Dudley úgy képzelte, hogy ha az embert elrabolja a brit titkosszolgálat, az lényegesen kevésbé lesz unalmas.

A Piccadilly-n keresztbe fordult egy emeletes busz, John Dawlish pedig a jelek szerint elég különleges ügynök volt ahhoz, hogy kikerülje a dugót. Lerítt róla, hogy gyakorlott sofőr, és jól ismeri a várost: irigylésre méltó könnyedséggel lavírozott Notting Hill utcáinak labirintusában, majd tett egy éles kanyart dél felé, és mire Dudley észbe kapott, már a Great West Roadon robogtak. Elmaradt mellettük Chiswick, majd Brenford, Hounslow és a Heathrow reptér – aztán Windsor környékén újra követhetetlen kanyargásba kezdtek. Dudley egy darabig azt hitte, talán a Királynőhöz viszik, hogy kikérdezzék a varázsvilág által okozott nemzetbiztonsági kockázatokról; végül azonban ráfordultak a Wales felé tartó autópályára, és beletörődött, hogy az úticéljuk titokban marad. Dawlish ügynök ugyanis az összes kérdésére legfeljebb semmitmondó választ adott; de inkább semmilyet.

Nem volt azonban kegyetlen. Megengedte például, hogy Sipor indulás előtt visszaosonjon a kollégiumba, és elemelje a sok viszontagság árán megszerzett PlayStationt, benne a MegaMészárlás 5-tel: csak ezután küzdöttek meg a belvárosban uralkodó kaotikus közúti állapotokkal. Dudley-t ez reménnyel töltötte el. Arra utalt, hogy azért nem egy sötét börtöncellában kell majd kuksolnia, ahol még áram sincs. Ha pedig áram van, akkor játszani is tud...

Malfoyjal viszont nem tudja megosztani a cheat-et a 711-es pályához; mert Malfoyt nem hozhatta magával.

A francba.

A Rolls Royce ütemes motorzajánál jobb altatót keresve sem találhatott volna, Dudleynak mégsem jött álom a szemére. Sipor tekintetét kereste a visszapillantótükörben, a manó azonban mozdulatlanul hevert a hátsó ülésen, mintha aludna. Mellette Kurt gubbasztott zavarbaejtően emberi pózban – kissé görnyedten, mert túl magas volt hozzá, hogy kényelmesen elférjen az autóban. Dudley gyanította, hogy az MI6-ügynökök sok furcsaságot látnak egy nap, de azért meglepte, hogy Dawlish-nak a szeme sem rebben kísérői láttán. Na persze azt sem gondolta volna, hogy az MI6 varázslókat is alkalmaz.

Dudley óvatosan leemelte a szeméről az Ampóktól kapott mágikus lencsét, amit Malfoy szögletes keretű szemüveggé változtatott, hogy kevésbé legyen feltűnő. Kurt hátborzongató alakja így egy csapásra eltűnt a szeme elől, a Rolls Royce műszerfalának fényei pedig összefolytak előtte, ahogy a szeme könnyezni kezdett a fáradtságtól. Dudley megmasszírozta az orrnyergét, és óvatos pillantást vetett Dawlish ügynökre.

Hirtelen beugrott neki, honnan ismeri a nevét.

– Maga rokona Lucynak?

Dawlish valamivel élesebben fékezett be, mint azt az eléjük besoroló öreg Ford sebessége indokolta volna. Az autó még párszor sávot váltott, mielőtt eltűnt a Bristolba vezető lehajtó kanyarában, az ügynök pedig felemelt kézzel kísérte végig az automata váltó útját az ötösig.

Szóval kézit szokott vezetni – futott át Dudley agyán.

– Van néhány személy Angliában, akit Lucynak hívnak – szólalt meg tartózkodóan. – Leszűkítené a kört?

– Ne haragudjon, ügynök úr, de ez szörnyen béna volt – szaladt ki Dudley száján. – Nem sértegetni akarom, persze, ez csak ilyen építő kritika. Nyilván Lucy Dawlish-ra gondolok. Ugyanúgy hívják, mint magát, és hasonlítanak is, szóval tőlem meg a kérdés volt béna. Igazából csak beszélgetni akarok magával, mert nem tudok aludni.

John Dawlish felsóhajtott.

– A lányom – közölte szűkszavúan.

Dudley homloka nagyot koppant a félig lehajtott napellenzőn.

– Mi... ez most komoly? Ne már, hát ezt nem is mesélte!

– Nem tud róla – felelte halkan az ügynök.

– Azta! – lelkesült fel Dudley. – Hát ez nagyon menő! El fogja valaha mondani neki? Vagy azzal veszélybe sodorná az életét, mint a filmekben, ezért inkább távolságot tart tőle, de neki meg ez fáj, és ezért rossz a viszonyuk, de közben meg titokban vigyáz rá?

John Dawlish önkéntelenül rászorított a kormányra.

– Azért lettem ügynök, hogy vigyázhassak rá – mondta halkan. – Megfogadtam azonban, hogy ha eljön a nap, amikor a lányom érdekei ütköznek az MI6 érdekeivel, őt választom majd. Mióta magával találkozott, akkora veszélybe került, hogy aligha hozhat rá több bajt, ha megtudja rólam az igazságot...

– Hűha – nyögte ki Dudley. – És hogyhogy nem varázslattal megyünk? Úgy kell csinálnia, mintha norm... izé, varázstalan ember lenne?

