Dirk Cresswellel valami nem volt rendjén.

Gawain Robards ezt persze nem tudhatta, hiszen nem ismerte roxfortos korából, mint Sirius Black. Csupán találgathatott, ahogy közelebb lépett hozzá a Szárnyas Vadkan sötét vendégterében. Lezser mozdulattal a bárpultra támaszkodott, és megkérdezte, hogy van, Cresswell pedig tettetett egykedvűséggel rávágta, hogy kösz' jól. Meg sem próbált úgy tenni, mintha érdekelné, hogy Gawainnal mi a helyzet: helyette komor némaságba süppedt, mintha az egész életével ott, Aberforth Dumbledore kihalt kocsmájában akarna számot vetni.

Sirius furcsállta ezt. Cresswell-t, akárcsak a Főnix Rendje helyén keletkezett űrt betöltő ellenállás többi tagját, folyamatosan az a veszély fenyegette, hogy elkapják; kérdés volt persze, hogy Voldemort nagyúr elé hurcolnák, vagy kivégeznék egy sötét sikátorban. Bármelyiket is tartotta valószínűbbnek, ugyanúgy meggondolatlanság volt álca és kíséret nélkül idemerészkednie, hiába ő, Sirius hívta meg a küszöbön álló találkozóra.

Nem Cresswell volt az első személy, aki a napokban furcsán viselkedett: Sirius arra sem számított, hogy Aberforth hajlandó lesz vendégül látni őket. Ampók ugyan a minisztérium bukása óta is tartotta vele a kapcsolatot, és a Potterfigyelő több korai adását is a Vadkanból sugározták, a kocsmárosban azonban napról napra fogyott a remény, hogy valaha is megdönthetik a Voldemort-rezsimet. Sirius egyáltalán nem furcsállta volna, ha elhagyja az országot, Aberforth mégis kivette a részét a lázadásból a maga passzív módján.

A követésével megbízott Percy Weasley pedig korábban legalább arra vette a fáradságot, hogy látótávolságon kívül maradjon; mióta azonban Siriust elengedték a Downing Streetről, immár egy MI6-igazolvány, egy vadiúj Smith & Wesson és egy úgynevezett „GPS-nyomkövető" társaságában, Weasley egy saroknyi távolságot sem hagyott kettejük között az utcán. Sirius nem próbálta meg lerázni; feltűnő lett volna, ha a mugli miniszternél tett látogatása után azonnal mellőzni kezdi a hoppanálást. Roxmortsba tehát mágikus úton érkezett, és tudta, hogy mire a találkozónak vége, Weasley már a Szárnyas Vadkan környékén várja majd.

Addig el kellett döntenie, milyen sorsot szán neki.

– Menjünk fel – mondta Sirius. Cresswell nem reagált azonnal; csak elnézett a porlepte palackokat törölgető Aberforth mögött a falra a reszketeg gyertyafényben.

A vonásai mintha az arcára fagytak volna.

– Hallom, megkapta Runcorn állását.

– Menjünk már!

– Dolores Umbridge bizalmat szavazott magának. Ez elég indok, hogy én ne tegyem.

Sirius türelmetlenül felsóhajtott.

– Nem azt kérem, hogy egy drámai monológ kíséretében helyezze a nyitott tenyeremre a mellkasából kitépett vérző szívét, hanem azt, hogy kísérjen fel egy lépcsőn. Gondolja, hogy képes rá?

– Nem vagyok biztos benne.

– Pedig érdekében állna – Sirius felvonta a szemöldökét. – Úgy is mondhatnám, életbevágó kérdés.

Cresswell arcán düh villant át.

– Zsarolással nem megy semmire! – sziszegte. Nem emelte fel a hangját, Aberforth mégis abbahagyta a piszkos poharak törölgetését, és rájuk reccsent.

– Elkezdjük még ma?

– Ne legyen már nevetséges! – sóhajtott Sirius. – Eddig nem zavarta, hogy nem vagyunk legjobb barátok. Mi változott?

– Nem létezik, hogy maga egy személyben kínál megoldást az emberiség összes problémájára – szitkozódott Cresswell, de azért követte őt a nyikorgó falépcsőn az emeleti szobába, ahonnét Aberforth a találkozó tiszteletére kihordta a lomokat. – Olyan mendemondák keringenek a tetteiről, hogy az embernek megáll az esze – a Roxfort Expresszen elintézett halálfalók... a szökött mugliivadékok... a fogoly nélkül maradt fejvadászok... Lucy Dawlish feltámadása...

– Elfoglalt ember vagyok – dörmögte Sirius.

– És azt próbálja nekem bemesélni, hogy Dolores Umbridge fülébe nem jutottak el ezek a történetek? Hogy csak úgy hátradől az okádék rózsaszín plüssszékében, és hagyja magát szabadon garázdálkodni?

– Semmi esetre! – Sirius egy pillanatra hátrafordult, Gawain Robards legszélesebb vigyorával torolva meg a feltételezést. – Umbridge nagyon is tud róluk: éppen azért juttatott pozícióba, hogy elkaphasson. Szerinte nagyon okosnak képzelem magam...

