egyet, máskor elnézően mosolygott, megint máskor a fejét rázta. Ahogy a boszorkány és kísérete közelebb ért hozzá, felpillantott, letette a könyvét, és elragadtatva csapta össze a két tenyerét.

– Lucy, Sirius – és persze Sipor! Nohát – soha jobbkor!

Fawkes felröppent Lucy válláról, és kurrogva ereszkedett le az ősz varázsló mellé a padra. Dumbledore szeretettel megsimogatta, aztán felállt. Kitárt karokkal közeledett Lucyhoz és Siriushoz, mintha át akarná ölelni őket, végül azonban csak a vállukat szorította meg. Égszínkék szeme ragyogott a vidámságtól, és Lucy agyán átfutott a gondolat, hogy soha nem látta még ezt az embert ilyen tökéletesen, maradéktalanul elégedettnek.

– Azt hittem, Pyrites vár majd itt minket – szólalt meg lassan Sirius.

– Meg Scabior – tette hozzá Lucy.

Dumbledore mosolya, ha lehet, még szélesebb lett.

– Valóban – mondta lassan. – Kétségtelen, hogy ez lenne az események logikus alakulása: elvégre a Sorsfonók kezdtek el mindent, úgy lenne a helyénvaló tehát, hogy ők is fejezzék be. Tökéletesen igazuk van! Bevallom, a jelen helyzet az én személyes turpisságaim egyike. Sőt, némi szerénytelenség árán talán azt is kijelenthetem, hogy a valaha volt legbriliánsabb ötletem. Ha úgy tetszik, egy igen elmés csalás.

Lucy felvonta a szemöldökét. – Miféle csalás?

– Mit gondol, kedves Lucy, hol vagyunk most? – tudakolta ártatlan mosollyal Dumbledore.

– Hát... gondolom, meghaltunk.

– Igazán? Mire alapozza ezt a feltételezést?

– Arra, hogy elpusztítottuk a valóságot. Megszűnt körülöttünk minden... szóval meghaltunk. Kikerültünk a fizikai valóságból.

Dumbledore elégedetlenül hümmögött.

– Meg kellett halnunk – tette hozzá Sirius. – Hiszen ez volt az egyezség lényege. Csak úgy hozhattuk helyre a Voldemort által okozott károkat, csak úgy rendezhettük vissza a megfelelő eseményeket a megfelelő helyre, hogy áldozatot hoztunk érte.

– Ó, igen! – kuncogott Dumbledore. – Itt van a krup elásva, ahogy mondani szokás. A Sorsfonókkal való megállapodás az volt, hogy nekem, magának és Perselusnak osztoznunk kell Lily Potter áldozatában: hozzá hasonlóan az életünket kell adnunk azért, hogy Voldemort elbukhasson. A szörnyű kettős gyilkosság meg is történt, Harry Potter Voldemort döntése által Kiválasztottá vált, sorsa pedig haladt tovább a maga előre vájt medrében. Csakhogy! Amikor a számításaimba hiba csúszott, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy magam helyett másra kell terhelnem ezt a nehéz sorsot... magára, Lucy... akkor elgondolkodtam. Amikor pedig a kibontakozó események azt is felfedték előttem, hogy magára Harryre is hasonló halál vár, ha egyszer s mindenkorra végezni akarunk Voldemorttal, lázadozni kezdtem. Nem tartottam igazságosnak, hogy ennyi vér és ennyi könny árán állítsuk meg őt: hogy a csapat tiszta lelkű emberből, aki összefogott ellene, senki ne élhessen tovább! Nem voltam hajlandó elfogadni, hogy veszítettem, hogy egyet sem sikerül megmentenem Voldemort ellenségei közül. Hogy mindannyiunknak meg kell ismételnie Lily Potter áldozatát...

– Nem volt más mód. – Sirius lehorgasztotta a fejét. – Tudtuk hogy ez lesz: csak azt nem, hogy Harrynek is meg kell halnia. Azt hittem, megmenthetjük őt.

– A maga halálának éjszakáján, Sirius, nem jött álom a szememre – felelte Dumbledore. A tekintetében csendes tűz égett. – Fel-alá járkáltam a szobámban, és gondolkodtam... szünet nélkül csak gondolkodtam Lily Potter áldozatán, és akkor váratlanul, kéretlenül eszembe villant nem csekély karrierem egyik legformabontóbb felismerése. Döbbenetesen egyszerű volt, fájdalmasan logikus, őrülten kockázatos – egyszóval tévedhetetlenül, kifogástalanul tökéletes. Biztos voltam benne, hogy jó úton járok!