Dawlish rápillantott. – Jó kérdéseket tesz fel – ismerte be. – Tudja, sokáig egyszerre dolgoztam a Mágiaügyi Minisztériumban és a Downing Streeten. Persze ügyesen kellett csinálnom, mert mindkét oldal figyelt... lényegében, amikor az MI6-szel dolgoztam, egyáltalán nem használtam mágiát, amikor pedig a minisztériumban, akkor egyáltalán nem használtam mugli eszközöket. Rendszeresen volt, aki alakítson, ha egyszerre kellett lennem két helyen; és a miniszterelnökkel való egyezségem értelmében soha nem láthattak együtt sem vele, sem mással a mugli vezetésből. A jelen helyzet azonban más megközelítést kíván, a minisztérium ugyanis elbocsátotta az összes aurorját, azaz feketemágus-vadászát – ilyen voltam én is –, és egy bonyolult varázslattal megfigyeli a pálcáikat. A módszer persze csalóka: ha valaki ellopná a pálcámat, vagy másét használnám, nem lehetne lekövetni, hogy ki mondta ki az igézéseket. Ez azonban nem elég biztosíték a számomra: ha rejtve akarok maradni, egyáltalán nem varázsolhatok, legfeljebb, ha Fidelius-bűbáj, vagy más erős mágikus aura véd.

Dudley korántsem értett annyit ebből a monológból, mint szeretett volna, a kíváncsiságát mégis felpiszkálták Dawlish szavai. Már a nyelve hegyén volt, hogy Lucy sem varázsolhat, mert nem is képes rá többé; gyanította azonban, hogy ha elárulná a boszorkány titkát, valószínűleg Edmund Wright őrnagy szelleme mellett végezné abba a varázsszelencébe zárva.

– És hogy jövök a képbe én? – kérdezte helyette. – Meg Sipor és Kurt? És Malfoy miért nem jöhetett velünk?

– Draco Malfoy magán viseli a Sötét Jegyet – felelte halkan Dawlish. Tudjukki megfigyeli; eszemben sincs a lányom közelébe engedni!

– És engem meg van? – Dudley felvonta a szemöldökét. – Mugli vagyok, ráadásul Harry Potter rokona. Vadásznak rám. Az a Fenrir vagy ki, meg a haverjai...

– Többen is keresik – felelte Dawlish ügynök. – Köztük egy kollégám, bizonyos Nabokov, aki jelenleg nem gondolkodik tisztán. Elvállalt egy külső megbízást... nos, tulajdonképpen nincs értelme titkolnom. A szülei bérelték fel, hogy megtalálják magát, Mr. Dursley.

– Micsoda? – Dudley eltátotta a száját. – Anya meg apa?

– Miután nyoma veszett, az MI6 biztonságba helyezte a szüleit. Nabokovnak ugyanekkor tűnt el az unokája, a kis Alina, aki idén lenne elsős a Roxfortban, és erre teljesen kifordult magából. Nem bírta a stresszt, amit meg is értek; de azzal, hogy magával vitte a hivatalos védelem alatt álló Vernon és Petunia Dursley-t, és az összes erőforrását a saját unokája keresésére koncentrálta, még halálosabb veszélybe sodorja a lányomat. – Dawlish kissé felemelte az állát; hirtelen olyan kemény lett az arca, hogy Dudley már-már félt tőle. – Így hát visszatartom, amit keres: legalább addig, amíg rá nem bukkantam Lucyra, és biztonságba nem helyeztem.

– Szóval egy csali vagyok, hogy megkeresse a lányát – rakta össze Dudley.

– Az egyik. – Dawlish kurtán bólintott. – A másik Gawain Robards... aki nagyon büszke az új igazolványára és szolgálati fegyverére, de hogy mivel jár, ha az emberre nyomkövetőt tesznek, azt már nem biztos, hogy felfogta. Nyissa csak ki a kesztyűtartót!

Dudley engedelmeskedett; és majdnem kiesett a kezéből a MegaMészárlás doboza, amit egész úton szorongatott.

– Azta!

A kesztyűtartó belsejében egy számítógép lapult – és nem is akármilyen számítógép. Fel lehetett nyitni a tetejét, mint a PlayStationnek, és ahogy Dudley megnyomta az entert az alsó felébe épített billentyűzeten, apró monitorján egy zölden villogó navigációs rendszer-útvonal rajzolódott ki.

– A műholdas jel elvezet bennünket Robardshoz – magyarázta az ügynök. – Úgy két óra még és Cornwallba érünk; onnan már nem lehet messze. A kontaktjaim szerint nem először jár itt; egyébként sem bánnám, ha megtudnám, miben sántikál. Gondolom, magának nem beszélt sokat a viselt dolgairól.

– Hát...

Dudley önkéntelenül elharapta a mondatot. Lucy nem sűrűn tett említést az édesapjáról, de úgy tűnt, nincsenek nagyon rosszban; úgy döntött, megkockáztat pár információt.

– Egyszer bementünk Lucyval Camden Town-ba – kezdte vonakodva. – Volt ott valami bár, aminek a hátsó falán keresztül át lehetett menni valami mágikus bevásárlóutcára, vagy mi...

– Az Abszol Útra – bólintott John Dawlish.

– Igen. De aztán valamelyikünk kimondta a főgonosz muksó nevét, mert nem tudtuk, hogy nem szabad. És akkor jöttek a fejvadászok, de... izé, elintéztük őket. Aztán megjelent Gawain Robards, és figyelmeztetett minket, hogy nem szabad kimondani. – Dudley nyelt egyet. – Aztán Lucy ellopta a kocsiját, mert azt hitte, ő is a fejvadászoknak dolgozik. Csak akkor találkoztam vele, egész jó fejnek tűnt. Legutóbb azért mentünk Londonba, hogy megkeressük. Lucy segítséget akart kérni tőle. – Dudley elgondolkodott egy pillanatra. – De ez már több napja volt. Azóta tuti megtalálták egymást.

– Ez összecseng Robards állításaival – dünnyögte Dawlish. Az arcán különös kifejezés ült.

