Nem fogom szeretni magát, Robards.

Ennek a mondatnak nem lett volna szabad ennyire fájnia, győzködte a tükörképét Sirius a Ritz giccsesen fényűző fürdőszobájában. Sőt, egyáltalán nem – hiszen azt jelenti, hogy Lucy még a síron túl is szereti őt.

Őt, Sirius Blacket. Úgy, ahogy van: a sebhelyeivel, a rémálmaival, a makacsságával, azzal, hogy az ágyban dohányzik, és mindig hagy pár ujjnyit a whiskey-s üvegek alján, és őszül, és a börtön meggyötörte, megcsúfította, megnyomorította. Lucynak valamiért mégis ő kellett, nem Gawain Robards.

Egyszer már szerettem valakit, és többször nem megy. Felfogta?

Az előző életében Lucy sosem mondta ki, hogy szereti; és ő, Sirius sem nézett soha a szemébe, mélyen és pislogás nélkül, ahogy a legvacakabb vérfarkasviccek csattanója előtt szokott, hogy aztán kimondja az "sz" betűs szót. Bár többször is nekiveselkedett, "az sz betűs szónál" közelebb sosem jutott egy klasszikus szerelmi vallomáshoz, mert Lucy az egyetlen ilyen alkalommal kissé oldalra döntötta a fejét, és csak nézte őt, aztán amikor a csend kezdett kínosan hosszúra nyúlni, diadalittasan felkiáltott: "Áh! Szifilisz!"

Számtalan más módja is volt persze, hogy két ember kifejezze egymás felé "sz" betűs érzéseit; és Sirius mindennapjaiba lassan, észrevétlenül szivárogtak be ezek a módszerek. Sokszor meg is feledkezett róluk, csak egy-egy pillanatban csodálkozott rájuk, ahogy a háttérzenét is csak a zárás előtt kiürülő kávézóban veszi észre az ember. Szeretni és szeretve lenni fájóan természetes érzés volt: egyszerű, mégis nélkülözhetetlen, akár a levegővétel. Mégis, szinte sokkolta a rádöbbenés, hogy Lucy Dawlish ugyanolyan makacsul és rögeszmésen ragaszkodik hozzá, mint ahogy ő tenné a helyében.

Ez volt az apróbetű. Most már levetkőztethet.

A francba is, miért nem vetkőztette le, amikor megtehette volna?! Most már csak álmodozhat róla, mert a lakosztály másik hálószobájának ajtajánál jóval nagyobb akadályok választják el Lucytól. Miért kellett ennyire hülyének lennie? Ha csak egy kicsivel rámenősebb, most nem csak elképzelnie szabadna az illatát, a lélegzetvételét, hosszú, selymes hajának finom érintését a csupasz bőrén, a combja ívelt vonalát a takaró alatt, és –

Sirius nagy lendülettel becsapta maga mögött a zuhanykabin ajtaját, és megnyitotta a hidegvizes csapot. A vízsugár jeges dárdaként fúródott a hátába, kócos fürtjeiről apró repeszekként szóródtak szét felhevült bőrén a cseppek. Lucy Dawlish közelsége a lényének egy olyan szunnyadó részét ébresztette fel, amiről a börtönben teljesen megfeledkezett, mióta pedig Pyrites visszahozta az életbe, sem alkalma nem nyílt, sem ideje nem volt tudomást venni róla. Mégis: inkább tűrte volna ezt az idegtépő szenvedést még hetekig, hónapokig, évekig, ha cserébe közel lehet a boszorkányhoz...

A boszorkányhoz, aki Sirius Blackkel együtt a varázserejét is elveszítette, és aki hallani sem akar Gawain Robards gyengéd érzelmeiről.

Lucy Dawlish-hoz, aki sosem bocsátaná meg Sirius Blacknek, hogy életben van, és ezt titokban tartotta előtte.

Sirius erre a gondolatra gépiesen kinyúlt, és megnyitotta a melegvizes csapot is. Hiszen reszketett.

Sosem gondolt még bele, mi fog történni, ha Lucy rájön, hogy ki ő. Mert nem maradhatott örökké titokban: ezt épp olyan erős bizonyossággal tudta, mint azt, hogy akkor is láthatatlan őrzőként fog a nyomában járni, ha a boszorkány többé hallani sem akar róla.

