Egy héttel később

– Szóval azt mondja, ez a maga kocsija, és elvárja, hogy el is higgyem.

P. J. Watkins felügyelő eddig egy joviális nagybácsi arckifejezésével hajolt be a Rolls Royce félig lehúzott ablakán, Dudley azonban érezte, hogy kezdi kihozni a sodrából. A rendőr még egyszer végigpörgette a nagy, fekete autó papírjait, melyet John Dawlish MI6-ben használatos álnevére állítottak ki – Dudley nem jegyezte meg, mi volt az –, és ingerülten letörölte a kabátujjáról a ráolvadt hópelyheket. Reggel óta havazott egész Angliában: a fel-feltámadó szél sűrű, tejfehér köddé kavarta a porhavat, jócskán megnyújtva ezzel a Cornwall és London között húzódó, eleve is több órás utat.

A rendőr kelletlenül visszaadta a forgalmi engedélyt, és a John Dawlish álnevére kiadott jogosítványt is, amire Dudley előző este csodálatraméltó precizitással simította rá a saját igazolványképét. Maga sem értette, hogy lehet olyan szerencséje, hogy Watkins lusta kihalászni a tokjából.

– Tudja – dörmögte –, az a baj magukkal, fiatalokkal, hogy sosem tanultak tiszteletet. De annyira nem, hogy abból anekdoták születhetnek. Pár éve például egy motoros nőszemély úgy gondolta, hogy ha elkérem tőle a papírt, arra az adekvát válasz csakis az olló lehet. Bizonyára meg volt róla győződve, hogy feltalálta a spanyolviaszt.

Dudley hősiesen elfojtotta a mosolyát. A tekintete újra meg újra a Rolls Royce műszerfalára tévedt; a benzintank már majdnem kiürült, a Malfoyjal megbeszélt londoni találkozójáig fennmaradó percek pedig könyörtelenül pörögtek – továbbra sem volt azonban ötlete, hogyan rázza le a hóvihar közepén is makacsul járőröző rendőrt.

Már azt is sikerélményként könyvelhette el, hogy P. J. Watkins nem jött rá azonnal, hogy jogosítványa sincs. Az édesapja beültette ugyan a volán mögé, ha néhanapján sikerült megszökniük az édesanyja figyelő tekintete elől; Dudley azonban mindig is nehezen igazodott ki a műszerfalon, túltekerte a kormányt, és erőszakosan taposott a pedálokra. Ezzel az automata váltós, balkormányos amerikai autóval pedig aztán végképp nem boldogult! Amilyen ügyesen bánt a kontrollerrel, olyan nehezére esett elhelyeznie a Rolls Royce-ot a térben: bármit megadott volna egy robotpilótáért, ami vezetés közben instrukciókat ad neki. Valahogy mégis sikerült a jeges utakon, az éjszakai sötétségben átjuttatnia az autót a Kagylólak és a Foltozott Üst közötti táv majdnem teljes egészén: már tényleg csak az hiányzott volna, hogy letegye a Rolls Royce-ot valahol a Charing Cross mentén, és megvárja Malfoyt a Foltozott Üstnél.

Ha Dudley arra gondolt, mennyi nehézségen verekedték át magukat, hogy ma este találkozhassanak, a jegyzettömbjét kapirgáló felügyelő egyenesen nevetséges akadálynak tűnt. John Dawlish forgószélként ragadta ki kollégiumi rejtekhelyéről, nem hagyva rá időt, hogy bármit is megmagyarázzon Malfoynak: Dudley végül Siporral küldött neki üzenetet, a manó pedig megtalálta a módját, hogy a maffia tudta nékül lépjen vele kapcsolatba. Ez persze egyszeri eset volt: későbbi titkos megbeszéléseik a GameFAQ fórumán, majd e-mailben zajlottak. Malfoy – azaz dracodormiens97 – napokat töltött azzal, hogy felfedezze az emotikonokat, a bejövő és kimenő üzeneteket, illetve az arab hercegek örökségével kapcsolatos spam e-maileket, végül azonban Dudley-nak sikerült rászoktatnia az elektronikus levelezésre. Malfoy, mint kiderült, nem ment haza a szüleihez: miután Fenrir Greyback ismét a nyomára bukkant, egy gringottsi koboldon keresztül, aki jó pénzért nagyjából bármire hajlandó volt, új rejtekhelyet szerzett magának London szívében, amit csak azért hagyott el, hogy a Charing Cross Road környéki netkávézókból fel-fellógjon a hotmailre.

Dudley hosszú éjszakákat töltött azzal, hogy újra és újra elvérzett a 711-es pálya útvesztőjében: a Malfoy-széfhez vezető virtuális akadálysorozat komplexebb és következetlenebb volt bárminél, amivel eddig a Mega-széria végigjátszása alatt szembesült. A pálya elején minden mozdulat és minden tizedmásodperc számított, a közepétől kezdve azonban Dudley nem is mindig ugyanazokkal az akadályokkal került szembe: inkább véletlenszerűen ismétlődő lehetséges problémákkal, amelyek előállhattak a széfek felé vezető úton. Hol a bank tárnáiba leereszkedő csille robbant le Smith ügynök alatt, hol sárkányok támadták meg, hol a koboldok leplezték le, mint imposztort, hol a Mágiaügyi Minisztériumból küldött fejvadászcsapatok pixeles alakjai végeztek vele. Nem sikerült rendszert találnia az akadályokban: egyszerűen meg kellett tanulnia, melyiket hogyan küzdje le. Időről időre elkísérte Mr. Dawlish-t vagy Billt a közeli városba – szigorúan autóval, hogy a halálfalók ne bukkanhassanak a nyomukra –, és amíg a felnőttek a bevásárlást vagy egyéb teendőiket intézték, Dudley befoglalta a hátsó asztalt a környék egyetlen internetkávézójában, hogy beszámoljon Malfoynak a játékkal kapcsolatos legújabb fejleményekről.

Az ötlet, hogy a sorsdöntő pillanatban ő maga is elkísérje Malfoyt a bankba, akkor fogalmazódott meg benne, amikor Smith ügynök egy különböző úticélok felé orientált zsupszkulcsokkal teli raktárban küzdött meg egy tompa bárddal hadonászó kobolddal. Malfoy égre-földre esküdözött, hogy ez a helyiség nem csak a játékban létezik, és a Fehér Házba éppúgy eljuthat onnét az ember, mint a Bahamákra, vagy éppen az Északi-sarkra. Dudley eltökélte, hogy szerez pár ilyen zupszkulcsot – már csak azért is, hogy legyen hová bújtatnia a szüleit, ha valami nem a tervek szerint alakul. Gyanította ugyanis, hogy ha valóban kerestetik azzal a Nabokovval, csak idő kérdése, hogy a maffia is követni kezdje őket. Anya és Apa elvégre nem arról híresek, hogy értenék a varázsvilág szabályait... és ha a maffia elkapja őket, aligha bánnak majd velük kesztyűs kézzel.

Végül néhány órával ezelőtt, december huszonkettedikén hajnalban gyorsultak fel az események. Még javában sötét volt, amikor Dudley felriadt. Kék lidércfény táncolt az ablaka alatt: ragyogva pulzált, akár egy lebegő tűzlabda, és ő megbabonázva nézte, ahogy Ron Weasley félig begombolt kabátban, a kezében egy furcsa tárgyat szorongatva rohanni kezd felé. Ami ezután történt, az leginkább a Mega-2 végét juttatta eszébe: Ron a kék tűzgömb előtt megtorpant, a kezében villogó fémtárgyat szorongatva, egy darabig csak nézte a furcsa jelenséget, aztán megérintette. A tűzgömb erre apró ponttá zsugorodott, és mintha belészállt volna – a következő pillanatban pedig a srác szőrén-szálán eltűnt!