– És maga ennek nem örül? – csodálkozott Dudley. – Mármint... ha kiderülne Robardsról, hogy tényleg megbízhat benne, az jó, nem?

– Ez kétségtelen – felelte az ügynök kissé mereven –, de nem tudom, szeretném-e, ha Robards elkezdené csapni a lányomnak a szelet.

– Már késő – szaladt ki Dudley száján.

– Igen, igen, gondolom... – Dawlish felsóhajtott. – De Lucy-t túl sok fájdalom érte ahhoz, hogy még egy ember összetörhesse. Nem csak ő volt boldog, amikor végre egy olyan férfival kötötte össze az életét, aki valóban jól bánt vele, társként állt mellette és képes volt őt megvédelmezni, hanem én is... megismerni egy ilyen embert nagy szerencse, elveszíteni pedig szörnyű csapás. Tudom, mert átéltem.

– Oh... – mondta halkan Dudley. Valósággal leforrázta a hirtelen sejtés, hogy Lucy nem azért nyilatkozott olyan szűkszavúan Sirius Blackről, mert túltette magát rajta; és nem azért tett úgy, mintha soha nem is lett volna édesanyja, mert rosszban voltak. – Én... szóval, részvétem, meg minden.

Egy ideig csak a motor zúgása és Kurt hörgő lélegzetvétele törte meg a csendet; aztán Dawlish ügynök kutató pillantást vetett rá.

– Mr. Dursley... a kérdésem bizonyára tolakodónak fog tűnni, de fel kell tennem. Mondja, bántalmazták magát a szülei? Akár fizikailag, akár érzelmileg?

Dudley meghökkent.

– Micsoda? Izé, öh, nem, nem tudok róla. Mármint, jaj de hülye válasz ez! Úgy értem, nem, dehogy bántalmaztak, miért?

– Mert egyetlen kérdést sem tesz fel róluk – felelte Dawlish –, és annak sem adja jelét, hogy vissza akar térni hozzájuk.

– Hát... – Dudley nyelt egyet. – Izé, ők nem valami járatosak a varázslós dolgokban. Csomó mindenbe belekeveredtem, meg a fejvadászok is láttak. Lehet, hogy követnek. Akkor se akarnám anyáék nyakára hozni őket, ha maga megengedné.

– Túl nyugodtan beszél – rázta meg a fejét Dawlish. – Túlságosan érzelemmentes. Hány éves lehet, tizenhét...? Úgy beszél, mintha katonai kiképzést kapott volna. Kell, hogy legyen valami oka, hogy nem akarja azonnal újra látni őket.

– Ez... bonyolult. – Dudley felsóhajtott. – De azért jól vannak, ugye?

– Nabokov épségben elhozta őket a Downing Streetre – felelte kimérten Dawlish. – A miniszterelnök úr ígéretet tett, hogy mindent megtesz az unokája előkerítéséért, és azt javasolta Nabokovnak, hogy maradjon távol az akciótól, ő azonban nem hajlandó erre... Megértem – tette hozzá szárazon. – Én sem lennék. Nem is vagyok, mint azt maga is láthatja.

– Szóval anyáék a miniszterelnökkel vannak? – Dudley elvigyorodott. – Nem semmi. Biztos élvezik. Apa tuti meg fog próbálni kicsikarni valami adókedvezményt a fúrógyártó cégének.

– A szülei aggódnak magáért, Mr. Dursley – ismételte Dawlish. – Robardstól azt az információt kapták, hogy eltűnt.

– Igen, gondolom, hogy aggódnak. – Dudley felsóhajtott. – De... már mondtam, Mr. Dawlish, belekeveredtem a dolgokba. És az a Fenrir pasas meg a többi fejvadász nem olyan fajtának tűnik, aki csak úgy hagyja, hogy az ember kiszálljon ezekből a maffiás dolgokból. A szüleimnek fogalma sincs, mire képesek!

– Nabokov ugyanúgy MI6-ügynök, mint én – felelte Dawlish. – Képes lenne eltüntetni magát a szüleivel együtt, úgy, hogy a halálfalók soha ne találhassák meg a nyomukat. Olyan eszközökkel rendelkezünk, amelyeket Tudjukki, varázserő ide vagy oda, el sem tud képzelni... és maga sejti ezt, de nem akar élni vele. – Az ügynök kissé felszegte a fejét, laza kormánymozdulattal tért ki egy motoros elől a Cornwallból kivezető bekötőúton. – Tudni akarom, miért. Ha ugyanis időközben megváltozik a véleménye, és kapcsolatba lép Nabokovval, azzal veszélybe sodorja a lányomat, én pedig kevésbé fogok jól bánni magával.

Dudley nyelt egyet. Nem tűnt jó ötletnek, hogy ecsetelni kezdje a MegaMészárlás 5-be rejtett betöréses gameplay részleteit, de tudta, hogy nem fogja megúszni a választ.

– A szüleim utálják a mágiát – mondta végül. – Meg mindenkit, aki képes rá, mindegy milyen ember. Én pedig... ezzel nem értek egyet. – A szavak lassan szöktek az ajkára, mintha maga is alig hinné el őket. – Úgy értem, a fórumos barátaimról is azt gondolják, hogy biztos idióták, meg mihasznák, meg nincs munkájuk, meg egész nap a neten lógnak. Egy idő után már nem is mondtam el nekik, hogy még fórumozok, mert úgyis csak kritizáltak volna miatta. Pedig a fórumos srácok sokkal normálisabbak, mint ők. És hát valami ilyesmi van a varázslókkal is. – Dudley összefonta a karját. – Maga meg úgysem vinne vissza a szüleimhez, akkor se, ha kérném. Szóval nincs értelme hisztizni. Lehetne sokkal rosszabb is. Eladhatna szexrabszolgának valami afrikai országba, meg ilyenek.