Mert ha megtudja, hogy ő, Sirius mindvégig vele volt, mégsem fedte fel magát... hogy tétlenül nézte végig a szenvedését...

Hirtelen úgy érezte, a világ összes hibiszkuszillatú hotelszappana sem moshatja le róla a tettei mocskát. Az utolsó porcikájáig utálta ezt a tökéletesen szabályos, izmos, fiatal testet, a kóros soványság, a sebhelyek, a megfakult tetoválások, az ősz hajszálak és a rosszul összefort lábujjak nélkül. Mi történne, ha most az álla alá nyúlna, és lefejtené magáról Gawain Robards álarcát? Ha berúgná Lucy ajtaját, letépné róla a takarót, és tényleg csinálna neki három gyereket?

Egy percen belül nem lenne mivel, futott át az agyán. És a valóság is széthullana. Bár az kit érdekel.

Lucy sosem bocsátana meg... legalábbis most nem.

Még nem.

De ha telik az idő, ha lassan közelebb kerülnek egymáshoz, vajon joga lesz elvenni tőle Gawain Robards barátságát? Nem hagyná ezzel másodjára is cserben? Hónapokba, akár évekbe is telhet, mire Lucy teljesíti a küldetését. Talán elég időt tölt majd Gawain Robardsszal, hogy később hiányozzon neki... már ha nem küldi el azonnal, amikor ma reggel újra meglátja. Elvégre tegnap este olyan ostoba volt, hogy szerelmet vallott neki. Rögtön azután, hogy nem fogom szeretni magát, Robards. Tanúbizonyságot tett az empátiájáról, az biztos... de hogy tudná nem szeretni ezt a nőt, ha egyszer minden ízében tökéletes?!

– Robards...? Festi a körmét, vagy mi van? Fél órája bent trónol!

Sirius összerezzenve zárta el a csapot. Halványan eljutott ugyan a tudatáig, hogy a testrészei felét továbbra is vastagon belepi a szappan, de kilépett a zuhanyzóból, belebújt a fogason lógó fürdőköpenybe, és kitárta az ajtót a boszorkány előtt.

Lucy kopogásra emelt kezén nem volt ott a jegygyűrűje; őt pedig hirtelen mintha gyomron vágták volna egy súlyos tárggyal.

– Csak azt ne mondja, hogy másnapos! – Lucy felvonta a szemöldökét. – Ennyire nem bírja a piát? Tudtam én, hogy valami nem stimmel a tökéletes szőke herceg-imidzsével.

Sirius nyelt egyet. – Én...

Lucy közel állt hozzá, olyan közel, hogy érezte a bőre illatát; és úgy nézett rá, mint egy idegenre.

– Azt mondta, együtt reggelizünk valakivel – mondta. – Kilenckor. Negyed kilenc van. Adna egy esélyt, hogy embernek nézhessek ki?

Sirius kilépett a fürdőszobából, és növekvő ámulattal figyelte, ahogy a boszorkány egy kisebb illatszerbolt tartalmát pakolja ki a mosdókagyló fölé egy tenyérnyi neszesszerből.

– Ezt mindig magánál hordja, mikor bevetésre megy?

– El se hinné, hányszor jön jól egy kis pirosító – felelte metszően Lucy. – Na, mit szobrozik ott, nézni akarja, ahogy zuhanyzom?

– Ez opció?

Lucy a szemét forgatta. – Tűnés! Inkább lapozgassa azt a vintage Vogue-ot a szobámban. Megengedem, hogy azzá a szetté változtassa ezeket a félig rámrohadt göncöket, amelyik a legjobban tetszik magának. Úgyis leszarom, hogy nézek ki.

Sirius megítélése szerint azok a nők, akik leszarták, hogy néznek ki, nem hordtak magukkal ötféle pirosítót; ezen véleményét azonban megtartotta magának, és engedelmesen becsukta maga mögött a fürdő ajtaját.

Lucy tehát nem hordja a gyűrűt – ami persze érthető. Miért hordaná? Hiszen ő, Sirius halott, a halál pedig általában felbontja az emberek jegyességét.

Általában.