– És mi volt ez a csodálatos felismerés? – tudakolta Lucy.

– Lily Potter áldozatot hozott – felelte Dumbledore. Az arca lelkes volt, szinte áhítatos. – Értik már? Áldozatot! Egy tökéletesen reménytelen helyzetben, abszolút túlerővel szemben úgy döntött, hogy inkább a halálos átok elé veti magát, mintsem hagyja, hogy elragadják a fiát. Ez volt az ő bátor, önfeláldozó döntése, amit anyaként meghozott – és ha Voldemort átka történetesen célt tévesztett volna, ha nem, vagy csak később találja el őt, a kis Harry Potter ugyanúgy védve lett volna Voldemort gonoszsága ellen – Voldemort ellen, aki akkor már hét darabra szakította a saját lelkét, és képtelen lett volna megharcolni azzal a felfoghatatlan, túlvilági erővel, amit egy anya áldozata jelent!

– Szóval... elég volt a szándék? – Sirius hangja rekedt volt.

– A szándék – és a hit. – Dumbledore figyelmeztetően emelte fel a mutatóujját. – Ha tehát valaki azt hiszi, hogy feláldozza az életét – teljes bizonyossággal hiszi, és teljes tudatával beleegyezik –, az áldozata abban az esetben is érvényes, ha valamilyen úton-módon – akár a valóságtól egészen elrugaszkodott kerülőúton – mégis életben marad, vagy kap egy második esélyt az életre. Az ifjú Harry Potter esetében az elméletem minden további nélkül használható volt; hiszen készen kellett állnia a halálra, hogy megszabadulhasson Voldemort horcruxától. A saját lelke, a saját élete azonban menthető volt... és azt hiszem, van rá mód, hogy a maguké is az legyen. A magáé minden bizonnyal, Lucy, hiszen sok dolga van még a valóságban.

Lucy rábámult.

– De hát a valóság elpusztult!

– Nem ott, ahonnét jön – felelte szelíden Dumbledore –, hanem egy másik valóságban.

Egy darabig csend volt. Fawkes békésen tollászkodott, Sipor egyik lábáról a másikra állt, Lucy megkövülten meredt az ősz varázslóra, Sirius pedig hirtelen felmordult:

– Azt már nem! Nem veheti el tőlem újra! Nem hagyom, hogy egy másik valóságba zárja...

A férfi szorítása fájóan erőssé vált Lucy karján; a boszorkány szeme azonban nem ettől lábadt könnybe. Végérvényes, teljes bizonyosság ömlött el a tudatában, akár egy tó hullámverés után kisimuló tükre; és tudta, hogy nincs több ellenvetés, nincs több kibúvó, nincs több kompromisszum.

– Muszáj mennem, igaz? Hiszen megmondta, hogy a sorsom csak egyféleképpen alakulhat...

Dumbledore bólintott.

– Attól tartok, egy másik valóságot is egyben kell tartania a jelenlétével – felelte lassan. – Át kell törnie a két valóság közti határt, Lucy... óvatosan, nehogy a sorsfonók haragja utolérje. Ez az ára az én kis trükkömnek. Habár talán most, hogy maga is képes megragadni a végzet szálait, kevesebb félnivalója van tőlük.

– Akkor én is megyek! – csattant fel Sirius.

Dumbledore kissé oldalra döntötte a fejét. – Nos, tulajdonképpen... tudják, ebben a bizonyos másik, vagy úgy is fogalmazhatnék, helyreállt valóságban Sirius Black eltűnt a háborúban, és a halálhíre csupán évekkel később jutott el a keresztfiához. Nem igényel különösebb színészi képességeket, hogy megrendezzék csodálatos – és meglehetősen hirtelen – feltámadását.

– De ez a Harry Potter nem az a Harry Potter lesz – mondta halkan Lucy. – És nem az a Remus, és nem az a Tonks, és nem az a Bill, és nem az a Fleur, ha egyáltalán túlélték a háborút... egy csomó ismeretlen ismerős. Tök egyedül leszek!

– Merlin ragyás seggét leszel te egyedül! – vágta rá Sirius. – Megmondtam, hogy én is megyek.