– Ami így is van, nemde?

– Talán – de okosabb vagyok, mint amilyennek ő hiszi, hogy képzelem magam. Remélem, tud követni. Azt csinálom, amit vár tőlem. Hagyom, hogy csapdát állítson nekem; ma este pedig felállítjuk azt a csapdát, amibe az ő csapdája fog beleesni.

– Maga részeg – vonta le a végkövetkeztetést Cresswell.

– Korán van még ahhoz... Na, csipkedje magát, hajnali négyig még három potenciálisan halálos akciót kell lenyomnom.

Cresswell felvonta a szemöldökét. – Este tizenegy van.

– Akkor húzzon bele!

Az élen haladó Aberforth egy pálcaintéssel kitárta az ajtót, Sirius pedig betessékelte Cresswell-t a mögötte nyíló szűk szobába. Egy kerek asztal körül már ott ült mindenki más, akivel az este folyamán beszélni akart: Fred és George Weasley, Lee Jordan, a rejtélyes módon megöregedett Mundungus Fletcher, Ampók és egy másik kobold, Ted Tonks, egy magas, sötét bőrű tinédzserfiú, akit Sirius tudomása szerint Dean Thomasnak hívtak, és – Cresswell ezen láthatóan megdöbbent – a tetőtől talpig bőrbe és tüllbe bugyolált Myron Wagtail.

– Jó estét, uraim – szólalt meg lezseren Sirius. – Ha máshogy nem, legalább hírből mind ismerik egymást...

Nem kerülte el a figyelmét, hogy a koboldok összesúgnak Cresswell háta mögött.

– Nyilván alig várják, hogy megtudják, miért gyűltünk itt össze ma este – folytatta Sirius.

– Gondolom, hogy előkészítsük a következő zseniális húzását – felelte Lee Jordan. – Nem semmi, hogy csak úgy eltakarította Runcornt az útból! Hogy csinálta?

– Politikai őstehetség vagyok – vágta rá Sirius. – Sajnos azonban a zsenialitásom túlnőtte a tervem kereteit, és most szarban vagyunk.

– Túl hamar kinyírta Albertet, mi? – értette meg Ampók. – Felfigyeltek magára odafent...

– Valahogy úgy – sóhajtott Sirius. – Dolores Umbridge rajtam tartja a szemét... szerencsére csak a sajátját, mert Mordonét valaki kilopta az ajtajából. De ne ragadjunk le a részleteknél: történt egy behatolás a minisztériumba, egy imposztor pedig Runcorn alakját vette fel. Óriási balhé lett a dologból, nekem pedig sikerült a helyzetet kihasználva bemártanom őt. Umbridge és a miniszter arra kezdtek gyanakodni, hogy segített magának megszökni, Dirk... ráadásul aznap egy csapat mugliivadék is meglógott a tárgyalóteremből, ami kapóra jött. Túlságosan is.

– Szóval ezt fogta rá Runcornra! – Myron Wagtail felkapta a fejét. – Azannya, maga rosszabb, mint az exem.

Sirius szeme kissé összeszűkült.

– Abban reménykedtem, hogy Runcorn rovót kap, a miniszter pedig megjegyez magának. Ehhez képest azonnali hatállyal kirúgták. Umbridge egy zárkába dobatta, és repül Azkabanba!

– Megérdemli – morogta Dirk. – A gyerekeim jövője múlt ezen a családfadolgon, mégis elárult a rohadék...

Sirius mély levegőt vett.

– Megértem, hogy így érez, Dirk – felelte komoly arccal. – Amit Runcorn tett, az valóban szörnyű, alávaló, megvetendő. Mindazonáltal...

– El ne kezdjen nekem prédikálni az emberségről! – horkant fel Cresswell. – Menjen csak a sittre, ahová való!

– Na igen – felelte pókerarccal Sirius –, én viszont nem szeretnék Azkabanba menni. Bízom benne, hogy érti, mire gondolok.

– Tereli magáról a gyanút, mi? – Ted Tonks a szemébe nézett, és Sirius ugyanúgy rajtakapottnak érezte magát átható tekintetének kereszttüzében, mint néhány hete a Rókalyuk névre keresztelt lakásban.

– Nem szabad, hogy túl simán menjen a dolog – bólintott megértően Ampók. – Ez csak természetes. Finoman szólva sem volna előnyös, ha maga hirtelen Dolores Umbridge figyelmének középpontjába kerülne... vagy bárki más közülünk, ha már itt tartunk.

– Gondolja, hogy ezen a ponton tehet ellene bármit? – kérdezett közbe George Weasley.

– Nagyon is! – Sirius a társaságra villantotta Gawain Robards legszélesebb vigyorát. – Izgalmas lesz, imádni fogják... ugyanis közös erővel ki fogjuk szabadítani Albert Runcorn-t.

Egy pillanatra csend lett a szobában, aztán Lee Jordan előrehajolt az asztal fölött.

– Micsoda?

– Tudom, furcsán hangzik – lendült bele Sirius –, de Runcorn hasznosabb szabadlábon, mint az Azkabanban. Gondoljanak bele! Ha sikerül a mi oldalunkra állítanunk, csak nyerünk vele.