És ez esetben például a vőlegénynek nem volt annyi esze, hogy még életében elmondja a menyasszonynak, milyen erős védőbűbájok ülnek azon a gyűrűn.

...a fenébe is, miért hazudik magának? Minden második nap rászánta magát, hogy elmondja, mégsem szólt semmit; mert Lucy nyilván napokon belül kinyomozta volna, pontosan hogyan varázsolta el azt a nyomorult gyűrűt, és ezáltal megértette volna, hogy ő, Sirius mennyire ragaszkodik hozzá. Mert képtelen kifejezni a nyomorult érzéseit, még a saját gondolatai között is gyakran rejtegeti őket...

Mert az utolsó utáni pillanatig félt, hogy nem szeretik viszont. Nem úgy, nem annyira, nem feltétel nélkül, nem minden áron.

Olyan mélyre süppedt furcsa letargiájába, hogy csak a fürdőszobaajtó nyikordulása döbbentette rá: ki se nyitotta a hülye dohányzóasztalon heverő hülye Vogue magazint. Na nem mintha Lucynak szüksége lett volna rá. Gyönyörű volt így is, kopott farmerben és kinyúlt pólóban; és akkor is gyönyörű lett volna, ha az arca beesettségét nem fedi el egy tökéletesen kivitelezett sminkkel.

– Na csillogtassa meg a stílusérzékét, Robards. Ha már nemkívánatos személy lettem, legalább hadd mutassak jól a sittes fotókon.

– Nem hagyom, hogy bevigyék oda – szögezte le Sirius. – Egy ujjal sem érhetnek magához!

– Jó, oké, de ha nem akarja, hogy én is bebukjam a dresscode-ot, muszáj csinálnia valamit! Meg magával is. Vagy fürdőköpenyben óhajt lemenni reggelizni?

Csábító, de majd máskor – felelte Sirius. Egy pálcaintéssel elegáns öltönyt és hozzáillő nadrágot bűvölt magára fehér inggel, csokornyakkendővel és kényelmes bőrcipővel, Lucy-t pedig testhez simuló koktélruhába öltöztette – majd mikor a nő ráripakodott ("október van!"), elővarázsolt a semmiből egy hófehér szőrmebundát.

– Egész jó ízlése van – ismerte el Lucy, és ügyesen belelépett a rúzsával megegyező árnyalatú magassarkúba, ami koszos tornacipője helyén jelent meg az ajtó mellett. – Mire készül?

– Találkozóm van valakivel, akinek örülni fog. Már ha maga tényleg Lucy Dawlish, és nem egy ügyes imposztor. Mostanra semmin sem lepődnék meg.

– És nem lesz baja attól, hogy egy nemkívánatos személlyel reggelizik a Ritzben? Utálnám, ha kirúgnák, aztán nem tudná fizetni a hotelszámlámat.

– Ne aggódjon miattam – felelte mosolyogva Sirius. – Szilárd alibim van.

Egymás mellett sétáltak le a Versailles-i Tükörtermet idéző étkezőbe, és foglaltak helyet egy paravánnal elkülönített sarokban. Az asztalukat az egyik hatalmas, kertre néző ablak előtt állították fel, és előre megrakták minden földi jóval – például indokolatlannak látszó mennyiségű csokoládés süteménnyel.

Lucynak arca sem rezdült, ahogy helyet foglalt az asztalnál, és a pincérnő jól megnézte magának, mintha már találkoztak volna egyszer.

– Többet nem fognak zavarni minket – mondta Sirius, amikor a feketekávéja és Lucy teája megérkezett. – Külön kértem.

– A vendége késik – jegyezte meg a faliórára pillantva a boszorkány.

– Szokása. Elfoglalt ember, a fejvadászok kedvence. – Sirius lezseren dőlt hátra. – Addig is, hadd mutassak valamit! Némi segítséggel végre kitaláltam, hogy maradjunk kapcsolatban az Első Számú Halálfaló ellenségeivel. Van olyan hatékony, mint a Sötét Jegy, de jóval szórakoztatóbb. Csak őrült nehéz szponzorokat találni hozzá, mert mindenki félti az állását.