– Ez tipikusan olyan dolog, amiért húsz év múlva el akarsz majd válni tőlem! – csattant fel Lucy. – Hogy átrángattalak egy hülye másik dimenzióba, ahol nem is ismerünk senkit...

– Mert helyette mit csináljak? Üljek itt, és nézzem a falat? – vágott vissza a férfi. – Egyébként is – tette hozzá diadalittas mosollyal –, ha a legpesszimistább jóslatod is úgy kezdődik, hogy leélünk együtt még húsz évet, akkor máris megnyertél magadnak. – Jelentőségteljes pillantást vetett Lucyra. – Én vagyok a kigyúrt szívtipró a Szombati boszis románcokból, oké? A szelíd lelkű rosszfiú. Az anomália. A pasi, aki nem hagy el.

– Nem is vagy kigyúrt – felelte Lucy. Égett a szeme, mintha füst szállt volna belé; és gyorsan elfordult, hogy szemügyre vegye a könyveket, amiket Dumbledore halmozott fel a padon. Hiába nézte azonban őket, egyszerűen nem jutott el az agyáig, hogy mi áll rajtuk; csak az ősz professzort látta, ahogy meghatottan mosolyog.

– Nem vagyok őrült, hogy megpróbáljam szétválasztani magukat – felelte mosolyogva. – Nos... ebben az esetben nincs más hátra, eljött a búcsú ideje. Engem is elszólít a kötelesség.

– Hová? – akarta tudni Lucy. – Egyáltalán, mi ez a hely? Csak a fejünkben létezik?

– Elégedjen meg annyival, hogy valóságos – felelte Dumbledore. Kacsintott; és mire Lucy kérdőre vonhatta volna, hogy mégis mit akar ezzel, lila-arany taláros alakja szertefoszlott a peron hűvös levegőjében.

Sirius még mindig a kezét szorongatta; tűnődve nézett a sínpárokon túl a semmibe.

– Hát – mondta halkan –, elképzeltem már párszor, hogy új életet kezdünk, de nem pont erre gondoltam.

– Nem lesz egyszerű – sóhajtott Lucy. – Dumbledore azt sem árulta el, létezem-e egyáltalán abban a másik valóságban. Ki tudja, kiket ismertem, és te kikkel voltál jóban? Tuti azt fogják hinni, hogy valaki Százfűlé-főzettel vette fel az alakodat! Dumbledore nem az a fajta, aki könnyített pályára tereli az embert...

Sirius azonban úgy tűnt, egy cseppet sem tart a lehetőségtől, hogy egy másik valóságba csöppenjen.

– Azt hiszem – mondta halkan –, van valami más is, amit Dumbledore nem mondott el. Minél jobban körülnézek, annál biztosabb vagyok benne, hogy jártam már ezen a helyen... de nem Pyritesszel.

– Lehet, hogy ez valami világok közti hely – sóhajtott Lucy. – Ahol egyik valóság törvényei sem érvényesülnek. Itt vannak például ezek a könyvek...

Elharapta a mondatot. A könyvek, amelyeket korábban Dumbledore olvasott, már sehol sem voltak; és eltűnt a pad is, amire pakolta őket. A korábbi három-négy sínpár helyett most csak egyet látott a sűrűsödő ködben; fölötte jókora kijelző hirdette egy közeledő vonat érkezését, időpont és járatszám helyett azonban egy üzenet állt rajta.

MINDEN KONTEXTUS ÉS LOGIKAI ÖSSZEFÜGGÉS FELÉPÍTVE – MINIMÁLIS IDŐUGRÁS LEHETSÉGES

A LEHETŐ LEGJOBBAN HASONLÍTÓ VALÓSÁG, KIS KÜLÖNBSÉGEKKEL

TERMÉSZETESEN VISELKEDNI, NEM MENNI EL A KERT VÉGÉIG

GRATULÁLOK, J.S.

Sirius úgy nézett körül, mintha attól tartana, hogy a titokzatos J. S. a ködből leselkedik rájuk.

– Nem jöttél rá, hogy kicsoda, igaz?

– Fogalmam sincs – sóhajtott Lucy. – Úgy tűnik, még mindig nincs vége a sztorinak. Mert mindig történnie kell valaminek, hogy csesződne meg...