– És ha nem sikerül, akkor mi lesz? – tudakolta Myron Wagtail. – Átmegy darabolós gyilkosba?

– Ha nem sikerül, akkor... nos, egy jól irányzott Imperius-átok megoldja a problémát – felelte Sirius.

Maga is beleborzongott abba, amit mondott – és abba is, hogy hallgatóságának szemlátomást egyre jobban tetszett az ötlet. Gyanította, hogy csak azért, mert nem gondoltak bele, mivel jár ez: talán még soha nem érezték saját akaratuk fojtó hálóját, ahogy kivetül a célpontra. Nem ők átkozták meg Yaxley-t, és nem ők juttattak börtönbe egy ártatlan embert egy sor ügyes hazugsággal. Inkább a kalandot látják az egészben.

Fogalmuk sincs, milyen szörnyű együtt élni a tudattal, hogy megtette – hogy pontosan azt tette Runcornnal, ami vele is történt...

Vajon Barty Kupor is így érezte magát tizenhat évvel ezelőtt, azon a kora novemberi reggelen, miközben végignézte, ahogy őt, Siriust elhurcolják? Vajon érzett bármit, vagy megtanulta elnyomni magában a felelősség kínzó szorítását?

Sirius arra eszmélt fel borús gondolataiból, hogy a többiek Ampókot hallgatják.

– Meglepően okos felvetés egy embertől – mondta a kobold. – Van is néhány ötletem, hogyan kivitelezzük...

– Nekem is – vágta rá Sirius. – Kaptam párat a Downing Streeten.

Ha akarta sem tudta volna leplezni vidámságát, ahogy a többiek értetlen arccal felé fordultak.

– ...csak bízzák rám! Jut eszembe, Dirk, ne lepődjön meg, ha rajtaütnek magán, és elhurcolják. Szépen, látványosan. Mindenki úgy fogja tudni, az Azkabanban végezte – persze ha akarja, kitalálhat valami fantasztikus történetet, hogy hogyan szökött meg útközben, hogyan menekült meg a halál torkából, et cetera. Runcorn is jól jár, hiszen megmenekül a börtöntől; én pedig elnyerem Thicknesse és Umbridge bizalmát... ők pedig megnyugodhatnak, hogy minden a terv szerint halad. Egyelőre nem tervezem megtörni bennük ezt a kellemes illúziót.

Nem kevés önuralmába telt, hogy ne rántsa elő a zsebéből a frissen kézhez kapott MI6-igazolványát, hogy körbemutogassa az asztal körül. Mióta a mugli miniszterelnök útjára engedte, jóformán legyőzhetetlennek érezte magát.

– Mr. Robards – szólalt meg Lee Jordan –, maga egy igazi seggfej. Ezt a szó legszebb értelmében mondom.

– Művészi magaslatokra tör – helyeselt Fred.

– Inspiráció mindannyiunk számára – tódította George.

Sirius elmosolyodott, és Myron Wagtailre szegezte a tekintetét.

– Ha már itt tartunk: jól értem, hogy hajlandó segíteni nekünk, és nem rohan a rendszerellenes összeesküvésünk hírével a miniszteri irodába, amint felkel a nap?

– Közelébe nem megyek annak a gonosz fószernek! – hördült fel Myron. – Umbridge-nak meg aztán végképp nem, tuti kinyír, ha meglát!

– Nem fogja kinyírni magát – nyekeregte Ampók. – Dawlishnak volt esze: úgy megbonyolította a hagyatéki eljárásokat, hogy ha maga meghal, Umbridge legalább öt évig a tárgyalásra sem jut el, de inkább tíz...

– Komolyan? – Myron nagy szemeket meresztett rá. – Azt hittem, örülne, ha elpatkolnék.

– Ezt nem tudjuk cáfolni – felelte vidáman a másik kobold –, de úgy tűnik, Umbridge–et még maga előtt látni akarja elpatkolni. Vagy legalábbis börtönbe kerülni.

– Jó lenne – szólt közbe fagyosan Sirius –, ha a sok baromság helyett, amit Lucy Dawlish-ról feltételez, inkább azt mondaná el, amit Umbridge-ról tud.

– Magának is bejön, mi? – Myron Wagtail felsóhajtott. – Nem mondom, jó csaj, de elég őrült. Mindig is az volt. Vigyázzon vele... jól van, na! – Megadóan emelte fel a kezét. – Nyugi, főnök, mindent elmondok. Úgysincs vesztenivalóm. Fogy az új albumunk, mint az állat, de valaki felnyomott minket a fejvadászoknál. A fél banda disszidált, Merton meg eltűnt... a bőgősünk – tette hozzá nagy sóhajjal. – Penge a srác, csak tudnám, mit csináljak, ha nem kerül elő... na mindegy, szóval az a lényeg, hogy nagy szarban vagyunk. Ugyanúgy maga az utolsó esélyem, mint magának én.

– Akkor halljuk azt a drámai vallomást, mielőtt ránk hajnalodik – szólt közbe mogorván Aberforth.

