Fred és George Weasley mintha évtizedeket öregedett volna a Sirius halála óta eltelt idő alatt. Hiába a Weasley Varázsvicc Vállalat védjegyének számító színes talárok és a kényszerből bezárt Abszol úti üzlet változatlan zsúfoltsága, a fiúk nyúzottnak és komornak tűntek – ahogy az asztalfőn helyet foglaló Lee Jordan is, aki a varázsjogi képviseletük szerepét töltötte be. Sirius a minisztériumi nyilvántartásból tudta, hogy bár a kezdetektől Jordan foglalkozott az ikrek cégének pénzügyi hátterével, nem jelent meg a Voldemort nagyúr visszatérése utáni napra kitűzött záróvizsgáján – na nem mintha zsarolás alapjává akarta volna tenni ezt az információt.

Arra csak akkor vetemedik, ha muszáj.

– Tehát, uraim – kezdte kissé teátrálisan –, kezdjük az alapoknál. Gawain Robards vagyok, a mágikus rend őre... és a maguk elszánt rajongója. Többek között ezért tartom olyan tragikusnak az akta tartalmát, amit a nagybecsű Runcorn parancsnok ma reggel a kezembe nyomott. – Egy csattanással kinyitotta a táskáját, elővette az említett mappát, és komótosan kinyitotta. Engedte, hogy az ikrek premier plánban szembesüljenek a nevükkel és mozgó fényképükkel ellátott NEM KÍVANÁTOS SZEMÉJ feliratú plakátok kicsinyített másaival; az arcukon átcikázó derültség láttán komoly önfegyelemre volt szüksége, hogy ne kacagja el magát.

– Íme tehát ez a lista, amelyen nemkívánatos... – Sirius maga elé emelte az egyik papírlapot, mintha csak most venné észre, ami rá van írva. – Merlin szakállára, nem hiszem el, hogy már megint megcsinálták! – Látványosan felsóhajtott. – Tudják, az ábécé ismerete nem központi követelmény manapság a minisztériumban... de a lényeget, azt hiszem, így is értik.

– Szóval ez egy elfogatási parancs? – vonta fel a szemöldökét Lee.

– Valahogy úgy. – Sirius rápillantott. – Sajnálom, Mr. Jordan, de magát egyelőre még csak potenciális nemkívánatos személyként tartják számon. Egy kicsit jobban kell igyekeznie, ha alvilági karriert akar csinálni magának.

George és Lee összevigyorogtak, Fred azonban leplezetlen ellenszenvvel meredt rá.

– Most nagyon jól szórakozik, mi? De annyi esze már nem volt, hogy ne cserélje meg a képeinket ezen a szaron...

– Hosszan lehetne sorolni, hogy mi minden nem stimmel ezekkel a plakátokkal – sóhajtott Sirius. – Még az olyan egyértelmű hiányosságokon túl is, mint az értelmes angol nyelvhasználat. Ott van például a betűtípus kérdése: maguk szerint nem ocsmány? Persze még így sem lenne menthetetlen: ha rendesen középre igazították volna, hogy NEM KÍVANÁTOS SZEMÉJ, az legalább valamennyire hivatalos külsőt kölcsönözhetne neki. Nagyon kínos! És most képzeljék el ezt sokszorosítva. Nem győzök elnézést kérni a nemkívánatos személyektől, mielőtt beviszem őket.

Lee Jordan kinyúlt, és előhúzta a plakátok alól a két letartóztatási parancsot.

– Ezekre sem a jó képeket nyomtatták! – jelentette ki diadalittasan. – Így jogszerűen nem viheti be egyiküket sem.

Sirius tettetett fáradtsággal felsóhajtott. – Komolyan azt hiszi, hogy engem ez érdekel?

– Ha pénzt akar... – folytatta ökölbe szorított kézzel a fiú.

Sirius a szemét forgatta.

– Nem akarok én semmit, csak beszélgetni magukkal egy kicsit... Mr. Weasley és Mr. Weasley, kérem, húzzák ki a kezüket a sötétségporos dobozból. Természetesen, ha úgy tartja kedvük, megpróbálhatunk párbajozni, de kár lenne ezért a boltért, meg az új taláromért. Jobban járnánk egy kölcsönös megállapodással.

Az ikrek rábámultak.

– Biztos, hogy maga nem három kobold egymás vállán? – szaladt ki George száján.

– Egy ballonkabátban? – tette hozzá Fred.

– Semmi esetre – felelte Sirius. – Én csak egy unatkozó rendfenntartó vagyok. Tudják, a maguk boltja probléma nélkül működhetne, ha Albert Runcornnak lenne humorérzéke. De hát sajnos... – Lemondóan legyintett. – Itt van mindjárt ez a Púlyuk–kín termékcsalád. Szerintem zseniális, de a főnök egyszerűen nem érti a tréfát. Több jól koholt vádja van maguk ellen, amikből valamelyik előbb–utóbb úgyis beigazolódik. És túl sok a kötődésük különféle nemkívánatos személyekhez. Például az Első Számúhoz, aki nagybefektetőjük volt...

– Biztos, hogy nem álruhás kobold? – kérdezett közbe Lee.