– Semmi ilyesmi nem fog történni – szögezte le Dawlish.

Egy ideig némán kanyarogtak a tengerpart felé lejtő úton, aztán Dudley megtörte a csendet.

– Nem is kíváncsi rá, miért van velem egy dementor meg egy házimanó?

– Tudom, mivel bízták meg a lányomat a varázslények – sóhajtott Dawlish. – Sanguini megszokta, hogy minden emberi lény süket és vak körülötte, de ha legközelebb találkozunk, majd felvilágosítom a tévedéséről, mielőtt kitekerem a nyakát.

– Tényleg kétségbeesettnek tűntek – jegyezte meg Dudley. – Nagyon féltek Kurt-től, pedig nem is rossz fej. – Dawlish kérdő pillantására önkéntelen kézmozdulatot tett a dementor felé. – Folyton kísér mindenhová, nem akartam csak úgy hívni, hogy "a dementor". Egyébként elvileg nem úgy viselkedik, mint a többi, nem szívja folyton ki az emberekből az életkedvet. Sipor pedig Harry házimanója, és azért segít nekem, mert a rokona vagyok. Ez meg – Dudley felmutatta a PlayStationt –, a konzolom, és a MegaMészárlás 5. Ugye olyan helyen akar fogva tartani, ahol van áram?

– Ígérem, találunk megoldást – dünnyögte Dawlish, Dudley azonban érezte, hogy alig figyel rá. A tekintetét konokul a GPS-jelen tartotta, időről időre visszanézve a sötét, néptelen autóútra, melynek végén már ott csillogott a holdfényben fürdő tenger. Közel s távol nem láttak senkit és semmit, pedig a jel szerint már alig pár száz méterre jártak Gawain Robards tartózkodási helyétől.

– Nyilván bűbájok védik... – mormolta Dawlish. – De ezt a katonai nyomkövetőt sem a Protego horribilis, sem a Salvio hexia nem veri át... vajon Fideliusszal is levédték? Az megmagyarázná, miért nem mozdul a jel már egy perce...

Dudley hátrafordult. – Sipor? Szerinted meg tudod törni a bűbájt?

A manó csalódottan lengette meg a füleit.

– Sipor csak akkor tudna ilyen erős védőbűbájokat áthágni, ha Harry gazdám parancsolná meg neki. Azt mondják, a gazdája kérésére a házimanó olyan dolgokra is képes, amelyek feszegetik a mágia határait és áthágják a törvényeit; és Sipor tapasztalt is hasonlót... de ez sem működik mindig. Regulus gazdám korábban megparancsolta Sipornak, hogy pusztítson el egy varázstárgyat, és később Harry gazdám is ezt akarta, de Sipornak nem sikerült! Nem hatott a varázsereje. Pedig Sipornak a gazdája parancsolta meg – az igazi gazdája... oh.

A manó hirtelen elnémult. Az arcán megnevezhetetlen érzelmek cikáztak át, és Dudley bármit megadott volna, hogy beleláthasson a fejébe. Ráncos, sokat látott arca teljesen elfehéredett, a keze pedig úgy szorította furcsa, tógaszerű ruhája szegélyét, mintha össze akarná tépni. Dudley már nyitotta a száját, hogy tovább kérdezősködjön – ekkor azonban Kurt oldalra döntötte csuklya-takarta rémfejét, és felemelte egyik oszló hullakezét.

A Rolls Royce motorja leállt, a kerekek pörgése lassulni kezdett, a fel-felcsapó tengeri permetet tologató ablaktörlő félúton megtorpant a szélvédőn. Dawlish ügynök többször is elfordította a slusszkulcsot, az autó azonban nem indult be újra; egy ideig vitte a lendület, végül azonban megállt az út közepén. Négy ajtaja és a csomagtartója egy csapásra kitárult, a dementor pedig már szállt is ki, magas, lebegő rémalakja egy még sötétebb folt a fekete éjszakában. Dawlish ügynök keze elindult a zsebe felé, aztán erőt vett magán, és inkább a Smith&Wessonja markolatára tévedt.

– Mi... – kezdte, aztán elállt a szava – Dudley pedig sejteni kezdte, hogy mi következik.

Kurt egyszer, korábban csinált már hasonlót: akkor egy emlékképet szaggatott apró darabokra körülöttük. Most pedig, úgy tűnt, a Gawain Robards búvóhelyét védő bűbájokkal készült így tenni, azzal a különbséggel, hogy nem megtörte őket, csupán kaput nyitott rajtuk. Széles kört írt le az autó körül, úgy szakítva át a védőbűbájok láthatatlan hálóját hullakezével, mintha papírvékony hártya lenne. A levegő vibrálni kezdett körülöttük, a hangok összemosódtak, a tenger holdfényben fürdő képe délibábbá változott a horizonton; aztán pár másodperc múlva az egész véget ért. A Rolls Royce ugyanúgy sötéten, némán pihent a partmenti fövenyen, a Hold ugyanolyan magasan járt az égen, a bekötőút ugyanúgy sötét és néptelen volt, mint az imént; pár yardnyival előttük, a tengerparton azonban csinos ház magasodott. Kéményéből füst tört az ég felé, ablakaiból hívogató, sárga fény szűrődött ki. A ház oldalának támasztva két seprű hevert, Dudley pedig a szemüvegén keresztül látta, hogy távolabb két rémló falatozik egy partra vetett hal teteméből. Úgy festettek, mintha fényes, fekete szőrüket a puszta csontvázukra húzták volna rá, pillantásuk hideg fényben égett – Dudleynak azon már a szeme se rebbent, hogy szárnyaik is voltak.