– Nyugi, tata! – Myron nagyon kortyolt a vajsörös kupájából. – Szóval, az a lényeg, hogy mindenki össze-vissza dumál a Selwyn-örökségről, ami majd az enyém lesz... ennyi arany, meg annyi arany... de tudják, mi az örökség valójában? Egy düledező kúria valahol a halál micsodáján is túl, és több adósság, mint amennyi pénz. Umbridge pedig tudja ezt. Muszáj tudnia, hiszen tele van kapcsolatokkal!

– Nincs pénz a dologban? – Ted Tonks felvonta a szemöldökét. – Akkor miért éri meg neki a cirkusz? Családfát takarít, mint a jó öreg Dirk?

– Vagy csak ki akar csinálni – sóhajtott Myron. – Durván utánanézett az összes aranyvérű családnak, és az a mániája, hogy beleerőszakolja magát az egyikbe. Felcsapna halálfalónak, de nem elég tiszta hozzá a vére, vagy tudja a franc...

– De miért? – Lee Jordan széttárta a karját. – Thicknesse a tenyeréből eszik. Naphosszat zsarnokoskodhat mindenkivel. Mindene megvan, amire vágyik! Mit akar még?

– Vagy inkább mitől fél? – Aberforth összefonta a karját. – Mert mindenki fél valamitől, Jordan. Minél több a vesztenivalója, annál inkább.

Miközben ezt mondta, a tekintete körbejárt a szobában, és Dirk Cresswellen állapodott meg – az emeleti szoba ajtaja pedig megnyikordult. Olyan volt, mintha a szél játszana vele, Sirius kezében azonban már villant is a pálca; a holtsápadt arcú Percy Weasley-n pedig még azelőtt megtört a kiábrándító bűbáj, hogy Ted Tonks hátráltató ártása a falnak vágta volna. Minden fej egyszerre fordult a remegő fiatalember felé, aki lassan, az átokkal küzdve emelte megadásra a kezét.

– Ne... kérem, ne kábítsanak el – kezdte motyogva, a hangja azonban mondatról mondatra magabiztosabb lett. – Azért jöttem, hogy átadjak maguknak pár értékes információt. Mr. Robards, bizonyára észrevette, hogy délelőtt követtem önt Westminsteren át... igyekeztem, hogy észrevegye, azt reméltem, szembe akar majd kerülni velem...

– Hetek óta követ, Weasley – sóhajtott fel Sirius. – Tudom, hogy Umbridge rám állította. De tőlem aztán nyugodtan caplathat a nyomomban, amíg nem követ el akkora ostobaságot, mint most, hogy nyíltan beleártsa magát az ügyeimbe. Most aztán fogalmam sincs, mit csináljak magával!

– Jöhet a darabolós rész – mordult fel Ampók. – Weasleyéknek épp elég gyerekük van, hulljon a férgese!

Sirius pillantása erre akaratlanul is az ikrekre tévedt; Fred és George azonban egy szót sem szóltak, csak izzó tekintettel, ökölbe szorított kézzel meredtek a bátyjukra, aki, a maga részéről, mereven bámulta a falat a fejük fölött. Sirius gyanította, hogy ha valóban ártani akarna Percy-nek, ahhoz lenne egy-két szavuk, a testvérek közötti feszültség azonban tapintható volt.

– Csak hallgasson meg – mondta Percy. – És próbáljon meg hinni nekem. Kérem! Végig Lucynak volt igaza Umbridge-dzsal kapcsolatban. Tényleg gyilkos... és tényleg az a mániája, hogy minél jobban bebiztosítsa a saját aranyvérű családokhoz kapcsolódó gyökereit.

– Ezt eddig is sejtettük – mordult fel Aberforth. – Kérdés, hogy miért jutott eszedbe hirtelen kiteregetni a kenyéradód szennyesét. Mi, kölyök? Furcsa időpontot választottál, hogy a rezsim ellen fordulj. Nem arról volt szó, hogy karriert csinálsz?

Percy ráemelte a tekintetét. A pillantása tiszta volt, éles; nem olyan zavart és ide-oda rebbenő, mint amilyennek Sirius a minisztériumban megszokta. Nem várt erővel tolult fel benne az emlék Dumbledore-ról, ahogy kifejti az elméletét Percy megátkozásáról. Az ötlet logikusnak tűnt, de hamar elfelejtődött.

Lehetséges lenne, hogy...

– Umbridge Imperius-átkot szórt rám – mondta halkan Percy –, és mostanáig tartott megtörnöm.

– MICSODA?!

Fred, George és Lee egyszerre kiáltott fel, Dirk Cresswell kezéből kiesett a vajsörös korsó és elgurult a földön, Mundungus pedig, aki mindeddig az asztalra borulva aludt, most felemelte a fejét, és motyogva hozzáfűzte:

– Na kibújik lassan a szög a zsákbó'...

