Csak két megálló az egész, emlékeztette magát huszonhetedszerre is Dudley Dursley.

Lassú léptekkel vágott át a Bolsover Streeten, majd irányba fordult, és hunyorogva ellenőrizte a szálloda recepciójáról elcsent turistatérképet. A Holiday Inn kockaépülete toronyként magasodott fölé, a fotocellás ajtó szárnyai halk surranással váltak szét mögötte. Dudley riadtan fordult vissza, de úgy tűnt, nem követi senki: körös-körül egy lélek sem járt az utcán, ami, ha jobban belegondolt, kifejezetten szokatlan volt.

Ez persze nem jelentette, hogy nincs rá magyarázat - a londoniak bizonyára éppen vacsoráztak.

Mindannyian. Egyszerre.

Az ajtó halkan csukódott vissza, mintha csak szégyellné magát a téves riasztás miatt.

– Egyenesen tovább, egy sarok kihagy, a Tescóval szemben – motyogta Dudley, holott nem fenyegetett az a veszély, hogy eltévedne az egyenes utcán. Egy perce sem gyalogolt még, de érezte, hogy a pólója háta nedvesedni kezd – igaz, nem a testmozgástól, sokkal inkább az idegességtől izzadt.

Minden ügyességére szüksége volt, hogy kiszökjön a szüleivel szomszédos hotelszobából, és leosonjon az utcára, anélkül, hogy az a két furcsa alak – a kísérőik, akik olyanok, mint Harry – feltartóztatnák. Egy ideig azt hitte, nem is sikerülhet, türelme azonban meghozta gyümölcsét.

Talán jobb is, hogy így alakult, szögezte le, és elnézte a lilásrózsaszínben játszó eget a londoni bérházak sötét sziluettjei fölött. Apa és Anya a nap végére halálosan elfáradtak, annak dacára, hogy – Dudley ódzkodott ugyan a kifejezéstől, de nem volt rá más szava – boszorkányos gyorsasággal jutottak el Little Whingingből London belvárosába.

Márpedig ha Apa és Anya fáradtak, akkor kevesebb energiájuk marad minden hülyeségbe beleavatkozni. A repülőjárat csak holnap indul velük Ausztráliába: ha szerencséje van, már lefeküdtek, és sosem fogják észrevenni, hogy pár órára eltűnt. Talán még a kísérőik sem! Ha pedig véletlenül mégis, akkor ő, Dudley majd megbeszéli velük. Részletesen kitalálta, hogy mit mondjon, a helyzet súlyosságának megfelelő érvekkel.

A szigorú arcú nő elől volt a legnehezebb megszökni. Dudley úgy rázta le, hogy a szálloda földszinti büféjéből egyenesen a férfi mosdóba iszkolt. Ott aztán hangosan csapkodni kezdte az ajtókat, mint akinek sürgős dolga akadt, majd megnyitotta az egyik csapot, és lassan, kínkeservesen kipréselte magát a helyiség ablakán keresztül a belső udvarra. Onnét a legtávolabbi ajtón át óvakodott vissza a főépületbe, és osont ki a már említett Bolsover Streetre, megrészegülve saját sikerétől. A szigorú arcú nő nyilván nem számított rá, hogy ő, Dudley megpróbál meglógni – ahogy másik fogvatartója, a furcsa kalapos, borvirágos arcú férfi sem, akinek a szüleit kellett volna figyelnie, ám teljesen lekötötte a repülőjegyek tanulmányozása.

Dudley furcsállta, hogy a Harryhez hasonló embereknek repülőgépre van szüksége a helyváltoztatáshoz, hiszen első kézből tapasztalta, hogy ha úgy tartja kedvük, akár a kandalló mögötti falban is képesek megjelenni. Magának sem merte bevallani, de kezdeti határtalan megkönnyebbülése valami csalódottság-félébe csapott át, ahogy érkezésükkor a repjegyét nézegette a Holiday Inn halljában. Pedig a Cityből indult a járat, mint az igazi nagykutyáké...