Dawlish ügynök hosszú léptekkel indult meg a ház felé; Sipor és Dudley gondolkodás nélkül követték, Kurt azonban elfordult tőlük, és a tengerparton falatozó rémlovakhoz siklott. Dudley félelemmel vegyes kíváncsisággal nézte, ahogy szellemalakja lelassít a hasonlóan ijesztő lények mellett. A két rémló felemelte a fejét, sötéten ásító orrlyukaik kitágultak, ahogy végigszimatolták a dementort; Dudley arra számított, hogy nyerítve elmenekülnek majd tőle, de nem így történt. Helyette magukhoz engedték; úgy tűnt, rájuk nem hat Kurt lelombozó aurája.

Dawlish a ház ajtajához érve felemelte az öklét, és bezörgetett rajta. A kiszűrődő beszélgetés és pohárcsörgés hangjai egy pillanatra elnémultak, majd közeledő léptek zaja hallatszott; aztán az ajtó résnyire nyílt, és a résben megjelent egy idegen pasas sebhelyes arcának egy szelete.

– Jó estét, Mr. Weasley – köszönt neki Dawlish. – Bizonyára meglep, hogy itt talál, de kérem, gyorsan fussuk le a kötelező köröket, amelyek alatt meggyőződik róla, hogy nem vagyok álruhás halálfaló!

Mr. Weasley nyílt döbbenettel meredt rá. – Hát... izé, rendben... mit is kérdezzek...

A következő pillanatban varázslat lökéshulláma söpört át Dudley-n, a házban pedig felcsendült Gawain Robards hangja:

– John! Maga meg hogy talált ide? Nyugi Weasley, tényleg ő az – ez a csinos kis bűbáj kilőtte volna, ha fejvadász.

– Mr. Dawlish, ha kérhetem – mordult rá az ügynök. – Robards, sejtettem, hogy gyorsabban jár a szája, mint az esze, de nem jutott eszébe, hogy ha az ember nyomkövetőt kap az MI6-től, akkor esetleg követhetik a nyomát? Mindegy is. Nem rablom sokáig az idejét: minél hamarabb elmondja, hol a lányom, annál hamarabb mehet a dolgára.

Gawain Robards rámosolygott.

– Mi sem természetesebb! – felelte. – A fürdőben. De azért remélem, megvárja, amíg kijön... – Kutató pillantást vetett Dawlish-ra. – Tesztelt, ugye? Tudta, hogy Nabokov a nyomomban van... és most mi lesz? Magával viszi Lucy-t? Válaszokat fog követelni magától.

– És el is jött az ideje a válaszoknak – felelte Dawlish. – Nem tudom, hallotta-e, de Umbridge...

– Tudom. – Robards nagyot sóhajtott. – A lányának valamiféle küldetése van, amelynek részleteit senkivel sem hajlandó megosztani. Remélem, maga szerencsésebb lesz, mint én.

– Szóval tényleg találkoztak, Mr. Robards? – Dudley képtelen volt visszafojtani a kérdéseit. – Összefogtak, meg minden?

– Nagyon igyekszem – felelte a varázsló vidáman. – Látom, te sem unatkoztál...

Elharapta a mondatot, amikor észrevette a Dawlish ügynök lábszára mögül kikandikáló Siport – és Dudley-t elfogta a képtelen, ám nagyon is erős érzés, hogy pontosan ugyanazok az érzelmek cikáznak át az arcán, mint korábban, az autóban a manóén. Egy szóval sem jelezte, hogy felismerné, Dudley mégis biztosra vette, hogy vagy találkoztak már, vagy Robards az összes házimanó iránt ilyen nehezen titkolható ellenérzéssel viseltetik.

Sipor pedig félt tőle – méghozzá nagyon. Dudley más magyarázatot nem látott rá, hogy miért gyökerezne földbe a lába, és miért fehéredne el az arca.

Dawlish ügynök a jelek szerint semmit sem vett észre a körülötte lezajlott közjátékból; helyette karba tett kézzel helyet foglalt a kanapén, egy biccentéssel megköszönte a teli süteményes tálcát, amit a sebhelyes arcú Mr. Weasley szupermodell felesége röptetett elé, és konokul a fürdőszobaajtóra szegezte a tekintetét. Az mintegy tíz perc múlva nyílt csak ki; Lucy egy – valószínűleg a modell csajtól kölcsönkapott – pulóverben és melegítőnadrágban, nedves hajjal és mezítláb lépett ki a fürdőből. A ruhák úgy lógtak róla, mintha legalább másfél mérettel nagyobbak lennének a kelleténél; és Dudley-t kellemetlen, szorító érzés fogta el. Eddig észre sem vette, hogy Lucy ennyire sovány...

A boszorkány felpillantott; John Dawlish pedig csörömpölve letette a teáscsészét, amit éppen azelőtt emelt a szájához. Pár néma, dermedt másodpercig csak bámulták egymást, aztán a férfi felpattant a kanapéról, Lucy pedig elejtette a kezében tartott törölközőt.

– Apa... de hát hogyan... honnan tudtad, hogy itt vagyok? – Hátralépett, tetőtől talpig végigmérte a férfit. – És mióta hordasz rád szabott öltönyt? Meg stukkert?!

John Dawlish megkerülte a dohányzóasztalt, és gyengéden a két keze közé fogta a nő arcát. Egy pillanatra mintha megijedt volna a saját gesztusától, de aztán mély levegőt vett, és megszólalt:

– Többet tudok a viselt dolgaidról, mint hinnéd; és régebb óta, mint hinnéd. – Egy pillanatra lehunyta a szemét. – Itt az ideje, hogy te is megtudj rólam néhány dolgot.

Azzal az öltönye belső zsebébe nyúlt, elővette az igazolványát, és átnyújtotta Lucynak.