– Ügyesen csinálta – bólintott Percy. Hátát a falnak vetve, a kezét tördelve állt meg a társaság előtt; még mindig sápadt volt, mint aki mindjárt elájul. – A saját pálcámmal. Az első parancsok, amiket adott, a saját ambícióimhoz kapcsolódtak, így észre sem vettem, ahogy fokozatosan átvette fölöttem a hatalmat. Később pedig úgy éreztem, nem leszek képes leküzdeni. Hetek, hónapok estek ki az emlékezetemből... ráadásul Umbridge időről időre megerősítette az átkot. Voltak tisztább pillanataim, de olyanok is, amikor csak csináltam, amit akart, mint egy házimanó...

– És honnan tudjuk, hogy most nem ő akarja, hogy itt legyél? – szólalt meg remegő hangon Fred.

– Pont ez a szép az egészben! – Cresswell ingerülten dobolt az ujjaival az asztalon. – Sehogy!

– Azért szerencsére van köztünk egy auror – mondta hűvös nyugalommal Sirius. – Adja ide a pálcáját, Weasley, és üljön le. Legjobb a padlóra, nem ez lesz életének legkényelmesebb öt perce.

Percy zokszó nélkül engedelmeskedett. Sirius most közelről láthatta, hogy szögletes keretű szemüvege mögött mennyire sovány lett az arca – ugyanúgy változott, mint Lucyé, mióta alig két éve, egy másik életben elvégezte rajta ugyanezeket az ellenőrző bűbájokat. Ezúttal is rábukkant az Imperius-átok nyomaira, jóval áthatóbb és invazívabb módon, mint Lucy esetében; ugyanakkor az is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Percy valóban a saját akaratából van itt.

– Büszke lehet magára – közölte, amikor végre felegyenesedett, és visszaadta a pálcáját a fiatalembernek. – Egy kezemen meg tudom számolni, hány embert láttam életemben, akit olyan csúnyán megátkoztak, mint magát.

– Lárifári – mordult fel Aberforth. – Mennyi lehet maga, Robards, harminc...?

– Garantálom, hogy maga sem látott több ilyet – felelte Sirius, és megcsodálta Gawain Robards arcát a falon lógó tükörben. – Weasley pedig valóban nem áll befolyás alatt; az egyetlen lehetséges magyarázat tehát az, hogy karriergyilkosságot készül elkövetni.

– Umbridge nem maradhat felelős pozícióban az államigazgatásunkban – jelentette ki Percy, és a hangja egy pillanatra visszanyerte jól ismert, fontoskodó élét. – Annak fényében, amit megtudtam, ez egyszerűen nonszensz... és maga az egyetlen, Mr. Robards, aki bármit is tehet ellene! Nem csupán kellemetlen természetű, törtető, vagy akár gonosz. Ez a nő veszélyes!

– Micsoda felfedezés! – csattant fel Dirk Cresswell; de amikor Percy vaskos aktát vett elő a táskájából, és szétterítette előttük az asztalon, ő is kíváncsian lépett közelebb. A lapokról számtalan fénykép, jegyzet és hivatalos irat tárult eléjük: születési és házassági anyakönyvi kivonatok, családi fotók, roxfortos bizonyítványok, minisztériumi jelentések.

– Dolores Jane Umbridge Orford Umbridge és Elen Cracknell gyermekeként született Londonban – kezdte Percy. – Umbridge mugli családból származott, de kijárta a Roxfortot, és takarítóként helyezkedett el a minisztériumban... Cracknell pedig teljesen varázstalan volt. Szó sincs róla, hogy a családnak köze lenne akár a Selwyn-ekhez, akár bármely más varázslócsaládhoz. Dolores öccse kvibliként született, ami végül a család széthullásához vezetett... és ez az, ami igazán szörnyű. – Percy remegő kézzel igazította meg a szemüvegét. – Mind eltűntek, mégpedig nyomtalanul. Orford, Elen és az öccse... egyikükről sem tudni semmit.

– Kitörölte a múltját? – Dean Thomas halkan füttyentett. – Vagy talán... te jó ég, csak nem megölte őket?

– Nem tudom! – Percy bénultan rázta a fejét. – De van valami Umbridge múltjában, ami miatt megszállottan gyűlöli a mugli származásúakat, akár varázstudók, akár nem. Ha tehetné, kiirtaná őket, mint Tudjukki... a családi háttere azonban megmagyarázza, miért nem lehetett soha halálfaló.

– Lehetetlen felkutatni a családját – Aberforth a fejét csóválta. – A minisztérium a mi papírjainkat is képtelen számontartani, nemhogy a muglikét!

– Mindent lehet, csak akarni kell – felelte lassan Sirius. Az izgalom ezernyi tűszúrásként járta át az ereit; végre úgy érezte, fogást talált Umbridge-on. Gawain Robardsnak, a mágikus rendfenntartónak esélye sem lett volna bármit rábizonyítani; de Robards ügynöknek az MI6-től ez nem jelenthetett akadályt...

Valóban Lucynak volt tehát igaza, és rég kihűlt halottakat kell keresnie Umbridge múltjában – de miért is lepődik meg ezen? Lucy zseniális auror lenne, ha nem vette volna a fejébe, hogy nem ért a sötét varázslatok kivédéséhez. Okos, találékony és egy pillanat alatt átlátja az összefüggéseket... és Merlinre, milyen gyönyörű...