Talán valami különleges gép, amin csak Harry-féle alakok repülnek, vélte Dudley.

Vagy a kísérőik egyszerűen csak végre felfogták, hogy ők, Dursleyék normális emberek, akik nem röpködnek holmi seprűkön, szőnyegeken és hasonló rémes dolgokon.

A metróbejárathoz érve Dudley felmutatta a jegyét, és rálépett a lefelé vezető mozgólépcsőre. Kimerültség fogta el, akár egy kiadós birkózóedzés után; minden idegszálával próbált nyugodtnak és céltudatosnak tűnni, ám a szíve árulkodóan ostromolta a bordáit. Önkéntelenül hátra-hátrapillantott a válla fölött, mintha arra számítana, hogy valamelyik kísérője észrevette a szökését, és a nyomába eredt...

Dudley Dursleynek azonban valójában esze ágában sem volt megszökni. Ugyan hová ment volna? Egyszerűen csak el kellett intéznie valamit, mielőtt beláthatatlan időre elutazik, ki tudja, hová. Egy mindennél fontosabb és sürgősebb dolgot, amit Anya és Apa úgysem értene meg; a kísérőik pedig pláne nem.

Az utolsó pillanatban tervezte meg a titkos, vakmerő akciót, megannyi lehetséges buktatóval - ám nem maradt más választása. Pierséknek azt mondta, iskolát vált, és gyanította, hogy valóban így is lesz; arról azonban fogalma sem volt, hogy hazatérhet-e valaha, ami csak még sürgősebbé tette az elintéznivalóját. Harry nem árult el sok részletet arról az őrült, vérszomjas maffiavezérről, aki az életére tört (Dudley legalábbis maffiavezérnek képzelte, vagy minimum lobbistának – mégis ki más épülne be a kormányba?!), de hogy mennyire komoly a helyzet, azt csak akkor kezdte sejteni, amikor az a két furcsa nevű, furcsa külsejű ember autóba ültette őt meg a szüleit, és meg sem állt velük Londonig.

Őrült, vérszomjas maffiavezér ide vagy oda, Dudleynak óriási szerencséje volt, hogy mindez éppen ma alakult így. Ezt a lehetőséget egyszerűen nem szalaszthatta el!

A szüleinek persze hiába is próbálta volna megmagyarázni, hogy mire készül. Még a videojátékos arcok közül sem értették sokan, mi olyan király a Mega Mészárlás-szériában: az összes hülye pózer abbahagyta a harmadik résznél. Fogalmuk sem volt róla, hogy a negyedik az ókori Egyiptomban játszódik, az ötödik pedig – ha a magazinoknak hinni lehet – egy mexikói drogkartellben fog...

Szerencsére azonban a Kings Cross melletti gamebolt tulajdonosa szintén értette a Mega Mészárlás-széria hatalmas játéktörténeti jelentőségét, és rajongóként elhatározta, hogy éjféli bemutató partit rendez az ötödik résznek. Bár az előző széria eladásai alapján nem lehetett nagy érdeklődésre számítani, azt is vállalta, hogy hajnali egyig nyitva tartsa az általában hét órakor záró boltot; Dudley pedig ezáltal talán soha vissza nem térő lehetőséghez jutott, hogy hazavigye Mega-sorozat utolsó darabját.

Márpedig ha valóban az életére tör egy őrült, vérszomjas maffiavezér, akkor nem akar úgy meghalni, hogy még az első pályát sem kezdte el: ha valamiben, hát Dudley Dursley ebben egészen biztos volt. Egyébként is, mi baj lehet? Az a Voldemár vagy ki úgyis Harryre vadászik, nem rá. Sosem találkoztak, tehát valószínűleg azt sem tudja, hogy néz ki.