Dudley szerint senkit nem rázott meg annyira ez az eseményt, mint Lucy-t. A boszorkány persze jól titkolta, mint az érzéseit általában, ő azonban hamar észrevette rajta, hogy olyan kényszercselekvéseket ismételget egymás után, amelyek leginkább egy NPC végtelen loop-ban ismétlődő mozdulataira emlékeztetnek:

(1) Általában a kanapétól indult ki. Onnét elment az ablakhoz, kinézett rajta, az ablakpárkányra dermedt viasz nyomait kapargatta.

(2) Lassan elment a könyvespolcig, belelapozott pár kötetbe.

(3) Megunta a könyveket, vette a kabátját, és kiment; a parton sétált fel-alá, néha egyedül, néha Kurttel.

(4) ...és repeat.

Határozottan úgy nézett ki, mint aki valami nagyon utálatos dologra készül, amit hamarosan meg kell tennie – és ami összefügg Ron távozásával. Hiszen még mondta is!

A következő napokban Lucy számára hirtelen sürgőssé vált, hogy seggbe rúgja azt a Gnarlak nvű koboldot. Egy assassin következetességével tökéletesítgette a tervét, és esténként, amikor Dudley-n kívül senki sem figyelt rá, olyan képet vágott, mint a főszereplők Anya kedvenc szappanoperasorozataiban, mielőtt valami önfeláldozó baromságot csinálnak.

Dudley kifejezetten bosszantónak találta, hogy rajta kívül mintha senki nem vette volna észre a Lucyban végbement változást: a legkevésbé Gawain Robards, aki állítólag szerelmes volt belé, vagy mi. Igaz, azt nem lehetett elmondani, hogy ne igyekezne. A férfi látástól vakulásig dolgozott a minisztériumban, Forma 1-es pilótaként szlalomozva a különböző kötelességek, buktatók, csapdák és titkos gerillaakciók között. Nappal az irodájában tette a szépet annak a Jekszlinek, vagy hogy is hívták, éjszaka mugliivadékokat csempészett át a határon, a kettő közötti órákban pedig Lucy-t piszkálta a legkülönfélébb dolgokkal: evett-e már, aludt-e már, ivott-e eleget (vizet, Dawlish!), gyakorolt-e már aznap a pálcájával, és így tovább. Dudleynak fogalma sem volt, mikor alszik Robards, ha alszik egyáltalán, de remélte, hogy Lucy életfunkcióinak rendszeres ellenőrzésén túl az is eszébe jut majd, hogy értelmezze a boszorkány viselkedését. Többször megpróbált négyszemközt maradni vele, de sosem sikerült. Egyébként sem tudta volna, mit mondjon.

Az igazat megvallva ez gyakran előfordult: például most is, hogy P. J. Watkins felügyelő egyre türelmetlenebb várakozással fixírozta őt. Dudley ötletek híján egy szót sem szólt, csak gubbasztott a combjait megfeszítve a Rolls Royce ülésében, küzdött az erősödő kísértéssel, hogy hirtelen a gázra taposson, és remélte, hogy nem látszik, mennyire izzad.

– Mr. Dursley – sóhajtott a rendőr –, attól tartok, most velem kell jönnie.

A félelem Dudley gyomrába mélyesztette jeges karmait. A hópelyhek egyre sűrűbben, zavarosan kavarogtak a Charing Cross Roadon, ami ezen a hajnali órán kísértetiesen üres volt. Ilyen szörnyű látási viszonyok mellett igazán nagy pech kellett hozzá, hogy megállítsák. Csak annyit kellene tennie, hogy odébbsuhan pár saroknyit, és otthagyja a Rolls Royce-ot... ha bejön, amit Malfoyjal elterveztek, amúgy sem lesz szükségük többé kocsira...

– Kérem, szálljon ki a járműből, és helyezze összekulcsolt kezeit a tarkójára – folytatta P. J. Watkins felügyelő, olyan hangon, mintha életében először ejtené ki ezeket a szavakat.

Dudley rápillantott.

– Ne tessék nagyon haragudni – mondta udvariasan, és teljes erejéből rátaposott a gázra.

A motor felbőgött, az autó kilőtt a belváros felé. A kerekek szinte azonnal csúszni kezdtek az úton felgyülemlett latyakos hótól; Dudley gyanította, hogy a kormánymozdulataival nemhogy nem engednék át egy vezetővizsgán, de még az autósiskola épületéből is kitiltanák. Nem ütközött azonban bele semmibe, és nem is veszítette el az uralmat a jármű fölött; a szeme sarkából még látta a nyomába szegődő rendőrautót, és hallotta a szirénák sivítását, ahogy visszaverődnek a környező magas házfalakról, de hamar lehagyta Watkins felügyelőt. Pár száz méter száguldás után jobbra fordult, aztán balra, aztán megint jobbra – aztán kiugrott az autóból, és kalapáló szívvel rohant végig az első útjába kerülő sikátoron. Maga is alig hitte, de pontosan ott lyukadt ki, ahová készült: az Ampóktól örökölt szemüveglencsének hála nem maradt rejtve előtte a Foltozott Üst hólepte cégére.

A kocsma ezen a korai órán még zárva volt, az Abszol Útra nyíló átjáró azonban nyitva állt minden mágiahasználó előtt. Dudley alig lépett ki a szemetes udvarra, Malfoy magas alakja máris előbukkant az árnyak közül.

– Na végre, Dursley! – sziszegte. – Már azt hittem, felültetsz.

– Megpróbáltak letartóztatni – felelte büszkén Dudley. Most, hogy Watkins felügyelő már puszta hátrahagyott emlék volt London varázsmentes részén, az egész igazoltatós-autósüldözős sztori sokkal menőbbnek tűnt. – De most már minden oké. Menjünk... hűha!

Dudleynak egy pillanatra elállt a szava. Malfoy egyáltalán nem úgy nézett ki, mint ahogy az emlékeiben élt; amin tulajdonképpen nem kellett volna ennyire meglepődnie, tekintve, hogy a varázsvilágban mindenki ismerte őt. Ez azonban nem készíthette fel arra, hogy a fiút feketére festett hajjal, feketével kihúzott szemmel, és – valószínűleg – Pierstől kölcsönvett, agyonszegecselt fekete bőrcuccokban lássa viszont.

– Varázslat nélkül kellett csinálni, hogy ne ismerje fel a tisztítóvíz – motyogta Malfoy. – Bár elvileg a hajfestéket is leszedi. Majd próbálok nem aláállni. Nagyon rémes?

– Igazából egész jól áll. – Dudley megköszörülte a torkát. – Na jó, hát akkor izé, menjünk.

Ahogy Malfoy rákoppintott a pálcájával a téglafalra, és az Abszol útra vezető átjáró lassan kinyílt előttük, Dudley agyán átfutott, hogy ő is álcázhatta volna magát – de aztán eszébe jutott, hogy nem árt, ha valamelyikük büntetlenül a nyakába kaphatja azt a tisztítóvizet, és kissé megnyugodott.