– Van még valami. – Percy összefonta a karját. – Ha jól hallottam, mentőakciót szerveznek Runcorn-nak. Nos... bármire is készülnek, nagyjából öt órájuk van kivitelezni. Nem ment túl jól a tárgyalás; Yaxley elég zabos, és már ma hajnalban Azkabanba akarja vitetni.

– A francba! – szisszent fel Ted Tonks. A pillantása Ampókra villant, a kobold azonban egykedvűen vonta meg a vállát.

– Vlad Dolohovnak mindegy, hogy mikor keres rajtunk egy valag pénzt. Most is mehetünk, legfeljebb káromkodik egyet, és csak utána hozza a szajrét.

Sirius egy pillanatra lehunyta a szemét. Nem ez volt a legalkalmasabb pillanat, hogy Lucyról álmodozzon...

– Akkor nincs más hátra – sóhajtott –, fél óra alatt kell kiagyalnunk, hogyan hozzuk ki Runcorn-t a börtönből. Pontosabban, hogyan akadályozzuk meg, hogy odakerüljön. Utána lényegesen nehezebb dolgunk lenne.

– Egyáltalán, hogyan visznek be valakit Azkabanba? – vonta fel a szemöldökét Lee Jordan. – Mikor negyedéves voltam, egyszer elküldték az aurorokat az egyik tanárunkért...

– Az egy félóriás volt – szusszant fel ingerülten Dirk Cresswell. – Ráadásul sejtették, hogy ellenkezni fog. A legtöbbekkel nem vacakolnak ennyit, mert eleve cellákban őrzik őket az alagsorban. Kaptak egy-két Stuport a képükbe, és legközelebb már a szigeten ébrednek fel.

– Na de hogy kerülnek oda? – Fred elgondolkodva fonta össze a karját. – Ez a kérdés. Zsupszkulccsal? Társas hoppanálással?

– A valódi kérdés az – tette hozzá George –, hogy meddig viszik őket varázslattal. Erősen kétlem, hogy az Azkabanba csak úgy oda lehet hoppanálni, vagy ilyesmi...

– Nem, valóban nem lehet – bólintott vidáman Ampók. – És egy zsupszkulcsot sem lehet csak úgy odaküldeni. A Gringottsban alig párat őriznek azok közül, amiknek a börtönsziget az úticélja... és az a jó hírem, hogy Gornuk kolléga itt mellettem kissé erőszakos távozása előtt gondoskodott a, hm, használaton kívül helyezésükről.

– A Roxfort felé sincsen több – vihogott Gornuk. – Meg a Downing Streetre, Windsorba, a Kremlbe és a francia minisztériumba se. A Fehér Házba szólót viszont Gnarlak őrzi az irodájában...

– Ez pedig azt jelenti nekünk – tette hozzá látványos önelégültséggel Sirius –, hogy az embereink kénytelenek lesznek seprűn utazni.

– Szóval ezért vitatkoztak seprűkről! – kapta fel a fejét Percy. – Ez eszembe sem jutott. Micsoda felelőtlenség! Mr. Kuport sok tekintetben lehetett kritizálni, ezt ma már nem vonom kétségbe, de az ő vezetése alatt ilyen nem fordulhatott volna elő.

– Fájdalom, a minisztérium kirúgta az összes aurort, aki ki voltak rá képezve, hogy több száz mérföldes távokat is áthoppanáljanak! – Aberforth széttárta a karját. – Késő bánat, ahogy mondani szokás. Na persze még így is meglékelhetik a kobakjukat. Én azt mondom, fújjuk le a dolgot. Túl hirtelen, túl kockázatos...

– Csodálkozom, hogy nem magának kell bevinnie Runcorn-t, Robards – találta meg a hangját Cresswell. – Umbridge helyében ezt csinálnám: ha pedig elhagyná útközben, legalább tudnám, hányadán állunk.

– Runcorn nem fontos neki – vont vállat Sirius. – Csak egy báb, amit a menetszél lesodort a sakktábláról, és senkinek nincs ideje visszatenni a helyére. Ha akarná sem használhatná fel, hiszen egyszer már kiderült róla, hogy nem áll szilárd lábakon.

Cresswell tekintete késként fúródott az övébe. – Miért ilyen biztos benne?

Siriusnak a szeme sem rebbent.

– Dirk – mondta nyugodtan, szinte barátságosan –, maga be van szarva.

– A nagy francokat vagyok beszarva! Én csak azt mondom –

– Attól a pillanattól kezdve látom magán, hogy átléptük ezt a küszöböt – folytatta Sirius, ügyet sem vetve rá. – Még azt sem mondom, hogy nem értem meg... de a saját gyávasága egy olyan dolog, amivel nem küzdhetek meg maga helyett.

Cresswell felpattant a székéből.

– Az, hogy nem akartam a Foltozott Üstben találkozni, nem gyávaság, hanem egészséges előrelátás! Hemzseg a környék a fejvadászoktól!

– Az egész ország minden négyzetcentimétere hemzseg a fejvadászoktól – felelte nyugodtan Sirius. – Ha kimegy a budiba a Kings Crosson, osztoznia kell velük a fülkén.