*

– Oké, oké, persze, én is totál lehidaltam rajta... a francba! – Ron Weasley hátrahajolt, és kihalászta a fejét vesztett, de még mindig ficánkoló csokibékát a faliszőnyeg mögül. – De azért el kell ismerned, hogy rohadt menő. Mármint, szerintem. Azzal az izével durrogtatni is tud, ugye? Az emberek meg elájulnak. Bamm, bamm, bamm!

– Nem csak elájulnak – tette hozzá Dudley. – Meg is halnak.

– Nem mondod, hogy komolyan kinyiffantja őket! – Ron már-már zavarbaejtő lelkesedéssel nézte a Magnumot, amit Lucy hosszas könyörgés árán rakott ki nekik az asztalra, és ami majdnem olyan cool volt, mint Robards meg Dawlish ügynök szolgálati Smith & Wessonja.

– De igen – felelte Lucy. – Kinyiffannak. Szétloccsan az agyvelejük, és felkenődik a falra. Neked csak a ravaszt kell meghúznod. Nem kell hozzá elhatározás, mint az Avada Kedavrához, se nagy varázserő, se könyörtelenség, se megfelelő tudatállapot, se... semmi. Ha véletlenül húzod meg azt a kis szart, a pisztoly akkor is elsül. Ha azt hiszed, nem is volt megtöltve, akkor is. De amúgy igen, tényleg cool.

Egy darabig csend volt.

– És fogalmad se volt róla, hogy...

– Nem. – Lucy felsóhajtott. – Pedig kitalálhattam volna. Bakker, legillimentor voltam! Nyilván ezért zárta el előlem az agyát a saját apám, nem azért, mert utált! De neem, nekem bele kellett ragadnom a tinikori baromságaimba, és még undorítóbban viselkedni vele, szóval most már tuti utál, és csak kötelességtudatból caplat a nyomomban... mert a kötelességeit, na azokat aztán mindig is komolyan vette... – Elharapta a mondatot, és lerítt róla, hogy megbánta a saját őszinteségét. – Na mindegy, húzzatok ki a szobámból, mert dolgom van.

– Szerintem nem utál téged – jelentette ki Dudley. – Tudod, ez olyan, mint hogy... nyilván érzek kötelességtudatot a fórumos haverjaim felé, hogy segítsek nekik kimaxolni a pályákat. Mert megígértem. De legyünk őszinték, a maffiával, az MI6-szel meg azzal a Fenrir csókával azért nem szálltam volna szembe, ha nem szeretnék annyira a Megával játszani.

Lucy fáradt pillantást vetett rá.

– Cuki vagy, hogy megpróbálsz megvigasztalni, miután téged is otthagytalak a picsába – közölte hidegen. – Ha úgy csinálok, mintha megolvasztottad volna a jégszívemet, akkor tudnál egy kicsit arrébb cukiskodni? Mondjuk úgy az ajtó másik oldalán. Meg te is, Weasley.

– Jó, jó, oké, mindjárt... – Ron felsóhajtott. – Csak beszélni akartam veled, meg ilyenek.

– És mégis mi a Merlin redvás bakancsáról akarsz te velem beszélgetni?! – förmedt rá Lucy.

Ron idegesen fészkelődött a kanapén. – Van valami, amit nem mondtam el – bökte ki végül. – Fejben végigmentem mindenkin a házban, és szerintem nálad a legkisebb az esély, hogy elkezdesz velem ordítozni, szóval neked fogom elmondani. Meg neked, Sipor! – tette hozzá. – Látom a füledet az ajtóból. Ha annyira el akarnál rejtőzni, úgyis láthatatlanná válnál. Sőt, igazából te is maradhatsz, Dursley. Lehet, hogy nem vagytok valami jóban, de azért mégiscsak Harry rokona vagy, meg kevésbé gáz, mint a szüleid.

Dudley rápillantott. Gyanította, hogy Ron – aki, mint kiderült, Harry legjobb barátja volt –, azóta készült erre a pillanatra, hogy Bill, Robards meg Mr. Dawlish kimentek a tengerpartra, hogy közösen megerősítsék a Kagylólak köré kiszórt védőbűbájokat. Attól sem kellett tartaniuk, hogy Fleur kihallgatja őket, a csinos boszorkány ugyanis éppen egy Remus Lupin nevű varázsló sebeit kötözte az emeleten. Miután semmilyen, a jelenlévők által ismert bűbáj nem ébresztette őt fel a kábító varázslatok által előidézett kómából, Mr. Dawlish felnyitotta a Rolls Royce csomagtartóját, és elővett belőle egy elsősegélydobozt, amiben – az MI6-re valószínűleg jellemző módon – adrenalininjekciók is voltak. Dudley kissé aggódva nézte, ahogy hármat-négyet is beledöfnek egymás után abba a Remusba, a férfi azonban makkegészségesen (igaz, kissé álmosan) kelt fel. Mint kiderült, nem minden vérfarkas volt gonosz, abban a tulajdonságban azonban mindannyian osztoztak, hogy kevésbé hatottak rájuk a különböző kémiai anyagok.

Tehát, vonta le a következtetést Dudley, tulajdonképpen mutánsok. Mint – talán – a boszorkányok és varázslók is.

– Jó tipp – bólintott Lucy. – Szóval, mi az igazi sztori? Eleged lett a lázadásból? Valójában nem is Dumbledore önoltója hozott ide, csak kihagyott a lelkiismereted?

Ron pedig beszélni kezdett. A szavai nyomán egy olyan világ tárult fel Dudley előtt, amit korábban elképzelni sem tudott: egy szörnyű, gátlástalan, nyomorral teli világ. Eddig eszébe sem jutott hálát érezni, amiért fogoly létére mindig ágyban (vagy legalább autóban) alhatott, mindig volt, aki megvédje, senki sem kínozta vagy zsarolta, és ha kényszerűségből is, de valamennyire mindenki bevonta a saját ügyeibe.