Már amennyire egy tervezett bankrablás előtt pár perccel megnyugodhatott az ember.

Dudley és Malfoy átvágtak a néptelen Abszol úton, és ösztönösen megszaporázták a lépteiket. Egy szó sem esett köztük, míg meg nem érkeztek a hajnali sötétségben is méltóságteljes Gringotts oldalsó bejáratához, de nem is volt rá szükség: tervük minden apró részletét tökéletesre csiszolták már a hotmail levelezőrendszerében.

A bejárat előtt didergő boszorkányok és varázslók szedett-vedett csoportja várakozott; Dudley eddig nem érezte úgy, hogy különösebben kiöltözött volna, a Billtől kapott új télikabátjában azonban hirtelen úgy érezte, mintha legalábbis a Buckingham-palotából érkezne. Hát, lehet, hogy ez a Voldemár nagyúr akkora arc akart lenni, mint Darth Vader vagy Palpatine, de az infláció visszaszorítása, na, az láthatólag nem nagyon ment neki...

– Mit bámulsz, he? – dörrent rá egy rongyokba öltözött varázsló, aki – legalábbis Dudley nagyon remélte – varázslattal védte a hideg elől szandálba bújtatott meztelen lábfejét. – Nem láttá' még embert?

Dudley lesütötte a szemét, és ösztönösen közelebb húzódott Malfoyhoz. Csak annyi volt a dolguk, hogy épségben bejussanak a bankba – mint Ampók kontaktjain keresztül megtudták, az a Bogrod nevű kobold, aki ezt a kamuállást ajánlotta nekik, általában szerette egy teljes napig ingyen dolgoztatni a klienseit, mielőtt feladta őket a bank vezetőségének: ez elméletben több órát nyert neki és Malfoynak, amíg szabadon mozoghattak a Gringotts tárnáiban.

– Ma reggeli brancs? – harsant fel egy reszelős hang az ajtó irányából. Dudley ösztönösen felnézett; kis késéssel jött csak rá, hogy lefelé kell irányítania a tekintetét, mert Bogrod körülbelül a köldökéig ér. A kobold drága ruhái ellenére kissé gondterheltnek tűnt, a szeme azonban ravaszul csillogott, ahogy végignézett az ítéletére váró friss munkavállalókon.

– Gratulálok mindenkinek, akinek nem ez az első napja – nyekeregte gúnyosan. – Sok sikert mára. Csillék a harmadik ajtón túl, húsok a folyosók végén. Tudják, mi a dolguk.

– Húsok? – súgta Dudley Malfoynak, ahogy a többiekkel együtt egyes oszlopba rendeződtek, és megindultak a kobold nyomában, be a bankba. – Nem arról volt szó, hogy leltároznunk kell, meg ilyenek?

– Túl sok papírmunkával járt volna az a meló – felelte Malfoy. – Bogrod nem ment bele. Csak a sárkányetetősbe.

– Csak a... mibe?!

– Napidíjas, azért kaptuk ezt. – Malfoy szája alig mozgott. – Be se jelentik az embert, de azért elég jó pénz. És nőnek az óradíjak: valami hét galleon, ha kihúzol egy hetet, ötven, ha kihúzol egy hónapot. Régen voltak profik is, de most, hogy felvásároltak valami sárkányokat Erdélyből, folyamatosan eszik meg az embereket. Ezek nem olyan öregek, meg buták, meg vakok, mint az itteniek voltak, hanem vadabbak. Egész eddig vadásztak, meg szabadon éltek.

– Aha... – motyogta Dudley. Eddig valahogy nem tudatosult benne, hogy Smith ügynök pánikszerű menekülése egy óriási, fekete tűzokádó gyík elől éppúgy a rá váró valós viszontagságokat tükrözi, mint a bankrablás vagy a kobold őrök kicselezése. A tudat, hogy a valóságban is hasonló bravúrokat kell végrehajtania, mély aggodalommal töltötte el – ugyanakkor váratlan erővel hasított belé a sajnálat arra gondolva, hogy a többi ember, ezek a szedett-vedett, rongyos alakok itt körülöttük, valóban azért keltek fel hajnalok hajnalán, hogy tűzokádó, emberevő szörnyeket etessenek, mert máshogy esélyük sincs pénzt szerezni. Önkéntelenül visszagondolt azokra a pillanatokra, amikor a szüleivel megláttak egy-egy koldust a londoni aluljárókban, vagy Little Whinging főterén, és Anya undorodva felhúzta az orrát, Apa pedig a karját lóbálva előresietett. Vajon azok az emberek is csak semmirekellő alkoholisták és bűnözők voltak, ahogy a szülei feltételezték, vagy valami más miatt süllyedtek olyan mélyre?

Hiszen mostanra valószínűleg ő, Dudley is rongyos, koszos meg büdös lenne, ha nem lenne Harry Potter rokona, és nem lennének barátai. Azaz... talán kijelentheti, hogy Bill, Fleur, Sipor meg a többiek a barátai. Lucy talán kevésbé, de ki tudja. Valószínűleg ha szandálban dideregne az utcán, Lucy is venne neki egy rendes cipőt. Ennek a pasinak, akik itt szuszog és krákog mögötte, meg nem vett senki...

Dudley gondolatmenetét késként vágta ketté a tárnák mélyéről felhúzott csillék nyikorgása. A sárkányetetők némi lökdösődés és szitkozódás kíséretében megtöltötték az életveszélyesnek kinéző járműveket – Dudley szorosan Malfoy mögött szállt be, hogy a kettejüket becélzó Tolvajok Tisztítóvize az ő hátára fröccsenjen, elkerülve a másik fiút –, és sorsukba beletörődve ereszkedni kezdtek. Dudley igyekezett nem lenézni; úgy érezte, mintha valami hatalmas, éhes vadállat tátott szájába készülne leereszkedni. A tárnák hűvössége már-már langyosnak hatott a kinti hóvihar után, mégis összerezzent a füstös-fémes gőztől, ami fel-feltört a járatokból, parázsló sárkánytorkokat képzelve mögéjük a falba. El sem tudta képzelni, hogy lehet itt dolgozni – még ha az ember szereti is a kihívásokat a munkahelyén, ahogy Apa mondta mindig, a tudat, hogy bármikor lezuhanhat és szörnyet halhat, egy kicsit túlságosan nagy kihívásnak tűnt.

A csille hosszú percekig ereszkedett a beláthatatlan, sötét mélységek torkába, mielőtt megállt; Bogrod ott kivezényelt néhány embert, majd a csille ismét meglódult, még mélyebb régiók felé szállítva a többieket. Dudley és Malfoy a videojáték alapján helyezkedtek jobbra, majd balra, hogy elkerüljék a felsőbb szinteket; a játék által kijelölt út ugyanis a tárnák legmélyére vezetett. Végül valóban ők ketten maradtak utoljára; Bogrod azonban nem szállt ki velük, helyette rámarkolt a csille láncára, hogy újra meginduljon fölfelé.

– Műszak vége tizenegykor, ha kijutnak élve – szólt le nekik kellemetlen, nyekergő hangján. – Sok sikert!

A csille visszhangzó nyikorgással indult meg a földszint felé. Dudley megmarkolta az egyre áthatóbb szagot árasztó nyers hússal tömött zsákot, amit a kobold rájuk hagyományozott, és tűnődve vakarta meg a fejét.