Fényképeket persze szerezhetett róla... de utoljára nyár elején készült róla fénykép, és azon még sima az arca. Most enyhén borostás. Anya szerint így sokkal karakteresebbek a vonásai. Talán eléggé karakteresek hozzá, hogy Mr. Maffia ne ismerje fel.

...na nem mintha követné őt bárki oda, ahová most tart. Az már tényleg a paranoia csúcsa lenne! Hiszen senkinek sem árulta el, hogy mire készül. Még Piersnek sem.

Dudley évente egyszer, ha utazott a londoni metrón; nem is emlékezett rá, hogy az alagút ennyire visszhangos. Körülötte kihalt volt a peron – átfutott az agyán, hogy szombat esténként mintha általában többen lennének a West End közepén, de hamar elhessegette ezt a nyugtalanító felismerést. Biztosan mindenki elment az előzővel. Felesleges aggódnia: bármelyik metró jön először, ő felszállhat rá, hiszen a következő két megállót mindegyik útba ejti.

Végül a Metropolitan járata fékezett le előtte; Dudley csodálkozva látta, hogy senki nem száll ki egyik kocsiból sem. Nem maradt azonban sok ideje, hogy ezzel foglalkozzon: helyette inkább túlzóan óvatos mozdulattal átlépte a peron és a metró magas padlószintje közt tátongó rést, és beslisszolt a legközelebbi kocsiba. Minden megállónál bemondták, hogy az említett rés veszélyes lehet, bár nem tűnt valószínűnek, hogy az ő testalkatával beleszorulhatna, ha rosszul lép.

Az Aldgate felé tartó járat utolsó kocsija szinte üres volt, amit Dudley szintén rettentően szokatlannak talált. Egyetlen útitársa egy betegesen sápadt, tejfölszőke hajú fiú volt. A fiú a nyári meleg ellenére hosszú, fekete köpenybe burkolózott, ami az egyik oldalán furcsán kidudorodott.

A metró egy lódulással tovább indult, Dudley pedig megkapaszkodott a legközelebbi korlátban. Rádöbbent, hogy még sosem utazott egyedül ezen a járművön: vagy a szülei kísérték el mindig, vagy a bandából valaki. Pedig egészen jó volt így egyedül! Megmosolyogtatta a gondolat, hogy csak akkor kell majd az édesanyja sápítozását hallgatnia, amikor már mindent elintézett.

Dudley az ajtó melletti korlátnak döntötte a hátát, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Sikerült kisurrannia a szállodából, és végre irányban volt – most aztán már igazán nem történhetett vele semmi váratlan! Nem maradt más dolga, mint leszállni a Kings Crosson, és nekiveselkedni a közel húsz perces gyaloglásnak, amit a turistatérkép ígért.

A metró egy rándulással lefékezett a Euston Square-en, az ajtók azonban nem nyíltak ki. Dudley ezt már nem is furcsának, hanem egyenesen megdöbbentőnek találta, de elhessegette aggódó gondolatait. Talán átépítik a megállót, vagy valami... vagy ez egy olyan járat, aminek üresen kellene elrobognia a Kings Crossra, és csak tévedésből nyílt ki az ajtaja a Great Portlanden. Meg még előtte valahol, ahol felszállt ez a köpenyes srác. Igen! Bizonyára ez lesz a rejtély kulcsa.

A metró azonban ezután sem állt meg, sőt: gyorsulni kezdett. A huzatos alagútban robogó szerelvény süvöltő búgása egyre erősödött, szinte elviselhetetlenné fokozódott. A metró a szokásos sebesség legalább kétszeresével repesztett a szűk alagútban...