Sirius felvonta a szemöldökét. – Ha körülötted huszonnégy óráig nem történne semmi, szerintem összeomlana az univerzum. Nem bírna egy ekkora anomáliával.

– Nagyon vicces – morogta a boszorkány, de azért megfogta a varázsló kezét, amikor a semmiből feltűnt egy a Roxfort Expresszre kényelmetlenül hasonlító vonat, és az ajtók kitárultak előttük.

Csak ekkor döbbent rá, hogy teljesen megfeledkezett Fawkes-ról és Siporról. A főnixmadár, nagy meglepetésére, nem tűnt el Dumbledore-ral együtt, hanem ismét a vállára telepedett; a házimanó pedig gondolkodás nélkül követte őket a peronra.

– Sipor gazdámmal és úrnőmmel tart, ha gazdám és úrnőm megengedik – mondta, és kurtán meghajolt. – Sipor szívesen kezd új életet a Sötét Nagyúrtól távol.

Lucy és Sirius összenéztek.

– Hát jó, legyen – felelte Sirius vonakodva. – És ha azt akarod majd, hogy elbocsássunk, azt is megtesszük.

A manó erre nem felelt. Lucy sejtette, hogy túlságosan új még neki ez az egész helyzet – mindannyiuknak az volt, ahogy egymás után felkapaszkodtak a zavaróan valóságosnak tűnő vonatra a kényelmetlenül szűk, meredek lépcsőn, és eltűntek az anyagtalan ködből kibontakozó vonatkocsiban.

* * * * *

Lucy nem tudta volna felidézni, mi történt ezután. Valaminek mindenképpen történnie kellett, mert a – talán csak képzelt – zakatolás egy idő után elhalt körülötte, és nem létezett többé más, csak Sirius keze a kezében, és a tudat, hogy kettejük köteléke ezt a végső, nagy próbát is kiállta: és most megtehetik, amire mindig is vágytak.

Mindent újrakezdhetnek.

De tényleg mindent.

Mert a valóság, amiben felnőtt, és amiért az életét adta, semmivé vált. A Gringotts, a Corbitt-ház, a Chevrolet Impala, az újra beomlott Ritz, a múltja összes hibája, az összes kitartóan utált exe, az összes elnyomott cigarettacsikk, a kötelességei, a félelmei, és minden jó és rossz cselekedet, amit egy sosemvolt jövőben még véghez vihetett volna.

Nem volt többé az édesapja. Remus. Tonks. Bill. Fleur. Ampók. Gnarlak. Dudley. A dementor...

És nem volt többé Voldemort sem. Dumbledore teljes győzelmet aratott: az önjelölt Sötét Nagyúr nem teljesíthette be a sorsát, mert Harry Potter az útjába állt. Azok pedig, akik Harry Potter győzelmén munkálkodtak, mindannyian meghozták a szükséges áldozatot.

Lucy nem tudta, kinek az áldozata a legnagyobb.

Sirius a vállán nyugtatta a fejét, úgy aludt a félig valóságos ülésen, a semmibe tartó vonaton; látszólag egyáltalán nem viselte meg, hogy egy megfoghatatlan szikével kivágták addigi életéből, és most beillesztik egy másikba. Igaz, az ő régi valóságukba csak Gawain Robardsként térhetett volna vissza: a puszta jelenlétével feszegette a sors határait.

Neki, Lucynak pedig nem volt választása.

Hálás volt a férfinak, amiért vele maradt – el sem tudta képzelni, mihez kezdene nélküle –, a torkát mégis valami bonyolult, megnevezhetetlen érzés szorongatta. Félt attól, ami várt rá; félt, hogy valami olyat mond, vagy tesz, amivel azonnal megakasztja az események természetes folyását.

És ott volt persze J. S. kilétének titka: egy bosszantó üres folt a különböző okok és következmények kirakósának közepén. Ki lehet ez a különös személy, aki mindenen felül áll? Aki úgy tologatja a különböző valóságok eseményeit, ahogy neki tetszik? Létezhet valaki, aki a sorsmágusoknál is nagyobb hatalommal rendelkezik?

Talán Dumbledore már réges-rég elmondta neki az igazságot, amikor azt állította, J. S. maga a Halál? Vagy ez túl egyszerűen hangzik?

Hosszú órákig, vagy talán csak a másodperc törtrészéig tűnődött ezen – és akkor, egyszer csak, a tenyere puha, napsütéstől meleg fűnek csapódott, a tüdejéből pedig kiszorult a levegő.