– Tulajdonképpen egész fair – jegyezte meg. – Ez csak egy félállás, de megfizetik a kockázatfaktort. Mondjuk adhattak volna valami védőfelszerelést, vagy ilyesmi...

– Persze, Dursley, meg kispárnát a segged alá – motyogta Malfoy.

– Most miért? A tűzoltók is kapnak speckó ruhát. Meg láthatósági mellényt. Meg ilyeneket. Ha lesz itt valami bányabaleset, még egy hülye fényvisszaverőnk sincs, hogy kihúzzanak minket!

– Akkor húzzunk innen, mielőtt bármi is beomlik! – vágta rá Malfoy. Olyan sápadt volt, hogy Dudley attól kezdett tartani, mindjárt összeesik. – És mielőtt a sárkányok idejönnek a hússzagra.

Dudley ledobta a zsákot.

– Oké, meggyőztél, nyomás! Akkor... hétszázhetes, ugye?

– Aha. – Malfoy megindult a folyosó mentén, meg-megállva, mintha azt figyelné, mennyire verődnek vissza a léptei a kivilágítatlan járat falairól. – Itt kell lennie valahol...

Mindketten összerezzentek, amikor heves, forró szélroham söpört végig a járaton. Malfoy eloltotta a pálcáját, amivel addig világított, és Dudleyval mindketten a falhoz simultak.

– Ez hol volt a játékban, Dursley?!

– Van egy ilyen változat – suttogta Dudley. – Mikor keres a sárkány. Csak egyszer vagy kétszer jött fel, de mindig meghaltam.

– Csodás – motyogta Malfoy. Mindent megtett, hogy flegma egykedvűséggel csengjen a hangja, de Dudley szerint ezt némileg ellensúlyozta, hogy reszketett, mint a nyárfalevél. – Jól van... felkészültem erre is. Fogd meg a vállam, Dursley!

Dudley gyanakodva engedelmeskedett. – Mi...

– Csak maradj csöndben, és fogd meg!

Dudley válaszul még jobban rászorított Malfoy vállára. Mostanra eltávolodtak a csillepályától, így a fő járat fáklyafényéből csak távoli, vöröses izzás maradt, vissza-visszaverődve a nedves falakról, mint megannyi apró drágakő. Malfoy pár másodpercig lázasan kotorászott a zsebében, aztán előhúzott valamit, és halk motyogás kíséretében suhogtatni kezdte a pálcáját. Dudley kézfeje egy pillanatra hozzáért ahhoz a valamihez, amit Malfoy szorongatott; furcsa felülete volt, mintha egy rosszul kiégetett agyagfigura és egy papírmasé bábu furcsa keveréke lenne. Vagy egy múmia.

De ez persze hülyeség. Miért lenne Malfoy zsebében egy múmia?

– Nyúlj bele a másik zsebembe, Dursley – sziszegte Malfoy, ügyet sem vetve a baljós morajlásra, ami mintha közeledett volna hozzájuk a forró levegőjű járatban. – Amelyiket eléred... gyerünk, igyekezz!

Dudley előrehajolt, és vaksin kotorászni kezdett. Az egyetlen dolog, amit sikerült kihalásznia a zsebből, egy keskeny viaszrúd volt – egy gyertya? Igen, biztosan gyertya: hiszen a kanócot is megtalálta a végén, és ösztönösen kiegyenesítette. Malfoy elvette tőle a gyertyát, és tovább motyogott magában. A következő pillanatban kísérteties, kék fény gyúlt körülöttük, egy pillanatra tükörteremmé változtatva a járat nedves falait.

– Oltsd el! – rémüldözött Dudley. – Meglátja a sárkány – mindig meghaltam Smith ügynökkel, mikor stealth mode nélkül járkáltam idelenn!

– De nem volt nálad ez – mutatta Malfoy, amit a kezében tartott.

Dudley ösztönei igazat súgtak: a tárgy leginkább valóban egy múmia, vagy esetleg egy partra vetődve összeszáradt vízihulla levágott kezére emlékeztetett. A rémisztő tenyérben lidércfényként lobogott a gyertya, természetellenesen éles fénybe vonva körülöttük a teret.

– A Dicsőség Keze – magyarázta Malfoy. – Csak mi látjuk a fényét – pont tolvajoknak találták ki. Igaz, én nem vagyok tolvaj: a saját pénzemért jöttem. De nem számít, csak az a lényeg, hogy a sárkány ne fedezzen fel minket. A Kéz a többi érzékét is eltompítja majd, nem csak a látását.

– És vajon a sárkány varázsereje a nagyobb, vagy a kézé? – Dudley nagyot nyelt.

– Ezt nem tudom. – Malfoy még mindig nem adta fel nevetséges próbálkozásait, hogy nagylegénynek tűnjön. – De muszáj kockáztatnunk.

Több szó nem esett köztük, miközben folytatták az ereszkedést a tárnák legmélyére; és Dudley igyekezett nem gondolni arra, hogy a húsos zsákot ostoba módon a csillékhez kivezető folyosó végén hagyta. Ha éppen akkor találja meg egy sárkány, amikor visszatértek... ha nem lakik kellően jól vele, és további élelem után néz...

Persze az sem biztos, hogy egyáltalán valaha visszajutnak ahhoz az elágazáshoz. Hiszen Smith ügynököt is mindössze egyetlenegyszer sikerült kinavigálnia a bankból.

Hogy félelmét feledje, elképzelte, mit fog csinálni azokkal a menő zsupszizékkel, ha sikerül őket elemelnie. A Fehér Házba szólót biztos elteszi, ha tényleg van olyan; meg egyet, ami a Bahamákra viszi. Ott talán ilyenkor is nyár van. Meg tényleg elmehetnének a szüleivel Ausztráliába. És Japánba, hogy az összes MegaMészárlás limited editiont is megvegye. Ha másért nem is, hát ezért aztán tényleg megéri összetűzésbe keveredni egy sárkánnyal.

A járat magas mennyezetű földalatti folyosóba torkollott, amelyen apró, arany számokkal felruházott széfajtók sorakoztak egymás mellett. Dudley és Malfoy a hétszáztizennyolcassal szemben lyukadtak ki; bár a vészjósló morajt továbbra is hallották, a sárkány nem volt sehol.

Dudley játékban szerzett tapasztalatainak hála a megfelelő irányba indultak el, és a folyosó mentén elhelyezett csapdákat is kikerülték. Dudley szíve dobként vert, és Malfoy homloka is verejtéktől gyöngyözött. Elhaladtak a hétszáztizenötös, majd pár ajtóval később a hétszáztizenegyes széf mellett is; a járat ezek után kanyart vett, és ismét szűkülni kezdett, a morajlás pedig jobban felerősödött, mint korábban bármikor. A huzat által terelgetett forró szélroham egy éles kanyar után hirtelen óriási erővel csapódott Dudley mellkasának, Malfoy kezében pedig kialudt a kék fénnyel égő gyertya – egyikük sem panaszkodhatott azonban, hogy nem lát, az előttük fekvő gigászi, formátlan tömbként heverő test ugyanis mintha valami belső izzásnak köszönhetően égette volna magát a szemükbe.

A hétszázhetes széf, ahogy a játékban, a valóságban is ott volt a folyosó végén, a járat pedig aranyajtaja után újabb éles, 90 fokos kanyart vett: Dudley arra menekítette ki Smith ügynököt az egyetlen olyan alkalommal, amikor sikerült vele kirabolnia a Malfoy-széfet.