A Weasley-ikrek összevigyorogtak, a titokzatos módon megöregedett Mundungus pedig – az este folyamán másodszor – felemelte a tekintetét a vajsörös korsójáról, de csak azért, hogy megcsóválja a fejét, és helyette az asztallapot kezdje bámulni.

– Csak azt mondom – folytatta Cresswell, és a hangjában nyoma sem volt a szokásos gunyoros lazaságnak –, hogy ha már úgysem tartható sokáig, amit csinálunk, legalább próbáljuk kihúzni, amíg lehet.

– Csak addig kell kihúznunk, amíg a Potter-srác el nem intézi Tudjukkit – vont vállat Lee Jordan. – Tuti rajtavan már az ügyön...

– Ne legyünk már nevetségesek! – vágott közbe Cresswell. – Komolyan azt gondolja bárki, hogy egy iskolás kölyök fog végezni minden idők egyik legnagyob feketemágusával? Potternek egyszer szerencséje volt, semmi több – ha van magához való esze, ezt ő is tudja, és már réges-rég a bolygó másik felére menekült a kis barátaival együtt! Arról már nem is szólva, hogy hogy néz ki az az egész Dumbledore-ügy. Semmi magyarázat nincs a halálára!

– Perselus Piton megölte – szólt közbe metszően Sirius. – Vagy talán abban is kételkedik, hogy Perselus Piton halálfaló?

Bár keményen beszélt, hiába kereste magában a szökött fegyencet, aki azonnal – és ököllel – a keresztfia védelmére sietne; és ezen maga is meglepődött. Gawain Robards szerepének hűvös távlatából túlságosan is könnyű volt belegondolnia, milyen könnyen bizalmát veszthette a kisemmizett, közellenséggé és csalóvá nyilvánított Dirk Cresswell egy Kiválasztottként aposztrofált tizenhét éves fiúban...

– Túl messzire visz ez a beszélgetés – morogta Cresswell. – Én csak azt mondom, hogy nehezemre esik megbízni valakiben, akinek nem látom a motivációját. A tiéteket persze meg se próbálom – tette hozzá Ampókra és Gornukra pillantva. – Ti hárman a varázsviccboltotok reklámfelületét látjátok a rádiózásban, ez tiszta sor – bökött a Weasley-ikrek és Jordan hármasa felé. – Magát Robards vagy dutyival fenyegeti, vagy lefizette – mutatott Mundungusra. – Magát megátkozták, és most bosszút áll – intett Percy felé. – Lupin pedig – bár most nincs itt – idealista, hiszen mindig is az volt, és még mindig a gallyra tett Főnix Rendjét próbálja feltámasztani. De maga, Robards! Teljes homály számomra, hogy miért lázad. Karrierista? Pszichopata? Tudjukki kinyírta a családját?

Sirius pislogott egyet.

– Halálosan beleszerettem Lucy Dawlish-ba – mondta ki az első dolgot, ami eszébe jutott.

Mindenki rábámult. Mundungus horkantva felnevetett, Myron Wagtail pedig égnek emelte a tekintetét.

– Most mi van? – Sirius széttárta a karját. – Tudom, hogy ma már nem divat megdolgozni a nőért, de én romantikus alkat vagyok. Már akkor tudtam, hogy egymásnak teremtett minket az ég, amikor kizárt a saját kocsimból, és rám hívott egy csapat fejvadászt, mielőtt faképnél hagyott.

– Szóval tényleg életben van? – Cresswell összefonta a karját. – Azt hittem, a minisztérium csak figyelemelterelésnek rakta fel a körözési lista tetejére. Mint annak idején Blacket. Zsák a foltját, mondhatni... mondjuk Dawlish valószínűleg tényleg csinált is valamit...

– Csak nem azt, amivel vádolják – felelte pókerarccal Sirius. – Lassan mintha hőn szeretett hivatalos szerveink védjegyévé válna az ilyesmi.

– Amit a Szombati Boszorkány ír Lucyról, az totál kamu – jegyezte meg George –, de szerintem tetszene neki. Hosszan ecsetelik, hogy milyen durván bánt el Myronnal, nem pedig fordítva...

– Nem volt oda érte – felelte Sirius. – De sajnos nem keseredett el annyira, hogy rájöjjön, hogy valójában engem szeret...

– Mi lenne, ha visszatérnénk a tárgyra? – mordult fel Ampók. – Míg maga a szánalmasan üres magánéletéről fecseg, ketyeg az óra! Reggel viszik Runcorn-t a hűvösre.

– Ha már itt tartunk, nem te vagy Dawlish legjobb barátja? – mordult rá Cresswell. – Ő vajon melyik adóparadicsomban bujkál most? Nyilván nem teszi kockára az életét holmi nevetséges jó ügyért!

Ampók meglepő erővel csapta le a kupáját az asztalra. Ravasz, hegyes arca – Sirius megdöbbenésére – a leplezetlen düh kifejezésébe torzult.