Hason feküdt, akár az előbb, amikor azon a furcsa, pályaudvarszerű helyen ébredt; ezúttal azonban már-már fájóan valóságos környezet vette körül. A bőrét simogató fűszálak szárazak és melegek voltak a naptól; közöttük apró rögök morzsolódása jelezte, hogy a mezőt – vagy kertet, vagy bármi is volt ez –, már jó ideje elkerülte az eső. Lucy önkéntelenül ugrott egyet, amikor egy hangya kezdett felfelé mászni a karján; türelmetlen mozdulattal lepöckölte a kellemetlenkedő rovart, aztán felült, és körülnézett.

Ragyogó napsütésben fürdő, gondozott parkba került, egy impozáns kis tó partjára. Távolabb, egy sűrűn ültetett fasor mellett az árnyékban, thesztrálok legelésztek, szokásukhoz híven kerülve a napfényt; a rémlovak között pedig Lucy, határtalan megdöbbenésére, egy egyszarvút pillantott meg.

Talán a roxforti birtokon van? Vagy valahol egészen másutt?

Megzavarodva nézett körül. Siriust, Siport és Fawkes-t sehol sem látta, csak a hőségtől remegő nyári délelőtt levegője vette körül, és a fűszálak hajoltak szét koszos bakancsa előtt, ahogy tétova léptekkel megkerülte a tavat. A túlpartján fűvel benőtt földhalom állt, rajta egy kúriával.

Egy nagyon ismerős kúriával.

– Lucy! Te jó ég, hogy nézhel ki!

Fleur szaladt felé az illatos füvön; a ház verandájáról láthatta meg őt, átvágott a buxusokkal és jegenyékkel tarkított angolkerten, és most úgy szedte a lábát, mintha kergetné valaki. Finom, halványkék ruhát viselt, ami úgy omlott el csinos alakján, mintha egyenesen rá tervezték volna.

Valószínűleg így is volt, vélte Lucy.

Minél közelebb ért Fleur, annál inkább feltűnt neki, hogy zavaróan ki van öltözve. Az ő szerencséjével biztos valami Corbitt családi banzáj közepébe csöppent, ő meg úgy néz ki, mint – nos, bizonyára valahogy úgy néz ki, mint valaki, aki alig egy órája még sárkányon lovagolt, és élethalálharcot vívott Voldemort nagyúrral.

Vajon ebben a valóságban foglalkozott valaha sárkányokkal? J. S. azt mondta, eléggé hasonlít arra, amiben felnőtt...

– Merhlinre! – sápadt el Fleur, ahogy tetőtől talpig végigmérte őt. – Ezt nem 'iszem el! Alig egy órhával ezelőtt tökéletes voltál – tökhéletes, csák á ruha 'iányzott... és most kezd'etem elölről...

– Micsodát? – Lucy felvonta a szemöldökét.

– Á hajadat és á shminkedet! 'át mi mást? Áz édesapád szívro'amot fog kápni, ha meglát...

Lucy gyomra egyenletesen süllyedni kezdett. Alig rendezte a kapcsolatát az egyik John Dawlish-sal – a sajátjával –, máris itt volt a másik: és fogalma sem volt, mire számítson tőle. Vajon miért kell kiöltöznie? Miféle hülye partikat rendeznek a Corbittok ebben a hülye másik valóságban?

– 'sák fél óránk van! – szitkozódott Fleur. – Ha megkérhdezném, mit 'sináltál eddig, nem kápnék választ, ugye? Hi'etetlen 'ogy egy napra sem vágy képes kiszákádni á bánkból...

Tehát még mindig a Gringottsban dolgozott. Ez a gondolat némi erőt öntött Lucyba: legalább az életének egy részét viszonylag ismerős terepen folytathatja. Talán némi előnyt is szerezhet egyes koboldokkal szemben azáltal, hogy egy másik valóságban jobban – vagy éppen kevésbé – ismerte őket, mint itt.

Tudata óvatosan kezdett tapogatózni Fleuré felé, és szinte ugrott egyet a boszorkányból áradó jéghideg céltudatosságtól. Bármi is készült odafent, a Corbitt-házban, azt nagyrészt Fleur ütötte nyélbe: a küszöbön álló esemény minden apró részletét számontartotta, és feltett szándéka volt, hogy az elejétől a végéig felügyelje, hogy minden tökéletesen alakul-e, minden parfait és chic-e, úgy, ahogy azt ő, Lucy annak idején megálmodta, mikor egyszer nagyon berúgtak Sohóban...