Dudley homlokán kövér izzadtságcseppek csorogtak végig. Nem értett a londoni közlekedéshez, azt azonban sejtette, hogy már réges-rég elhagyták a Kings Crossot. Óvatos oldalpillantást vetett a kocsi másik utasára, a tejfölszőke fiú azonban nem figyelt rá; súlyos bőrerszényt vett elő a köpenye zsebéből, és zavartalanul számolgatni kezdte a benne lévő aranypénzeket. Dudley igyekezett nem bámulni őt, ám képtelen volt elfordítani a fejét, a gyomrában pedig egyre erősödött a bizonyosság kényelmetlen érzése. Nem most látott először ilyen furcsa pénzt; és ha ez valóban arra utal, amire gondol...

A szülei bizonyára azt javasolták volna, hogy meneküljön, amerre lát, a zárt metrókocsiban azonban ilyesfajta lehetőség nem kínálkozott.

– Öhm... bocs?

Az idegen erre felkapta a fejét. Nem lehetett sokkal idősebb Dudley-nál; finom vonású, gőgös arca volt, a szemei alatt azonban karikák sötétlettek.

– Nem kellett volna megállnunk a Kings Crosson? – kérdezte Dudley. Igyekezett elrejteni idegességét, és laza, nemtörődöm srác benyomását kelteni, a másik fiú azonban megvető pillantásából ítélve átlátott a szitán. Nem válaszolt azonnal; kényelmesen kinyújtózott, és visszapottyantotta az erszényt a zsebébe.

– El kéne intézni a muglit – mondta mintegy mellékesen, a metrókocsi plafonját fixírozva.

Dudley-t akkora elégtétellel töltötte el a tudat, hogy igaza volt, hogy egy pillanatra még rettegni is elfelejtett.

– Tudtam! – rikkantotta, és a meglepett idegenre szegezte a mutatóujját. – Tudtam, hogy te is olyan vagy, mint Harry!

A szőke fiú keze megállt a levegőben; úgy nézett fel Dudley-ra, mintha csak most döbbenne rá, hogy ott van.

– ...mint Harry? Úgy érted, Harry Potter?

– A kuzinom, Harry – bizonygatta Dudley. Az arcára bárgyú mosoly ült ki. – Egy... izé, egy suliba jártok?

Ekkor több dolog is történt egyszerre. A metró egy rándulással megállt, a szőke fiúnak leesett az álla, a bő, fekete köpeny pedig felkuncogott.

...igen, állapította meg hitetlenkedve-rémülten Dudley, a köpeny határozottan kuncogni kezdett. Majdhogynem röhögött.

– Nagyon vicces! – csattant fel az idegen. – Azt hiszi, beveszem? Nyilván a maga beépített embere!

– Mint általában, a következtetése ezúttal is helytelen – felelte sunyin a köpeny.

Dudley úgy érezte, menten elájul, az érthetetlen vita azonban folytatódott.

– De ha nem a maga embere, és nem is az enyém, akkor kié? Ha tényleg csak egy mugli, hogy került ide? Nem úgy volt, hogy maga eltünteti az állomást a zseniális mágiájával?

– Dehogynem – felelte a köpeny. – A régi feljáró alatt vagyunk. Gringotts megálló. Minden a legnagyobb rendben.

– Akkor mit keres... mit keresel itt? – A szőke fiú felpattant az ülésről, és keskeny, hosszúkás fapálcát szegezett Dudley torkának. – Válaszolj!

Dudley az eszével ugyan tudta, hogy a birkózóedzéseknek, és túlsúlya ellenére is erős, izmos testalkatának hála a derekánál fogva felemelhetné ellenfelét, hogy egyszerűen a falhoz vágja, a rettegés azonban megbénította.

– Ne bánts! – rimánkodott. – Én csak a Mega 5-öt akarom megvenni!

– Tényleg te vagy Harry Potter kuzinja?

– Becsszó! – nyögte ki Dudley. – Dudley Dursley. Surreyből. Izé... örülök.

Habozva kezet nyújtott, az idegen azonban nem fogadta el a gesztust; helyette látványosan égnek emelte a tekintetét.

– Hát ez remek! És most mit csinálunk?