– Mondhatsz róla, amit akarsz, Cresswell – csattant fel –, akkor is csak olyan leszel, mint az alvó sárkány lábánál kergetőző róka. Mind olyanok, teszem hozzá – emelte fel a hangját, körbehordozva szúrós tekintetét a szobán. – Nem csak a szennylapoknak kellene leszállnia Dawlish-ról, hanem maguknak is. És magának is, Robards. Nem egy ligában játszanak.

Azzal visszaült a székébe, és megfontolt mozdulatokkal kortyolt egyet furcsa, barnás italt tartalmazó kupájából, mintha mi sem történt volna. Pár másodpercig mindenki néma döbbenettel meredt rá, Sirius pedig küzdött, hogy elfojtsa a mosolyát. Szereznie kellene egy merengőt, és később megmutatni Lucynak ezt az emléket...

– Az a szerencséje, Robards – mondta vontatottan Gornuk –, hogy Thicknesse-t nem igazán kedvelik a minisztériumban. Egy apró szívesség kellett csak, hogy kiadják a tervezett útvonalát. A kontaktom viszont csak éjfélig tudja alakítani magát Yaxley rendkívüli ülésén, szóval jobb lesz, ha most asztalt bontunk, és szedi a lábát. Csak legyenek hajnali fél négykor Inverness partjainál a Kelekótya Kelpi pincéjében, és menni fog minden, mint a karikacsapás.

– Aki nem bírja a grogot, hozzon magának valamit, és tegyen úgy, mintha bírná – tette hozzá Ampók.

Erre a végszóra a társaság asztalt bontott; Sirius pedig a vállánál fogva félrevonta Cresswell-t.

– Nem muszáj velünk éjszakáznia – mondta halkan. – Senki nem hibáztatja magát, ha nincs kedve az életét kockáztatni egy emberért, aki kis híján börtönbe juttatta. Ha jól tudom, családja is van...

– Nem erről van szó. – Cresswell mély levegőt vett. – Csak nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy maga nem az, aminek látszik. Nem értem magát, Robards... nem szeretem, ha nem értek valamit. És Merlinre, vigyázzon Lucy Dawlish-sal! Az a nő veszélyes.

Sirius önkéntelenül elmosolyodott, de nem felelt; csak megszorította a varázsló vállát, és igyekezett észrevétlenül nézni, ahogy a Weasley-ikrek megölelik a bátyjukat. Nem várt erővel mart belé a felismerés, hogy Percy-nek most vissza kell mennie a minisztériumba, és hiba nélkül játszani a szerepét, míg el nem jön a szökésre alkalmas pillanat.

Összerezzent, amikor Aberforth megszorította a vállát.

– Ha ezt most elbaltázza – morogta az ősz varázsló –, többet a közelébe se jöjjön a kocsmámnak, világos? Lassan ideje feladnia, és beletörődni, hogy legyőzték.

– Ha feladtam, azt észre fogja venni – felelte hűvösen Sirius –, mert jön az apokalipszis.

– A világért sem akarom megsérteni, Robards, de egy kicsit mintha nagyra lenne magával – felelte Aberforth; de mire Sirius felelhetett volna neki, már el is hagyta a szobát.

Csak akkor döbbent rá, hogy Mundungus hátramaradt vele, amikor a fölötte függő faliórára nézett.

– Én a helyedben hazamennék aludni – jegyezte meg. – Úgy nézel ki, mint akit végigtaposott egy csapat hegyi troll.

– Hmph – felelte morózusan Dung. Egy pillanatig jobban hasonlított a fiatal önmagára, mint bármikor, mióta Sirius újra találkozott vele; aztán árnyék suhant át az arcán.

A félelemé.

– Nem lehet, mer' dógom van – közölte. – Veled kell maraggyak. Fontos. Jól fog jönni.

– A jövő miatt? – Siriusnak mintha áramot vezettek volna a tagjaiba. – Nem úgy volt, hogy erről nem beszélhetsz?

– Nem beszélhetek – motyogta Dung. – Csak néha nem bírom ki, na. Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit.

– Jobban jársz, ha Ampókékhoz csapódsz. Nekem még be kell ugranom valamiért Westminsterbe...

– Ehem – dörmögte Mundungus –, nekem is.

– Velem kell jönnöd? – Sirius felvonta a szemöldökét. – Ez ilyen sorsdolog?

– Olyasmi. – Mundungus még mindig nem nézett rá; az asztalon fekvő kezeit bámulta elrévedve, mintha akkor látná őket életében először.

– Hát, akkor menjünk.

– Előtte igyunk má' valamit – dünnyögte Dung. – Valami puccosat. Egy régi Lángnyelv Whiskey-t, vagy nem t'om.

– Majd utána iszunk! – Sirius a szemét forgatta. – Hallottad, mit mondott Ampók. Abban a Kelpiben, vagy mi a franc, a torkodon nyomják le a grogot.

– De még előtte – motyogta Dung. – A kedvemér'! A régi szép időkre.

– Megihatod, míg leérek a lépcsőn – sóhajtott Sirius, és türelmetlen mozdulattal magára kanyarította a köpenyét. – Na, nyomás!

Csak a lépcsősor felénél jutott eszébe elgondolkodni rajta, vajon miért van olyan érzése, hogy Mundungus Fletcher éppen most búcsúzott el tőle.

* * *