...tehát ő, Lucy megálmodott valami ehhez hasonló eseményt. Bármi is legyen ez.

Biztosan megőrült.

Lucy azon kapta magát, hogy átráncigálják a Corbitt-ház ismerős – igaz, furcsán feldíszített – szalonján, fel, az emeletre, az egyik vendégszobába, ami jelenlegi állapotában leginkább egy túlzsúfolt mobil gardróbra hasonlított. Mindenfelé megbűvölt vállfák, cipőkanalak, púderecsetek és hajtűk röpködtek, a bábeli összevisszaság középpontjában pedig ott állt Tonks, Ginny Weasley, egy bozontos hajú lány, akit Lucy némi késéssel Harry Potter egyik barátjaként azonosított, valamint – a gyomra ettől ugrott egyet – Andromeda Tonks és Narcissa Malfoy.

Egymás mellett, mosolyogva – a mosoly azonban rögtön lehervadt az arcukról, ahogy meglátták őt.

– Miért is lepődöm meg – sóhajtott Andromeda. – Kádba veled! Ne is kezdd el mesélni, hol voltál már megint...

– Egy pillanatig sem voltak olyan illúzióink, hogy legalább ma kihagyod – bólintott kissé rezignáltan Narcissa. A két nő olyan gyorsan kapkodta le róla a ruháit, és terelte át a vendégszobából nyíló fürdőbe, hogy Lucynak megnyikkanni sem volt ideje, nemhogy tiltakozni. – Szép dolog az állatvédelem, drágám, de hidd el, azok a sárkányok tényleg kibírnak még pár hetet a tárnákban. Egy pillanatig sem éheztetik őket.

Lucy behunyt szemmel tűrte, hogy egy kissé túl hevesen elvarázsolt mosdókefe tetőtől talpig végigsikálja, míg valamelyik boszorkány a haját mosta. Tehát végre felhatalmazást kapott, hogy megszüntesse az őrsárkányok alkalmazását a Gringottsban. A saját valóságában bezzeg még addig sem jutott el, hogy petíciót nyújtson be rá – kezdetben félt, hogy Bogrod egyszerűen kirúgatja, később pedig Gnarlak a közelébe sem engedte a tárnáknak; most már értette, hogy azért, nehogy idő előtt rájöjjön a Sequestrum titkára.

Mialatt egy gyors bűbájjal megszárították, bosszantóan csinos alsóneműkbe öltöztették, és Fleur ismét nekiállt a sminkjének és a hajának, Lucy határozottan aggódni kezdett. A nők olajozott gépezetként keringtek körülötte, mintha egy ezerszer átbeszélt forgatókönyv szerint haladnának, ő pedig kezdett attól tartani, hogy valamiféle bál készül a Corbitt-házban. A régi családok tartottak néha efféléket, de mivel a szülei a háború és a varázslóelitben keletkezett szembenállás miatt egyre sem vitték el – sőt, az édesanyja halála után az apja jóformán sehová sem vitte el –, még soha életében nem volt része hasonlóban. Legközelebb talán akkor jutott hozzá, amikor elment Percyvel arra a partira Malfoyékhoz. Mintha évezredek teltek volna el azóta...

– Öt perc és kezdődik! – szólalt meg sürgetően Ginny. – Megvagytok már?

– Ruha, cipő, és indulhatunk! – kiabált ki vidáman Andromeda. – Na, drágám... hunyd be a szemed! Nem, tényleg hunyd be. Hagyomány!

Lucy engedelmeskedett. Határtalan felháborodására nem csak hogy fűzőbe bújtatták, de ráadásul valami rémesen bonyolult és drága ruhát adtak rá; legalábbis az anyagából erre következtetett.

– Cipő – csendült Fleur hangja; de alig ért a lába a talpbetéthez, Lucy felcsattant.

– Na ne! Nem fogok ebben a cuccban és tűsarkúban bohóckodni! Add vissza a bakancsom!

– Á bákáncsod? – Fleur hangjából sütött a felháborodás. – De 'át...

– Úgysem fog látszani! – vetette be a perdöntőnek ítélt érvet Lucy. – De nem akarok pofára esni, meg ilyenek.