– Maga felőlem sápítozhat, én azonban folytatom a tervezett esti programunk megvalósítását – felelte a sunyi hang, amiről Dudley mindeddig szentül hitte, hogy a köpenyből szól...

...most azonban kiderült, hogy valójában a köpeny alól; a sötét anyag redői közül ugyanis hosszú fülű, hosszú orrú, okos arcú alak bukkant elő. Dudley-nak csak a derekáig ért, ő mégis látványosan összerezzent tőle. De nem hallucinált: a kobold – mert csakis az lehetett – nagyon is valóságos volt!

– Úristen – nyöszörögte Dudley.

– Az Ampók is megteszi – felelte a kobold, és lassú, ráérős mozdulattal végigropogtatta hosszú ujjait. – Nos, kedves Dudley Dursley Surreyből – folytatta –, bármi legyen is az a megaöt, amit vásárolni óhajt, igazán jól tette, hogy épp ma este indult útnak. Alaposan megkönnyítette az akciót, és vagy kétezerötszáz galleont megspórolt nekem... igaz, az emberrabló különítmény csalódott lesz, hogy munka nélkül maradt, de annyi baj legyen. A mai gazdasági helyzetben határozottan jól jön az ilyesmi.

– Mégis hogy jönne jól?! – fakadt ki a tejfölszőke fiú. A keze vadul remegett. – A lehető legrosszabbkor jön! – Az arckifejezése hirtelen megváltozott. – ...na várjunk csak! Maga el akarja rabolni Harry Potter kuzinját?! Hiszen tudja, hogy – hogy haza kell vinnem! Nem tehetek mást!

– Szó sincs róla – felelte kajánul a kobold. – A Potter-fiún ma éjjel rajtaütnek, ahogy arról - megjegyzem, figyelemre méltó érzékkel - előre értesítette a Kongresszust. Nem tudhatjuk azonban előre, sikerrel jár-e ez a rajtaütés. A maga pozíciójában nyilván nem ajánlott kifejezni a Sötét Nagyúr felé azon előfeltételezését, miszerint a küldetés kudarcot vallhat, ám balgaság lenne teljesen elvetnie ennek lehetőségét. Amennyiben most adja át neki a foglyot, azzal kijátszik egy lehetséges későbbi ütőkártyát. Gondolkodjon, Malfoy, gondolkodjon!

Dudley rémülten kapkodta a fejét egyikükről a másikukra. Egy szót sem értett az egészből, és nagyon nem tetszett neki, hogy fogolynak nevezik.

Nyilván összekeverik valakivel!

– Mi az, hogy rajtaütnek Harry-n? – fakadt ki. – Mit csinálnak vele?

A kobold kurrogva felnevetett, a Malfoynak nevezett fiú pedig a fejét rázta.

– Minden mugli ennyire ostoba?

– Nem vagyok ostoba! – förmedt rá Dudley. Mióta két évvel azelőtt megtámadta az a szörnyű, láthatatlan, jeges hideget okádó szörny, amit Harry elkergetett, nem tűrte, hogy az értelmi képességeit szidják. – Csak... csak szándékosan nem tudok semmit! – folytatta, remélve, hogy James Bond is valami ilyesmivel rukkolna elő. – Ez a taktikánk, izé, Harryvel. Ha nem tudok semmit, nincs miért elraboljanak.

– Sajnos van – felelte együttérzően Ampók. – De nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni! Maradhatunk tárgyalóképes felek. Választhat például, hogy eszméleténél óhajt-e lenni az emberrablás pillanatában. Ami, tájékoztatom, éppen most van.

– Szó sem lehet róla, hogy elraboljanak! – szögezte le Dudley. A szíve úgy dübörgött, hogy azt hitte, menten megáll; egy mozdulattal letörölte az izzadtságot a homlokáról, és kimondta az első dolgot, ami eszébe jutott. – Ma nem érek rá!