Harrynek és barátainak nem járt ki ez a luxus. Egy sátorban nyomorogtak, nélkülöztek, senki előtt nem fedhették fel magukat. Bárki bármikor elárulhatta őket, akár olyanok is, akik korábban a barátaik voltak. Teljesen egyedül maradtak a halálfalómaffia, a fejvadászok és a Kimondhatatlan Nevű Főgonosz ellen... ráadásul pontos utasításokat sem kaptak a legyőzésére, csak egy halom érthetetlen utalás és kihűlt nyom irányába indulhattak el. Olyan varázstárgyakat kerestek, amelyek – hogy hogyan, azt Ron állítása szerint nem tudta, de Dudley szerint inkább csak nem akarta elárulni – valamilyen formában V. nagyúrt védelmezték, valahogy úgy, mint a manalabdák a Mega-3-ban. Csak éppen ezek nem plusz energiát raktároztak, hanem V. nagyúr összes energiáját – legalábbis Dudley valahogy így rakta össze a dolgot. Harryéknek egyesével fel kellett kutatniuk őket, hogy aztán elpusztítsák mindet, de az elpusztításukhoz külön artifactok kellettek, amiket – nyilván, ahogy az az összes videojátékban lenni szokott – szinte lehetetlen volt megszerezni.

És ha mindez nem lett volna elég, ezek a cuccok egytől egyig el voltak átkozva. Kezdetleges tudattal bírtak, nem akarták, hogy elpusztítsák őket, ezért a közelségük folyamatos vitákat generált Harry és a barátai között. Az egyik ilyen annyira eldurvult, hogy Ron dühösen otthagyta őket. A fejvadászok elkapták, feltartóztatták, és mire visszaért oda, ahol korábban táboroztak, Harry és az a Hermi-akárki – elvileg valami lány – már elmentek. Ron pedig hiába kereste őket...

– És akkor elővetted az önoltót? – Lucy felvonta a szemöldökét. – Csak úgy nekiálltál kattintgatni vele?

– Ott maradtam egy ideig, ahol legutóbb táboroztunk – felelte halkan a fiú. – Hátha visszajönnek Harryék... aztán egyik éjjel Bill hangját hallottam álmomban. Engem szólított. Azt mondta, reméli, minden végtagom megvan. Mikor felébredtem, az önoltó felvillant a zsebemben. Előhúztam kattintottam vele, és... nem tudom, mi történt pontosan. Egy kicsit fájt. De a következő pillanatban kint találtam magam a parton, a cuccaim nélkül, te meg ott sántikáltál befelé azzal a szőke pasassal.

– Nekünk úgy tűnt, mintha hoppanáltál volna – felelte izgatottan Lucy. – Franc se gondolta, hogy Dumbledore önoltója képes megidézni valakit!

– Megidézni? – Ron felvonta a szemöldökét.

– A koboldok szokták így elátkozni, akire nagyon zabosak – bólintott Lucy. – Hozzákötik egy tárgyhoz. Nem tudom pontosan, hogy csinálják, Ampók sosem tanította meg... lényeg, hogy az illető ne vegye észre. Aztán odaajándékozzák neki a tárgyat, és attól kezdve egy bizonyos hívószóra mindig magukhoz tudják parancsolni őt. Ez a varázslat mintha ennek a fordítottja lenne. A veszekedésetek indította be: a célpont te magad vagy, a hívószó pedig a neved. Nem téged rángatnak dróton, hanem te vagy képes odatalálni, ahonnan szólítottak. Tipikus Dumbledore... zseniális, de olyan rohadt bonyolult, hogy lehetetlenség visszakövetni, mit akarhatott vele pontosan.

– Biztos előre tudta, hogy le fogok lépni – dörmögte Ron.

Lucy úgy festett, mint aki elgondolkodik valamin; a tekintete újra és újra visszatért az önoltóra, és Dudley biztos volt benne, hogy mondani akar valamit, de már megint hülye, és inkább nem mond semmit.

– Sipor – szólalt meg hirtelen ötlettel Ron –, te nem tudod megtalálni Harry-t? A házimanók mindig felbukkannak a semmiből, ha a gazdájuk szólítja őket, Harry viszont nem mert magához hívni, hátha elkaptak, vagy kényszerítenek. Fordítva talán működne...

– Sipor próbálta megtalálni Harry gazdámat – felelte bánatosan a manó –, de képtelen volt rá! Talán túl erős varázslatokkal védi magát.

Dudley felvonta a szemöldökét. Kevesebb, mint huszonnégy órával ezelőtt hallotta Siportól, hogy a házimanók a mágia legalapvetőbb szabályait is képesek áthágni, ha a valódi gazdájuk megparancsolja nekik. Vajon most arra céloz, hogy amíg Harry nem utasítja magához, nem képes rátalálni – vagy arra, hogy nem Harry a valódi gazdája?

De ha nem Harry az, akkor kicsoda?

– Én a helyedben azért nem lennék olyan biztos benne, hogy ez a manó a lelkét is kiteszi, hogy segítsen Harrynek – jegyezte meg Lucy; és Dudley szinte visszahőkölt a hangjából sütő megvetéstől.

Sipor mégsem sértődött meg, csak lehorgasztotta a fejét.

– Sipor nem gyűlöli többé Harry Pottert, és nem veti meg a barátait – mondta tárgyilagosan. – Sipor megérti, hogy kisasszonyomnak ez fejtörést okoz...

– Leginkább az okoz fejtörést, hogy miért hiszed, hogy a szavaidnak vagy tetteidnek bármi jelentősége van azok után, amit tettél – felelte metszően Lucy.