Egy darabig csend volt a szobában, aztán Fleur – aki egyértelműen a készülő esemény legfőbb autoritása volt – felsóhajtott.

– 'át jó... de ezérht kárpótolni fogsz!

Lucy léptek zaját hallotta, aztán Fleur kezét érezte a vállán; a levegő szinte vibrált egyre fokozódó izgalmától.

– Ná jó – mondta vidáman a boszorkány – kinyit'átod á szemed!

Lucy kinyitotta – és mérhetetlen hálát érzett, amiért ragaszkodott a bakancshoz, mert az elé táruló látványtól vészesen megroggyant a térde.

Ragyogóan fényes, csigákba rendezett hajjal és tökéletes sminkkel állt a tükör előtt, egy felfoghatatlanul gyönyörű, hosszú, fehér ruhában.

Egy minden kétséget kizáróan esküvői ruhában.

A szélesen vigyorgó Fleur pedig egy áttetsző fátylat tartott a kezében.

– Merlin seggére – nyögte ki. Az arcából kiszaladt az összes vér; attól pedig, hogy látta a saját sápadtságát a tükörben, csak még jobban elhatalmasodott rajta a rosszullét.

– Nyug'álom! – mosolygott rá Fleur. – Tökhéletesen nézhel ki. Minden rendben lesz.

– ...aha – nyögte ki Lucy.

Vajon hol lehet most Sirius? Már lent várja őt, vagy Andromeda meg Narcissa őt is úgy rendbe szedik, ahogy vele, Lucyval tették? Vagy a férfiak teszik ugyanezt? Mi szokott történni egy esküvőn? Mit kell mondania? Egyáltalán, honnan lehet biztos benne, hogy Sirius még mindig el akarja venni őt? Na persze, gondolkodás nélkül vele tartott egy másik valóságba, hogy együtt lehessenek, de azért elképzelhető, hogy nem akarja ennyire elsietni a dolgokat...

Minimális időugrás, na persze. Rohadj meg, J. S., bárki is vagy!

– Tudom, mit érhzel most – jelentette ki Fleur.

Lucy ránézett.

– Hát, hallod, ezt erősen kétlem.

– Ugyan márh! 'iszen emlékszel milyen ideghroncs voltám áz esküvőmön. De minden 'sodásan álákult. És ez má este is így lesz!

Lucy hagyta, hogy a másik nő megfogja a kezét, és kivezesse a szobából, le a lépcsőn és át a szalonon, ahogy az előbb, aztán leültesse, megparancsolja neki, hogy várjon, és kiszaladjon a kertbe. A házban egy vendég sem maradt; Lucy gyanította, hogy már mindenki elfoglalta a helyét.

Sejtette, hogy ki kellene élveznie ezeket a perceket, a gondolatai azonban megállás nélkül zakatoltak. Az ő sorsa csak egyféleképpen alakulhat – ez vajon azt jelenti, hogy az összes valóságot is beleértve csak egyetlen egy van belőle? Ha csak egy van belőle, hogyan emlékezhet rá Fleur? J. S. ugyanúgy beleszőtte őt, Lucy-t az itteniek sorsába, ahogy korábban Pyrites elválasztotta mindazoktól, akik ismerték? Mennyire valósak Fleur vele kapcsolatos emlékei? Az alapján, hogy ő szervezte meg az esküvőt, úgy tűnik, elég jóban vannak...

Összerezzent, amikor egy kezet érzett a vállán. Az édesapja állt mellette a legjobb dísztalárjában; katonás tartása, markáns arca és a belevegyülő ősz szálak ellenére sem ritkuló haja szokatlanul sármos külsőt kölcsönöztek neki.

– Tudom, hogy nem állsz még készen, de ideje indulnunk – súgta Lucy fülébe. – Öt perc késésben vagyunk, és Fleur lassan pánikba esik... a vőlegényedről nem is beszélve.

– Aha... – felelte zavartan Lucy. Olyan érzés fogta el, mintha húzóra megivott volna egy pohár vodkát.

– Az édesapja a két keze közé fogta az arcát.

– Figyelj rám... – mondta alig hallhatóan. – Én a te John Dawlishod vagyok.

Lucy megdermedt.

– De hát... az lehetetlen!

– Úgy tűnik, családi vonás – vont vállat az édesapja. – Szeretjük a lehetetlen dolgokat.