– Attól tartok, mégis szánnia kell ránk pár percet, hogy elrabolhassuk – felelte Ampók.

– Fejezze már be! – förmedt rá Malfoy. – Mégis mit kezdenénk ezzel a mamlasszal? Kiköpött Monstro: ha őt íratnánk be helyette a Roxfortba, senki se venné észre a különbséget! Haza kell vinnem, és kész... – elharapta a mondatot, és megvonaglott az arca, mintha fizikai fájdalmat okozna neki, amit mond.

Most a koboldon volt a látványos sóhajtozás sora.

– Ha a Gringottsban vállalna munkát, az első napján kirúgnák – morogta. – Semmi üzleti érzéke nincs! Ezerszer elmondtam, hogy megfelelő tárgyalási alap nélkül felesleges bármilyen kapcsolatba lépnünk a Kongresszussal. Azt is többször leszögeztem, hogy a családi vagyontárgyai – amelyek jó részét ráadásul koboldoktól kölcsönözték –, nem minősülnek megfelelő tárgyalási alapnak. Harry Potter rokona azonban...

– ...holnap reggelre semmit sem fog érni! – fejezte be a mondatát Malfoy. – Elkapják Pottert, és a Sötét Nagyúr győzedelmeskedni fog.

– Én ebben nem lennék olyan biztos – felelte kajánul Ampók.

– Mit csinálnak Harryvel?! – csattant fel Dudley.

Még soha nem érezte ennyire valóságosnak, amit unokatestvére hetek óta ismételgetett Anyának és Apának: hogy az egész családjuk veszélyben van. Ezek ketten pedig határozottan a maffia oldalán állnak – legalábbis a kobold mindenképpen, ha tényleg el akarja őt rabolni! Ez a Malfoy pedig magával akarja vinni, talán ugyanezért.

De ha Malfoy is rosszfiú, akárcsak a kobold, akkor miért nem tűnik boldognak ettől az egésztől...?

Malfoy karba tette a kezét, és dühös pillantást vetett Ampókra.

– Nem vagyok gyengeelméjű – közölte. – Bízom benne, hogy maga sem az, és megérti, mi történne, ha nekiállnék rejtegetni Harry Potter kuzinját a Sötét Nagyúr elől. Maga könnyen beszél...

– Azt hiszi? – kérdezte a kobold, és a hanghordozásától végigfutott a hideg Dudley hátán.

– Rajtam is csak nyerészkedik! – csattant fel Malfoy. – Mégis miféle kockázatot vállal? Az ujjára csukódik a metróajtó?

– Meg fogok szegni egy banki szerződést – felelte mereven Ampók. Ez a Dudley véleménye szerint nem különösebben sokkoló kijelentés döbbenetes erővel bírt: Malfoy úgy bámult rá, mintha legalábbis Jézus Krisztus második eljövetelét nyilatkoztatta volna ki.

– De hát hogyan? – hápogta Malfoy. – Azokat nem lehet... azt mondta, azokat nem lehet megszegni!

– Ezt bízza csak rám – felelte a kobold. Aztán Dudley-ra sandított. – Intenzív bevezetőt kap a varázsvilágba, annyi szent, de bízom benne, hogy gyorsabb a felfogása, mint amilyennek eddig mutatkozott. Meglátja, jó móka lesz!

Dudley nyelt egyet.

– Miért, mit csinálunk most?

A kobold hegyes fogakkal teli szája természetellenesen széles vigyorra húzódott.

– Feltámasztunk egy halottat – felelte.

Dudley rábámult. Aztán Malfoyra, aztán vissza a koboldra.

– Aha... – nyögte ki.

Furcsa, fémes ízt érzett a szájában; aztán megszédült, a látása elhomályosult, a metrókocsi padlója pedig hirtelen rohanni kezdett felé.

* * *

Ha tetszett a fejezet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop) .

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)