A hétszázhetes számú ajtó útjában azonban ott feküdt a fekete sárkány. Hatalmas feje szinte önmagában eltorlaszolta a teljes folyosót, a nyakán olyan hosszú tüskék meredeztek, mint Dudley karja. Farka halálos kígyóként tekeredett a szemközti falra; és Dudley rémülten látta, hogy a végén még nagyobb tüskék vannak.

– A francba! – szisszent fel önkéntelenül Malfoy. A Dicsőség Keze után kapott, hogy újra meggyújtsa benne a gyertyát, de elkésett: a Dudley fejénél határozottan nagyobb orrlyukak kitágultak, sötéten ásító mélyükben felvöröslött a sárkány lélegzetének parazsa.

Dudleyval szemben kipattant egy nagytányérnyi, sárga szem.

A pupillája fenyegetően összeszűkült.

* * *

Gawain Robards hiába rakta össze a keresztben kettéhasított festményt: az semmilyen utasítást nem adhatott Lucynak, hiszen nem volt benne alak.

A boszorkány számtalanszor végiggondolta, értékelte, majd fatális hibaként könyvelte el ezt a tényt; újra és újra visszatért rá, mint egy végzetes anomáliára, egy zavaróan felfeslett szálra egy sűrű, tökéletesen sima szövetben.

Dumbledore azt ígérte, egyszer még hasznát veheti annak a képnek – igaz, azt már nem említette, hogyan. Talán túlzás lett volna azt várnia egy olyan embertől, aki egy erotikus ponyvába és egy tabloid botránykönyvbe rejti a varázsvilág megmentésére irányuló instrukcióit, hogy világos, és következetes tanácsokat adjon; a torkát szorító balsejtelem mégis egyre erősödött, ahogy követte Ampókot és a némán lebegő Kurtöt a Gringottsba a Kegyvesztett Kobold hátsó bejáratán át.

Körülöttük az Abszol út csendes utcafrontja hemzsegett az MI6 lehallgatókészülékeitől, műholdas érzékelőitől, és minden egyéb olyan eszköztől, ami a lefedettsége, vagy mi miatt tökéletesen immunis volt a mágikus környezet olyan rezgéseire, amik rendszerint működésképtelenné tettek mindenfajta mugli masinát. Kingsley és néhány ügynök kollégája a Foltozott Üst mugli Londonba vezető kijárata környékén állomásozott, az édesapja pedig egy lopott láthatatlanná tévő köpennyel és számos mugli furcsasággal felszerelkezve már egy órája állt őrt a bank előcsarnokában; Ampók ugyanis őt csempészte be először, hogy szükség esetén hatalmas káoszt szítson a földszinten. Robards az alibije szerint üzleti tárgyalásra volt hivatalos reggel nyolcra, így valószínűleg már a fenti folyosón várta, hogy bebocsátást nyerjen Gnarlak irodájába; Lucy ugyanis némi tanakodás után úgy döntött, a nyitás környékén támadó káosz ezerszer jobb lehetőséget ad a Gringotts infiltrációjára, mint egy éjszakai betörés, ami az össze riasztóvarázslatot, ősi átkot és vészhelyzet esetére kidolgozott protokollt beindítaná.

Ampóknak azonban így is voltak fenntartásai.

– Nem lehetne, hogy a dementort kint hagyjuk valahol? Így is becsődíted a bankba a fél várost...

– A szellemtükör arra kell, hogy beszéljek vele – sziszegte Lucy, miközben beszálltak az üres liftbe, és halk csikorgással elindultak felfelé. – Nem akarom őrizgetni, hogy minden hülye antitolvaj-varázslat a nyakamba szakadjon. Fogom a tükröt, kikérdezem a dementort, tükör mehet a levesbe. Meg a dementor is. Semmi személyes, Kurt – tette hozzá, hátrapillantva a válla fölött –, üzleti ügy. Edmund ugyanez a kategória: megdumáltam vele, hogy segít használni a szellemtükröt. Kötöttünk egy jó kis egyezséget, amiről neked nem kell tudnod. Bill meg Fleur őrt állnak a kijárat külső oldalán, hogy fedezzenek minket, ha esetleg, véletlenül túlélnénk ezt az egészet. Ha pedig Gnarlak mindenkit kinyírat, Remus és Tonks elviszi Rita Vitrolhoz a sztorinkat. Mindent fantasztikusan kitaláltam, csak te rinyálsz itt nekem egyfolytában.

A lift rándult egyet, de nem állt meg a második szinten; Lucy gyanította, hogy odakint ismerős koboldok egész sora tenyerel rá dühösen a hívógombra, Ampók mágiája azonban kitartott, a fülke kitartóan emelkedett felfelé.

– Na és a házimanó? – akadékoskodott Ampók. – Neki aztán tényleg nem kellett volna Robardsszal jönnie. És mi van az apád kocsijával? Hová tűnt?

– Gondolom, Dudley lenyúlta. – Lucy vállat vont. – Nem tudok kiigazodni a srácon, de nem is kell. Ő dolga. Ha tizenhét lennék, és hónapok óta csak a megaötöt nyomkodnám, nekem is kéne egy kis változatosság.

Miközben beszélt, Lucy lopva végigsimított Fawkes tollas hátán: a főnixmadár, aki addig a zsebében lapult, erre felemelte a fejét, és halkan trillázott egyet. Nem kellett sokat gondolkodnia, hogy őt hozza-e magával, vagy Phineas Nigellust, aki – mint kiderült – éppen Tonks táskájában szunyókált, amikor a boszorkány világgá ment a darlingtoni kúriából. Lucy nem is bánta: minden valószínűség szerint sötét és borzasztó dolgok vártak rá, a jarvey szitkozódása pedig, bár minden bizonnyal szórakoztatóbbá tette volna a Gnarlakkal való egyezkedést, közel sem ígérkezett olyan hasznosnak, mint a főnix varázsereje.

Már ha Fawkes éppen úgy dönt majd, hogy használni akarja.

– ... de Siporral mi van? – rezzent össze hirtelen Lucy. – Komolyan elkísérte Robardsot? Miért?

– Nem tudom! – Ampók összefonta a karját. – De hajthatatlan volt. Megint kitaláltál valami ostobaságot, mi? És most adod az ártatlant, ahogy szoktad.

– Semmi közöm Sipor terveihez – jelentette ki Lucy. – Amúgy is baromi furán viselkedik mostanában... nem bízom benne.

A lift újra döccent egyet, majd lelassult – aztán megállt az akna közepén. Lucy gyanakvó pillantást vetett az egyik lábáról a másikra álló Ampókra.

– Ha most közlöd velem, hogy mégis eladsz Gnarlaknak, én foglak, és...

– Nem adlak el Gnarlaknak – morogta a kobold. – Pedig jobban járnék, az biztos. Csak... beszélni akartam veled.

– A világért sem akarlak megbántani, de az utóbbi időben kicsit sokan akartak komoly arccal beszélni velem, és minden alkalommal majdnem kipurcantam.

Ampók el se mosolyodott. – Vissza akartam adni ezt – mondta halkan. A zsebébe nyúlt; és Lucy már azelőtt sejtette, mit tart majd lassan kinyíló tenyerében, mielőtt a gyémántgyűrű megcsillant volna a liftlámpák sárgás fényében.