– De J. S. azt mondta...

– Nehéz értelmezni, amit J. S. mond az embernek. Kis kreativitással bármit jelenthet, és ezt gyakran ki is használja. És mielőtt megkérdeznéd: nem, fogalmam sincs, ki lehet.

Lucy felpattant a kopott kárpitról, és magához ölelte a férfit. Kiélvezte, ahogy megtorpan, ahogy meglepetten szusszan egyet, ahogy lassan eszébe jut, hogyan mozgassa a karjait, és ügyetlenül visszaöleli őt. Az apja ugyanazt a kölnit használta, mint a gyerekkorában, és az emlékek egy pillanatra elszédítették – aztán megcsúszott a ruhája szegélyén, és mindketten a kanapén landoltak.

– Még nincs vége ennek az egésznek, igaz? – kérdezte Lucy a plafontól.

– Nem tudom, vége lesz-e valaha. – Az édesapja mosolygott. – Azt viszont tudom, hogy egy kicsit megpihenhetsz. És azt is tudom, hogy valaki olyanra bízlak, aki mindig vigyázni fog rád.

Lucy rásandított az esküvői fátylon keresztül. – Hány zonkós szerencsesütit ettél meg, mire összeraktad ezt a pár mondatot?

Az apja öntudatosan felszegte a fejét. – Menjünk – parancsolta. – Ha lehet, ne ess el megint a saját lábadban.

Lucy számára ez még a fehér ruha alá rejtett bakancsban is nagy feladat volt; ahogy átvágtak a kerten, és lassan lesétáltak a kúria mögött felállított pavilonhoz, valahogy mintha az összes gyerekként megtanult mozgáskoordinációs készségét elveszítette volna. Egy pillanatig sem mert a látótere szélén formátlan masszává mosódó vendégekre nézni; minden lelkierejét arra összpontosította, hogy olyan arcot vágjon, mint akinek ez élete legszebb napja.

Mert tulajdonképpen az is volt; csak nem számított rá, hogy most rögtön át kell élnie. A közeledtét jelző zene és a násznép gyönyörködő sóhajai csupán valahonnan nagyon messziről szivárogtak be a tudatába; csak a pódium lebegett a szeme előtt, tetején egyik oldalt a kék ruhás Fleurrel, Tonksszal és Ginnyvel, másik oldalt a dísztaláros Remusszal, Kingsleyvel és Harry Potterrel...

Középen pedig ott állt Sirius; és miután a tekintetük találkozott, Lucy képtelen volt máshová nézni.

A férfi úgy festett, mintha Remus, Harry és Kingsley hasonlóan szörnyű állapotban találtak volna rá, mint Fleur őrá, de jóval kevesebb szakértelemmel fogtak volna hozzá a külseje feljavításához. Láthatólag ő is kényszerfürdőt vett, és meg is borotválkozott, a dísztalárja viszont kissé lötyögött rajta. A lágy, nyári szellő felborzolta frissen mosott haját, sápadt arcát és karikás szemét azonban semmiféle mágia nem tüntethette el.

Lucy-t mindez a legkevésbé sem érdekelte.

Csak Sirius számított, az édesapja karja az ő karjában, és a tény, hogy nem maradt több ideje felfogni, hogy pár percen belül férj és feleség lesznek.

Sirius pillantása szünet nélkül kereste az övét a fátyol alatt, és amikor a szertartást vezető bozontos hajú pöttöm varázsló rázendített az azért gyűltünk ma itt össze kezdetű baromságokra, lehelethalkan – még a szája is alig mozgott –, odasúgta neki:

– Nyugtass meg, hogy igent fogsz mondani.

Lucy felvonta a szemöldökét.

Egy perc, és megtudod, küldte Sirius felé a kristálytiszta gondolatot, és majdnem elnevette magát, ahogy a férfi szeme egy pillanatra elkerekedett a váratlan rémülettől.

Ne csináld már velem...!

A türelem rózsát terem, szuggerálta Lucy, miközben továbbra is boldogan mosolygott rá. Mindjárt kezdi az akarod-e meg fogadod-e kezdetű baromságokat, én meg majd improvizálok.

Azok nem baromságok! – méltatlankodott Sirius.

Dehogynem. Már ezerszer megígértünk egymásnak mindent. Szavakkal, meg anélkül is. Akkor meg mit vagy így beszarva?

* * *