A manó arcán olyan fájdalom cikázott át, mintha a boszorkány korbáccsal csapott volna rá.

– Sipornak nehéz a lelkiismerete – felelte. – És nem is csak Sirius gazdám miatt. Hosszú történet ez, de Sipor rájött... Harry Potter segített megérteni Sipornak egy nagyon fontos dolgot. – Egy pillanatra elhallgatott, majd szelídebb hangon folytatta: – Sipor félreismerte Sirius gazdámat. Sipor azt gondolta, hogy Sirius gazdám gonosz, hogy szándékosan okoz fájdalmat szegény úrnőmnek és az egész családnak. Sipor azt hitte, hogy Sirius gazdám és az öccse, Regulus ellenségek... de nem így volt! – A manó szemébe könnyek gyűltek. – Regulus gazdám meghalt, és Sipor hosszú, hosszú évekig gyászolta, ám csak most, csak pár héttel ezelőtt értette meg, hogy Sirius gazdám ugyanazt az ügyet szolgálta, amit Regulus is. Mindketten a Sötét Nagyúr ellenségei voltak, értették, mekkora veszélyt jelent a varázsvilágra, és készek voltak fellépni ellene. Sipor ezt korábban nem értette... és minden, ami történt, ezért történt. Most pedig Harry gazdám folytatja, amit Regulus és Sirius elkezdtek; és Sipor reméli, hogy sikerrel jár majd.

– És azok alatt az állítólagos hosszú-hosszú évek alatt egyszer sem jutott eszedbe, hogy Sirius azért lett feketemágus-vadász, hogy... tudod, hogy feketemágusokra vadásszon, vagy valami ilyesmi? – förmedt rá Lucy.

A manó pillantása nyílt volt, érzelmekkel teli.

– Sipor sok mindent hallott, sok gonosz dolgot. Sirius gazdám története számos különböző verzióban létezett; Sipor sosem szerette őt, és Sirius gazdám sem szerette Siport. Sipor hajlamos volt a legrosszabbat feltételezni róla, és magányosan ápolta tovább Regulus gazdám emlékét. Most pedig... most pedig Sipor semmit sem ért! Sipor olyan dolgokat lát, amik nem lehetségesek... amik nem történhetnek meg...

A házimanó hangja rekedt suttogássá halkult, és Dudley hirtelen úgy érezte, még a PlayStationjét is odaadná érte, hogy megértse, mi jár a fejében. Lucy szemlátomást feladta, hogy a fejére olvassa a bűneit; csak lerogyott az ágyra, és egy ideig üres tekintettel meredt maga elé.

– És veled mi van? – kérdezte óvatosan Ron. – Anyáék azt mondták, meghaltál.

– Mindegy... hosszú sztori. – Lucy beletúrt a hajába. – Dumbledore nem csak titeket hagyott a szarban. Nektek Tudjukkit kell elintéznetek, nekem valaki mást. Figyelj, Ron... tuti, hogy az öreg nem véletlenül hagyta rád azt az önoltót. Nekem is említette.

– Komolyan? – Ron rábámult.

– Ja. Beszélt nekem egy alakról, aki kattint majd előttem egy önoltóval, és semmivé foszlik. Akkor fog eljönni az idő, hogy... mindegy, hogy megcsináljak valamit. Itt vagy te, itt vagyok én, itt az önoltó. A pillanat, amiről Dumbledore beszélt, elkerülhetetlenül el fog jönni, szóval minden sínen van. Csak ki kell várni. Rohadt idegesítő lesz, de hidd el, visszatalálsz a barátaidhoz. Dumbledore-nak eddig mindig igaza volt.

– A jövőbe látott, mint a kentaurok? – Ron nagy szemeket meresztett rá. – Bezzeg jóslástant nem tanított volna nekünk, hagyta, hogy Trelawney-val szívjunk...

– Nem volt Látó – felelte szárazon Lucy. – Fogalmazzunk úgy, hogy előidézett bizonyos dolgokat a jövőben. Eddig mindegyik bejött. Szóval fel a fejjel, minden oké lesz.

– Te is oké leszel – szólalt meg váratlanul Dudley. – Nem, komolyan mondom! – tette hozzá, mikor Lucy fáradt pillantást vetett rá. – Az "oké" nem mindig ugyanazt jelenti, na. Nem lehet kimaxolni minden pályát az életben, ahogy a fórumos srácok szokták mondani, de azért vannak dolgok, amiken javíthatsz. Például, ha azt gondolod, az apukád haragszik rád, akkor kérj tőle bocsánatot. Mondd meg, hogy nem úgy gondoltad. Meg ilyenek.

– Nem ő az egyetlen, akitől bocsánatot kéne kérnem – felelte halkan Lucy. – Van valaki más is... akivel valószínűleg soha többé nem fogok találkozni.

Alig fejezte be a mondatot, a bejárati ajtó hangosan kicsapódott. Remus és Fleur egymás sarkát taposva robogott le a lépcsőn, kintről pedig beszűrődött Gawain Robards vidám hangja, ahogy egy kínosan borzasztó vérfarkasviccet mesél Billnek és Mr. Dawlishnak – aztán hirtelen csend lett.

Vérfagyasztó csend, vélte Dudley.

Olyan csend, mint a Privet Drive-i ház nappalijában egyszer, mikor Harry-t bezárták fent az emeleten, ezért bosszúból szétkente a túrótortát Anya és Apa vendégein. Varázslattal, vagy mi.

Aztán Remus Lupin panaszosan felkiáltott: "Dora! Várj – várj, gyere vissza! Hallgass meg!", Lucy elsápadt, Ron zavartan bámulni kezdte a térdét, Dudley pedig önkéntelenül a szája elé kapta a kezét.

– Ajjaj...

* * *