– De hát...

– Vedd csak el!

– De hát ez volt az egyezségünk záloga. – Lucy megrázta a fejét. – Most már a tiéd, és max kölcsönadhatod. Aztán rinyálhatsz, hogy nem fizetem érte a járulékokat.

– Azt mondtam, vedd el! – Ampók bosszús pillantást vetett rá. – Megszegtem az egyezségünket, amikor visszarángattalak Amerikából. Szóval ezt is visszakapod.

Lucy megrázta a fejét. – Nem értem, hol a csapda. Nyilván meg kellett egyezned Gnarlakkal, hogy egyáltalán becsempéssz ide... ne is próbáld bemesélni, hogy nem tud róla! Csak azt nem tudja, miért jöttem: szelektív információvisszatartás. A hülye is tudja. De miért adnád vissza nekem ezt a cuccot? Mit nyersz vele?

– Nincs csapda, a franc egye meg! – csattant fel Ampók. – Csalok egy kicsit a játékban, ennyi az egész. Belefektetek az egyik oldalba. A tiédbe. A Gringottsot ősi, bonyolult varázslatok védik, annyira ősiek, hogy egy részét mi sem értjük. Egy alku záloga, amit egy kobold önként visszaadott neked, nagyobb védelmet nyújt itt, mint a mugli titkosszolgálat ostoba játékszerei. Nagyobbat, mint a mágiád, ha visszakapnád. Szóval fogd be, és próbálj meg egyszer az életben örülni annak, amid van!

– De nem áll érdekedben, hogy nekem segíts Gnarlakkal szemben! – Lucy rábámult. – Hiszen ő vette át a bank vezetését Ragnuktól. Engedelmességgel tartozol neki, még akkor is, ha kicsekkoltál a Gringottsból.

– De lehet, hogy nem őt akarom a bank élén látni! – csattant fel Ampók. – Lehet, hogy nem értek egyet a módszereivel.

– És engem akarsz a helyére tenni?! – Lucy nem bírta tovább: felnevetett. – Engem – egy idióta, szentimentális, közönséges emberi lényt?

– Te nem vagy közönséges emberi lény, Dawlish – felelte csökönyösen Ampók –, pláne nem szentimentális. Te egyszerűen nem vagy normális... de ez kisebb rossz, mint Gnarlak könyörtelen kontrollmániája. A megalkuvása, az, hogy nem akar pálcát adni a fajtánknak! Te adtál már pálcát a kezembe. És a kincsektől sem őrülsz meg annyira, mint sok kobold.

– Te teljesen hülye vagy – felelte Lucy, de a hangja korántsem csengett olyan gunyorosan, mint szerette volna: sőt, vészesen kilengett az őszinte meghatottság felé. – Apropó kontrollmánia: abból nekem is van egy kevés. Éppen ezért kérni szeretnék tőled valamit. Úgyis jössz nekem eggyel a pálcás sztori miatt.

– Azóta ezerszer megmentettem az életed! – csattant fel Ampók.

– Jó, akkor előlegezd meg, vagy mit tudom én! Mostanra ott tartunk, hogy kábé fél Angliának tetszene a feladat, szóval légy büszke, hogy te kapod. Arról van szó, hogy bele fogok nézni abba a szellemtükörizébe, és hát könnyen előfordulhat, hogy valami elcsesződik, én pedig teljesen bekattanok. De nem úgy, hogy a Mungóba vigyenek, hanem totálisan. Se kép, se hang.

Lucy elhallgatott. Hiába próbálta nem elképzelni, hogy mi történne vele akkor, a félig elképzelt rémképek egy pillanatra megbénították a tudatát.

– ...igen? – pillantott rá Ampók. – Mi van akkor?

– Akkor ki kell nyírnod.

A szavak pár másodpercig reakció nélkül lógtak a lift száraz levegőjében.

– ...Dawlish, te megvesztél?!

– Most miért? – Lucy felvonta a szemöldökét. – Évek óta mondogatod, hogy le akarsz szúrni, fel akarsz darabolni, meg akarsz etetni egy veszett kruppal. Kábé minden nap. Hát itt a lehetőség! Ha legközelebb találkozol velem, és zöldség lett belőlem, csak fogsz egy kést, és gluggy. Vagy, nyissz. Esetleg paff...

– Ez nem vicces!

– Nem viccelek, a rohadt életbe! – csattant fel Lucy. – Nem akarok magatehetetlenül létezni tovább, míg a testem fel nem mondja a szolgálatot – márpedig ez nagyon is megtörténhet, ha szellemtükörbe néz az ember. Nekem viszont meg kell próbálnom, mert valaki nagyon okosan hazarángatott Malibuból!

Ampók arca teljesen vértelenre sápadt. – Én nem akartam...

– Kuss, és izzítsd be a liftet! – Lucy összefonta a karját. – Nem érünk rá egész nap.

– Dawlish, én...

– Menjünk már!

Ampók remegő kézzel csettintett egyet, a lift pedig ismét megindult felfelé. Lucy érezte, hogy a kobold a pillantását keresi, de nem akarta megadni neki ezt az örömet, sem a – talán – keresett feloldozást; nem kellett, hogy a szükségesnél jobban fájjon ez a pillanat bármelyiküknek is. Ampók a kollégája volt, a bizalmasa, annyira, amennyire ember és kobold között bizalom szövődhet; Lucy pedig az évek során megtanult annyit a koboldokról, hogy a szentimentalizmust tiszteletlenségnek élik meg. A legtöbb, amit tehetett Ampók barátságáért, az volt, hogy némán állt mellette, és úgy tett, mintha az előtte álló feladat puszta formalitás, unalmas kötelesség lenne, amit minél előbb le akar tudni. A torkában dobogó szíve, a hátán lecsorgó hideg verejték, a gyomrát egyre nagyobb erővel összeszorító félelem mind olyan teher volt, amelyet Ampóknak nem kellett viselnie; ő, Lucy pedig túlságosan tisztelte ahhoz, hogy a vállára helyezze.

Ampók pedig ugyanígy tisztelte őt: a liftben az imént lejátszódott, már-már lehetetlennek tűnő jelenetből ez egyértelműen kiderült. Éppen úgy megküzdött a szentimentalitással kapcsolatos ellenérzéseivel, mint ő, Lucy a sztoicizmussal, amikor visszaadta neki azt a nyomorult gyűrűt; az a legkevesebb, amit megtehet érte, hogy nem nehezíti tovább a dolgát.

Dumbledore-nak igaza volt. Tényleg jól kijött a koboldokkal.

A lift egy rándulással megállt, az ajtaja pedig kitárult. Lucy gondolkodás nélkül kilépett belőle, oldalra sem nézve sietett végig a Gnarlak irodájába vezető ismerős folyosón. Nem törődött vele, hány döbbent koboldarc fordul utána, hány kézből esnek ki az irattartók, és hány ajtórésben jelennek meg kíváncsi szemek. Ő is csak egy volt Gnarlak tárgyalópartnerei közül; és biztosra vette, hogy ugyanezek a koboldok az elmúlt hónapokban ugyanígy megbámulták Scrimgeourt, majd Umbridge-t és Thicknesse-t, sőt, talán magát Voldemort nagyurat is.

Az iroda ajtaja hangtalanul nyílt ki előtte, ő pedig bátran és határozottan lépte át a küszöböt – sokkal bátrabban és sokkal határozottabban, mint az egy mágiáját vesztett, Anglia-szerte körözött és számos kobold által megfenyegetett boszorkánytól elvárható lett volna.