– Ejtsen ámulatba – felelte unottan Lucy; de Sirius tudta, hogy titokban megőrül a kíváncsiságtól. Kissé teátrális mozdulattal nyúlt a zsebébe, és húzta elő a gyufásskatulya méretűre zsugorított mugli rádiót.

– Már ejtem is, de nyugi, majd elkapom.

Lucy fájdalmasan felszisszent, ő pedig elvigyorodva nagyította fel a furcsa kis szerkezetet. Éppen csak tekergetni kezdte a hangológombokat, már fel is csendült az egyik Weasley-iker hangja.

...Mai vendégünk egy vérbeli lázadó, egy igazi bűbájos bajkeverő. Már roxfortos korában legendaszámba ment, a neve összemosódott a bőrrel és a tüllel, és minden lány a következő érzelmesen rockos balladájának ihletője akart lenni – de ma már kevésbé hízelgő dalokat is ír, igaz, Folyó?

– Természetesen, Kardfogú, de ezeket sokan félreértik. A Kilapított Varangy-Blues például szerintem tűéles szociokulturális kritika mai rohanó világunkról, és aki mást lát bele, az hazudik...

– Na igen, de te értesz a szociológiához. Nem úgy, mint bizonyos hivatalos szervek, akik szerint a kismacskákat nem lehet a pokol szörnyeinek metaforájaként használni egy dalszövegben. Pedig ha engem kérdezel, ez tiszta Ozzy Osbourne...

– Sajnos azt kell mondanom, az országban mára csak a mi hallgatóink értenek a művészethez – éppen ezért hallgatjuk végig közösen ma este a Walpurgis Lányai új, Plágiumügyi Minisztérium című albumát... de csak miután megszólalt maga a zenész, a legenda, a Nemkívánatos Személy... MR. MYRON WAGTAIL!

– Komolyan muszáj a legutáltabb exem nyekergését halgattatnia velem? – csattant fel Lucy.

– Bírja ki egy kicsit! Napok óta könyörgök, hogy játsszák be a Varangy Blues-t, szerintem zseniális...

A zenei betét azonban egyelőre elmaradt; helyette Myron Wagtail irritálóan kellemes baritonja zengte be az asztaluk környékét. Egy ügyes bűbájnak köszönhetően más nem hallhatta a rádióműsort, ez azonban mit sem enyhített a közelgő katasztrófa előjelein; Myront ugyanis, úgy tűnt, egy az új lemezénél is égetőbb téma foglalkoztatja.

– Még mielőtt bármit is mondanék, Folyó – van nekem egy múzsám. Pótolhatatlan. Nem mondanám, hogy öreg, mert letépné az arcom, és a múzsák egyébként is kortalanok...

– Egy erősen nemkívánatos személyről van szó, ha nem tévedek – recsegte a rádió Lee Jordan hangján.

– Így van. Csak azt akarom mondani – kedves hallgatóink, fanok és utálók, titkosügynök halálfalók, megtért fejvadászok, kobold bérgyilkosok, betépett kentaurok, hallucináló muglik, és bárki más, aki idetévedt erre az adóra ma délelőtt – ne higgyetek a Szombati Boszorkánynak. Az a cikk szemenszedett hazugság!

– Mi a Merlin valaga van a Szombati Boszorkányban?! – fakadt ki Lucy.

– Fogalmam sincs! – Sirius gyorsan kikapcsolta a rádiót. – A franc egye meg, csak fel akartam vidítani!

– Most ez jön, ugye? – Lucy, őszinte rémületére, úgy festett, mint aki a könnyeit nyeli. – Elhitetik a világgal, mekkora ribanc vagyok, és szegény cuki Myront is hogy kihasználtam!

– Azt sem tudtam, hogy cikket írtak magáról! – mentegetőzött Sirius. – De ígérem, személyesen csukatom le, aki elkövette...

– Éljen a sajtószabadság – morogta Lucy.

– Igazán eldönthetné, hogy mit akar!

– Mindenkinek joga van baromságokat terjeszteni másokról. – Lucy megvonta a vállát. – Igazából nem is érdekel. Csak egy pillanatra elfelejtettem, hogy nem érdekel. Ennyi az egész.