Gnarlak ezúttal is az asztala mögött ült, mint rendesen, és sátor módjára egymásnak támasztott ujjai fölül pislogott rá. Robards már ott ült vele szemben, ahogy azt Lucy előre kérte, az ablakokat elfüggönyözték, a kandallóban magasra csaptak a lángok, a szoba pedig – mint arról bizonyára Gnarlak is tudott – tele volt az MI6 mágiabiztos lehallgatókészülékeivel. Egyedüli zavaró tényezőnek Sipor bizonyult, a manó ugyanis nem tágított Robardstól: némán állt a széke mögött, kitartóan figyelve Gnarlak minden mozdulatát vizenyős szemeivel.

– Helló, Főnök – mondta Lucy olyan lazán, ahogyan csak tőle telt. Kurt hangtalanul siklott a nyomában; biztonságos távolságban maradt az asztaltól, Robards mégis úgy rándult össze a jöttére, mintha a dementor egyenesen rávetette volna magát, hogy kiszívja a lelkét. Lucy ezt furcsának találta, de aztán lopva megrázta magát: hát persze, hogy nem bírja mindenki a dementorokat!

Az viszont talán kicsit túlzás, hogy Robards ilyen borzadva mered szegény Kurtre. Elvégre a dementorok nem tehetnek róla, hogy rondák. Kurt még azt is meglepően jól megállja, hogy kiszívja az örömet az emberekből. Lucy nem is emlékezett a legutóbbi alkalomra, amikor táplálkozni látta.

– Jó reggelt, Dawlish – mondta Gnarlak. Halk, behízelgő hangja éppen úgy csengett, mint azokban az időkben, amikor napi kollegiális kapcsolatban voltak; egyáltalán nem adta jelét, hogy a helyzetük változott volna, és Lucy-t nem várt erővel rohanta meg a nosztalgia. Hiába küzdött ellene, igenis megszerette a bank ingoványos, csapdákkal teli, örökké változó milliőjét, a kegyetlen versennyel együtt, ami a vezetőség kegyeiért zajlott. Ő, Lucy mindig is jó volt benne, hogy kitűnjön, és ezt a koboldok sem vonták kétségbe...

– Akkor hát térjünk is rá a tárgyalásunk céljára – folytatta lazán a kobold. Tapsolt egyet, mire az iroda ajtaja bezárult, a hallgatózó banki dolgozók őszinte bánatára.

– Jó ötlet – bólintott Lucy. – Kezdjük mondjuk azzal, hogy mennyi kártérítést tervez fizetni Robardsnak, amiért majdnem kinyírta. Sőt, a London utcáin flangáló két Mundungus Fletcher közül is sikerült azt elintéznie, amelyik kevésbé volt idegesítő. Mit tud felhozni a mentségére?

– Nem foglalkozom mentségekkel – felelte Gnarlak. – És maga sem azért van itt, hogy ilyesmit ajánljon fel nekem, amiért megint kis híján mindent tönkretett.

– Ja, már tök uncsi – bólogatott Lucy. – Jobb lesz, ha ideadja a szellemtükröt, hogy gyorsan vége legyen. Ki tudja, mi a következő lépés? Bedöntöm a tőzsdét? Felgyújtom a bankot? Elengedek egy ládányi tündérmanót az előcsarnokban?

Robards, aki eddig aggodalmas arccal figyelte a dementor, erre végre elmosolyodott; és Lucy szinte megrémült, hogy mennyi erőt önt belé ez a mosoly. A férfi egész arca megváltozott tőle, egy pillanatra kevésbé volt szép és szabályos.

– Szokásához híven most sem vesztegeti az idejét – jegyezte meg Gnarlak. – Mint azt Robardsnak is nyíltan elmondtam, a Bunhill Fields-i akció szükséges volt. Nem mindenki engedheti meg magának azt a luxust, hogy oldalt válasszon; remélem, ezt észben tartja majd akkor is, amikor a Mágiaügyi Minisztérium különítménye hozzávetőlegesen egy óra múlva megérkezik a bank területére, és razziát tart.

– Egész jó fej, hogy ezt így előre közli velünk – mondta Lucy. – Mi van magával, Főnök? Megszállta a karácsony szelleme?

– Ne táncoljon az idegeimen, Dawlish – csattant fel Gnarlak. – Elég sűrű programot terveztem magának. Bármit csinálok, Robards meg a különböző háziállatai árnyékként követik majd magát, ezért meg se próbálom megkérni őket, hogy ne kövessenek minket a tárnákba. Egy ponton túl azonban hátra kell majd hagynunk őket, hacsak nem akarnak kínhalált halni. Itt érdemes megjegyeznem – tette hozzá, Robards arckifejezését látva –, hogy miután kínhalált halt, nehéz lesz megvédenie a kis barátnőjét.

– Én a maga helyében vigyáznék az ilyen kijelentésekkel – felelte vészjóslóan Robards. Gnarlak azonban ügyet sem vetett rá; könnyedén felállt, és intett Lucynak, hogy kövesse. A boszorkány engedelmeskedett; kissé összerezzent, amikor Robards mellélépett, és gyengéden megfogta a karját.

– Végig magával leszek – suttogta. – Nem engedem, hogy bármi történjen.

Pont ez a baj, gondolta Lucy, de nem rázta le magáról a férfi kezét, ahogy Gnarlak nyomába szegődött a csillék felé vezető folyosón. A fejében egymást kergették a gondolatok: tudta, hogy a szellemtükör használatához meg kell szabadulnia Robardstól, a férfi ugyanis soha nem engedné, hogy Kurt végrehajtsa rajta a csókot. A szellemtükrön kívül mindene megvolt, amire szüksége lehetett: a dementor, Edmund Wright – ezúttal önszántából – szelencébe rejtett kísértete, és Ampók ígérete, hogy ha a szükség úgy hozza, nem hagyja majd szenvedni őt.

Már csak az a kérdés, hogyan vonja el Robards figyelmét...

Lucy azonban nem rágódhatott sokáig ezen, a csille ugyanis, amibe Gnarlak beterelte őket, meg sem állt a tárnák legmélyéig – és egy nagyon, nagyon ismerős folyosóig.

– Nem mondja, hogy végig itt rejtegette a szellemtükröt! Bedugta valamelyik gazdag család kincsei közé?

Gnarlak szállt ki utoljára a csilléből; és hirtelen nagyon fáradtnak látszott.

– Mielőtt átadom a tükröt – mondta halkan –, eljött az ideje, hogy elmondjak magának valamit, Dawlish. Valami olyat, amit maga nem hallhat – tette hozzá, Robardsra mutatva. – És Ampók, meg a manó sem. A dementor kiskedvencével persze azt csinál, amit akar.

Lucy megdermedt. Ez megadta a tökéletes ürügyet, hogy hátrahagyja mindazokat – Siport kivéve –, akik nem tudtak a szellemtükörrel kapcsolatos pontos terveiről; és képtelen volt szabadulni a gondolattól, hogy Gnarlak pontosan tudja ezt.

– Ne ficeregjen már, Robards! – szólt rá a férfira. – A koboldok nem esznek embert. Ha meg véletlenül mégis, akkor kutatási szempontból érdekes tapasztalat lesz, ha nem jövök vissza. Megyek, belenézek abba a csini tükörbe, Kurttel jól kibeszéljük, hogy milyen szarul áll magának ez a kócos haj, és már jövök is vissza. Oké?