Siriusnak már a nyelve hegyén volt, hogy a sajtószabadság jegyében a Szombati Boszorkány friss lapszámainak módszeres elpusztítására is hajlandó lenne, ekkor azonban a paraván megmozdult, Remus Lupin pedig helyet foglalt kettejük között az asztalnál.

És ekkor valami megmagyarázhatatlan dolog történt.

Remus viselkedésében az első pár másodpercben nem volt semmi különös. Leereszkedett a székre, levette esőáztatta kalapját, sikertelen kísérletet tett kócos hajfürtjei megzabolázására, és kezet nyújtott neki.

Aztán észrevette Lucy-t.

És a kitörő öröm, amivel Sirius szerint köszönteniük kellett volna egymást, elmaradt; helyette olyan kifejezés ült ki az arcukra, mintha akkor látnák egymást életükben először.

–...szóval igaz – törte meg a csendet Remus. – Életben vagy. Persze, gondolhattam volna...

– Miért, talán meggyászoltál? – Lucy felvonta a szemöldökét. Az arca nem tükrözött érzelmeket, Siriust mégis valami furcsa, rossz érzés kerítette hatalmába. – Azt hittem, minden energiádat leköti, hogy a lehető legmesszebbre menekülj a terhes feleséged elől!

– Mi van?! – szaladt ki Sirius száján, de senki sem figyelt rá. Remus arca hamuszürke színt öltött, Lucy kezében pedig úgy állt a süteményes villa, mintha bármelyik percben kiszúrhatná vele a szemét.

– Te ezt... nem értheted.

– Pedig Dora elég részletesen elmagyarázta! – förmedt rá Lucy. – Elmondta, hogy beszartál a felelősségtől, és faképnél hagytad Bill és Fleur lagzija közepén! Merthogy hiba volt őt feleségül venned!

– Én...

– Ezen mondjuk elgondolkozhattál volna még azelőtt, hogy gyereket csináltál neki – folytatta könyörtelenül Lucy. – Vagy mondjuk közben. Jobb későn, mint soha...

– Lucy, ez bonyolult!

– Dehogy bonyolult! Annyi az egésznek a kulcsa, hogy egy önző rohadék vagy. És hozzá még álszent is.

Remus krétafehér arccal emelkedett fel az asztaltól.

– Nem látod át a döntéseimet – felelte halkan. – Csak jót teszek Dorával és a gyerekemmel azzal, hogy eltűnök az életükből... fogalmad sincs, ez mennyi mindentől megmenti őket...

– Igazán? Hmm, lássuk csak... – Lucy színpadiasan kopogtatta meg az állát. – A fejvadászoktól például rohadtul nem. A halálfalóktól sem. Az anyagi csődtől meg a depressziótól se nagyon... de gondolom, odáig már nem jutottál a zseniális önfelmentő litániádban, hogy Dora vajon hogy érzi magát, miközben te előadod a hattyú halálát olyanoknak, akiknek még nem volt szerencséjük a baromságaidhoz. – Lucy egy pillanatra Sirius szemébe nézett. – Gawain nem hülye, de fogadjunk, ő is totál bevette a kétségbeesett férj sztoriját, aki valójában rohadtul nem akarja megtalálni az exét, csak a saját lelkiismeretét akarja megnyugtatni... lényeg, hogy neki minden szép és egyszerű legyen...

– Gondolod, hogy nekem ez egyszerű?! – Remus hangja eltorzult a fájdalomtól. – Komolyan ezt hiszed?

– NEM HISZEM, HANEM TUDOM – MERT ISMERLEK, BASZD MEG! – üvöltötte az arcába Lucy. – MINDIG EZT CSINÁLOD! AZ EMBER OLYAN HÜLYE, HOGY MEGSZERED, AZTÁN KITALÁLOD, HOGY CSAK EGY KOLONC VAGY A NYAKÁN! MEGGYŐZÖD MAGAD, HOGY MICSODA EGY VÉRZŐ SZÍVŰ SZENT VAGY, AMIÉRT AZONNAL KICSEKKOLSZ MINDENKI ÉLETÉBŐL, AMIKOR A DOLGOK EGY KICSIT IS NEHÉZZÉ VÁLNAK! DE EZ NEM ÍGY MŰKÖDIK – MOST MÁR NEM! CSINÁLTÁL EGY GYEREKET, AKKOR GONDOSKODJ RÓLA! AKKOR IS, HA NINCS HOZZÁ KEDVED!

– AZÓTA KERESEM DORÁT, HOGY NYOMA VESZETT! – Remus olyan lendülettel csapott az asztalra, hogy a teáscsészékből kilöttyent az Earl Grey. – EGYÉBKÉNT SEM HISZEM, HOGY PONT TŐLED FOGOM MEGTANULNI, HOGYAN TARTSAK KI MÁSOK MELLETT! MENNYI IS TELT EL, EGY ÉV...? MÉG ANNYI SEM? ÉS MEG IS VAN AZ ÚJ HÓDOLÓD, AKIT PONTOSAN UGYANÚGY FOGSZ LESELEJTEZNI, MINT AZ ÖSSZES TÖBBIT!

Siriust, akinek az elmúlt öt percben mintha egy vastagodó jégréteg terjedt volna szét a mellkasában, hirtelen olyan érzés fogta el, mintha a jég alatt kitörne egy vulkán – legszívesebben a hajánál fogva ráncigálta volna ki Remust a St James Parkba, hogy párbajozzon vele Lucy becsületéért, a sokk és a harag bénító elegye azonban a székhez szögezte.

Csak késve jutott el a tudatáig, hogy Lucy is felállt a székéből.

– Amit most mondtál – felelte higgadtan –, azt rohadtul meg fogod bánni.

– Miért, talán egy kicsit túl igaz volt? – mordult rá Remus.

Lucy nem szólt semmit, csak nézte őt pislogás nélkül; és Sirius látta, hogy könnyes a szeme.

A Ritz falai pedig megremegtek.

Olyan érzés volt, mintha két busz ütközött volna össze odakint a Piccadilly-n, és attól rezegnének meg kereteikben az ablaküvegek. Aztán mintha a metró húzott volna el egy a felszínhez túlságosan közeli alagútban...

...aztán Sirius megértette, hogy maguk a falak rázkódnak, padlótól a mennyezetig. A magas ablakok fölött repedések futottak végig, egyre gyorsabban szaladva fel, az étkező frissen renovált, új freskókkal díszített plafonjáig – és egy pillanatra azt hitte, visszautazott az időben. Csak most nem egy becsapódó átok rombolta le a hotel mennyezetét, hanem Lucy puszta haragja.

A varázsereje.

– Mennünk kell – rezzent össze Sirius, mikor a plafonról peregni kezdtek az első törmelékdarabok. – Ez nem lesz szép.

Lucy kitörölte a könnyeket a szeméből, és gyilkos pillantást vetett Remusra. – Erről is te tehetsz!

– Majd kint szétszedhetik egymást – mondta Sirius, és védelmezően megszorította a boszorkány kezét. – Addig is, próbáljanak legalább pár órára összefogni. Nem véletlenül akartam, hogy hármasban reggelizzünk... viszont attól tartok, elfelejtettem belekalkulálni az időnkbe egy gyors tömegkatasztrófát. Na jó, tűnjünk el innen.

Lucy és Remus – csodák csodájára – nem ellenkeztek; szó nélkül csatlakoztak az étteremből kimenekülő vendégek seregéhez. Lucy lesütött szemmel törtetett előre a férfiak nyomában; a helyzet súlyosságát fémjelezte, hogy meg sem próbálta kihúzni a kezét Sirius szorításából.

– Madam? – szólt utána egy hang. Lucy és a két férfi egyszerre fordult meg, és nézett az őszülő, kifogástalanul elegáns inasra.

– És maga, miszter! – emelte fel az ujját az öregúr, Remusra mutatva. – Láttam már itt magukat... maguk...

Elharapta a mondatot, amikor a rogyadozó plafonról nagy darab vakolat szakadt le, és telibe találta a bárpultot.

– Bizonyára téved – mondta barátságosan Sirius. – Ez az első napunk Londonban. Csodás volt a limitált Pérignon – tette hozzá.

Színpadias mozdulattal kinyitotta a tárcáját, és átnyújtott az inasnak egy köteg mugli százfontost.

Mögöttük fülsiketítő robajjal beomlott a plafon.

* * *

Ha tetszett a fejezet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop) .

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)