A tekintete egy pillanatra találkozott Ampókéval; csak a szeme sarkából érzékelte, hogy Robards önkéntelenül beletúr a hajába.

– De hogyan fogja csinálni? – kérdezte idegesen. – Megtalálta a módját? Dumbledore üzenetbe foglalta?

– Gondolhatja, hogy ha a művelet halálos lenne, nem próbálkoznék meg vele – felelte csevegő hangon Lucy. – Feltevésnek is tök értelmetlen az egész – mégis mi a fenére jó, ha beszélek a dementorral, ha utána senkinek nem tudom elmondani, amit hallottam?

Robardsról lerítt, hogy minden erejével próbál hinni neki; és Lucy hirtelen szembesült azzal a nagyon is valóságos félelemmel, hogy talán most látja utoljára.

– Maga jó ember, Gawain – mondta halkan. – Üljön meg öt percre a seggén, és ne őrüljön meg.

Az ajka csak egy pillanatra ért hozzá a férfi homlokához, Robards mégis elkerekedett szemmel bámulta őt, ahogy Gnarlak nyomában megindult a hétszáztizennégyestől visszafelé számozott széfek mentén a folyosón. A férfi tekintete szinte lyukat égetett a hátába; és Lucy visszapillantva látta, hogy a kezét tétován a homlokához emeli, mintha valami felfoghatatlan csoda esett volna meg vele az előbb. Sipor és Ampók csak álltak mellette mozdulatlanul, akár két szobor; Kurt pedig hangtalanul siklott a nyomában.

– Ha orvul ki akar nyírni, azt viszonylag gyorsan meg kell tennie – mondta Lucy Gnarlak hátának. – Robards egy hiperaktív idióta. Nemsokára keresni kezd.

– Gawain Robards egy illúzió – felelte hidegen a kobold. – És maga azonnal bedőlt neki, mint egy ostoba kislány.

A világ fordult egyet.

– Micsoda?!

– Nem fogok mindent a szájába rágni! – A kobold pattintott az ujjával ahogy korábban Ampók; erre mögöttük robosztus vasajtó tűnt elő a semmiből, lezárva a kifelé vezető utat.

– Ez meg mire jó? – nyugtalankodott Lucy. – Sárkányokat kell kerülgetnem? Vagy ledob valami szakadékba?

– Ha meg akarnám ölni, azért jóval kevesebb erőfeszítést tennék – felelte Gnarlak. – Már mondtam, Dawlish: azért hoztam ide, mert eljött az ideje, hogy elmondjak magának valamit; de ha ezzel egyidőben nem mutatnám meg, úgysem hinné el.

– És mégis mi a francot akar azzal, hogy Robards csak egy illúzió? Nem is létezik? Végig a falhoz beszéltem? Vagy egy üres bájitalos fiolához?

– Emberhez képest maga egyáltalán nem ostoba – felelte a kobold –, mégsem rendelkezik azzal a nevetségesen egyszerű képességgel, hogy higgyen a szemének és az ösztöneinek. A Sequestrum titkára is hamarabb rájöhetett volna, ha csak megy, és hallgat az intuícióira – ehelyett ezt is nekem kell elmagyaráznom.

Lucy megtorpant. Úgy állt meg a folyosó közepén, mint akinek földbe gyökerezett a lába; egy pillanatra még a küldetéséről is megfeledkezett.

– Megmutatja nekem a Sequestrumot? Azt a Sequestrumot?

– A sors úgy hozta, hogy ez szükséges – felelte Gnarlak. – Ha már szájbarágós napot tartunk: ezt értse szó szerint.

– Oda dugta el a szellemtükröt? – Lucy hitetlenkedve csóválta a fejét. – Nem is tudtam, hogy maga ennyire megalomán.

Gnarlak nem válaszolt; csak vezette őt tovább a folyosón, el a hétszáztizenegyes széf mellett, és tovább a következő kanyaron túlra, ahol alig egyszer vagy kétszer járt. A levegő forró volt és kénszagú, akár egy sárkánybarlangban, és Lucy időnként a járatokban közlekedő fenevadak mozgásának moraját hallotta. Hiába, ezt a részt mindig is őrizték; ő pedig a látványát is gyűlölte a felhizlalt, a láncos csördítők minden lendülésétől rettegő vak sárkányoknak.

Igaz, azok általában nem mozogtak olyan gyorsan, mint azt a közeledő robaj sejttette.

Gnarlak azonban nem foglalkozott holmi sárkányokkal; helyette egyre gyorsabb léptekkel vezette őt a bank legalsó régiójában lévő lezárt széfegyüttes felé. Áthaladtak egy bronzajtón, amit Lucy csak egyszer látott életében, akkor is csukva, aztán további tíz percig kanyarogtak, mire megérkeztek egy dísztelen kőajtóhoz.

– Ezt a helyet csak a Gringotts mindenkori igazgatója ismeri – mondta halkan Gnarlak. – Előttem Ragnuk őrizte a titkát; Dolores Umbridge azonban mindent elkövetett, hogy félreállítsa, mert nem volt hajlandó asszisztálni a hagyatéki csalásához. Ne kérdezze, miért, én sem értem. Most én őrzöm a titkát; utánam pedig maga fogja.

Lucy pislogott egyet.

– Mi van?

– Hát egy percig sem figyelt oda arra, amit egy éven keresztül papoltam magának? – csattant fel a kobold. – A Gringotts működésének alapja, hogy folyamatosan változó körülményekhez kell alkalmazkodnunk, mindig a számunkra legelőnyösebb döntést meghozva a bank további működése érdekében. Arra az esetre, ha engem félreállítanának, a Gringotts vezetésére legalkalmasabb személy maga, függetlenül attól, hogy egyébként kést állítanék-e a hátába, ha rákényszerítene. Szóval szedje össze magát, Dawlish, és figyeljen ide!

– De én... – Lucy bénultan rázta meg a fejét. – De nekem más dolgom van. Nem melegíthetem a seggemet a maga székében, amíg Tudjukki...

– Igen, igen, tisztában vagyok vele! – csattant fel Gnarlak. – De nézzen ide, Dawlish – nézzen fel, és azonnal megérti, hogy mi ez az egész. Íme, nézze meg jól a Sequestrum legendás kincsét, amelyet élő ember még nem látott; és a koboldok közül is csak kevesen.

Lucy tekintete követte Gnarlak kezét, ahogy a kobold a kőfalra fektette a tenyerét, és halkan, rekedten elsuttogott három szót – három szót, amit maga is jól ismert, hiszen számtalanszor hallotta és olvasta már őket a bankban, mint a Gringotts jelmondatát.

– Fortius quo fidelius.

Láthatatlan zár kattant, és a sziklafal elmozdult egy láthatatlan tengely mentén. Lucy lélegzetvisszafojtva nézett be a lassan szélesedő nyíláson; minden eltelt másodperccel azt várta, hogy káprázni kezd a szeme, és a felfoghatatlan, mérhetetlen, leírhatatlan kincs ragyogása ezer színbe öltözteti körülötte a járat nedves falait.

Nem látott azonban mást, csak egy sötéten ásító barlang száját.

A Sequestrum teljesen üres volt.

A koboldoknak nem volt aranya.

* * *