– Tőlem annak is gondolhatnak, ha elfogadják az alkut, amit ajánlok.

– Milyen alkut? – tudakolta George.

– Nem mindegy? – sziszegte Fred. – Úgyis hazudik!

– Az alku lényege először is az, hogy nem hazudok – szögezte le Sirius. – Tudják, mérhetetlenül tehetségtelen vagyok benne. Tényleg szörnyű. Ha egyszer hazudni próbálok, nyugodtan röhögjenek ki.

– Az összes jó hazudozó ezt mondja! – jegyezte meg Lee.

– Lehetséges – hagyta rá Sirius. – Mindazonáltal... kezdjük talán az alku kellemetlen részével: az lesz a legjobb, ha maguk ma este egy zárkában éjszakáznak.

A Weasley-ikrek most már nyíltan pálcát rántottak rá, neki azonban szeme se rebbent.

– Ne aggódjanak, Runcorn parancsnoknak nem lesz ideje ellenőrizni, hogy maguk a zárkában is maradnak-e. Csak az kell, hogy lássa: megtettem, amit kért. Utána már tudunk majd ügyeskedni egy kicsit – maguk nyomtalanul eltűnnek, és onnantól kezdve segítenek nekem.

– Mégis miben? – förmedt rá Fred. – Ártatlanokat üldözni?

– Ártatlanokat akar sarokba szorítani, mint Dirk Cresswell-t? – fokozta George.

Lee Jordan azonban különös, megváltozott arckifejezéssel nézte Siriust.

– Srácok... – mondta lassan. – Szerintem Mr. Robards velünk van.

– Merlinre, de sokáig tartott! – sóhajtott fel Sirius. – Ami pedig Cresswellt illeti, összedolgozunk, ha éppen tudni akarják. Maguk pedig, ha van kedvük, segíthetnek megakadályozni egy komoly háborús bűnt... az egyiket a sok közül, amit a minisztérium szeptemberre tervez. Ne mondják nekem, hogy ez rosszul hangzik!

Az ikrek egymásra néztek.

– Maga...

– Maga komolyan...

– Maga Rendtag?!

– Még csak az kéne! – emelte fel a kezét Sirius. – Én csak nagyon utálom a főnökömet, és egy olyan világban akarok élni, ahol nem ég a fejem a letartóztatási parancs helyesírásától, ha be kell vinnem valakit. El sem tudják képzelni, mennyire megalázó.

– Honnan tudjuk, hogy megbízhatunk magában? – vetette ellen Fred Weasley.

– Nem tudják. – Sirius megvonta a vállát. – Ahogy én sem tudom, elsül-e a pálca a kezében, ha pislogok egyet. Az élet tele van kérdésekkel.

Amikor az ikrek továbbra is bizalmatlanul figyelték őt, felsóhajtott.

– Semmit sem ígérhetek, világos? Megvannak a magam határai, ahogy mindannyiunknak.

– Maga tényleg auror? – tudakolta Lee.

– Az most nem divat. – Sirius hátradobta a haját. – Figyeljenek rám! Még megmenthetjük a varázsvicc-bizniszt, de ahhoz engedniük kell, hogy lefoglaljam a készleteiket. Véget akarok vetni annak, ami a minisztériumban megy... és ha hajlandóak segíteni ebben, minden könnyebb lesz.

– Ezek kényes holmik! – pillantott rá George. – Egy rossz mozdulat, és felrobbannak... köddé válnak...

– Elboldogulok velük – legyintett Sirius. – Tudják, diákkoromban a barátaimmal valami hasonlóval próbálkoztunk, csak nem volt annyi eszünk, hogy be is fektessük a megszerzett pénzünket. Úgy hívtuk, a Bűbájos Bajkeverők Kelléktára...

Szavai hatása azonnali és látványos volt. A három fiú tátott szájjal nézett össze.

– A Bűbájos Bajkeverők? – Lee Jordan felpattant a székéből. – Maga közéjük tartozott?

– Maga ismerte a Tekergőket?! – vágott közbe George.

– Nem igaz! – csatlakozott Fred. Az óvatosság feledve volt. – Van fogalma róla, hány éve próbáljuk kideríteni, hogy kik lehettek?!

Sirius fejében szédítő sebességgel száguldoztak a gondolatok. Harry annak idején elmesélte neki, hogyan került hozzá a Tekergők Térképe, úgy tűnt azonban, a Weasley–ikreknek már elmulasztotta említeni, kik álltak Holdsáp, Féregfark, Tapmancs és Ágas titokzatos álnevei mögött...

Ez a mulasztás pedig most megvásárolhatta a bizalmukat.

Úgy tett, mint aki hosszas mérlegelés után végre döntésre jut, és felsóhajtott.

– Megtalálták a térképet, igaz?

– A térképet?!

– Maga tud a térképről?!

– Maga az egyikük! – kiáltotta lelkesen Lee.

– De melyikük?

– Biztos Ágas!

– Nem, szerintem Féregfark!

Sirius halvány mosollyal figyelte sötét tekintetű fiatal felnőttekből hirtelen újra tinédzserfiúkká fiatalodott hallgatóságát; bármit megadott volna érte, hogy James-t és Remust lássa megint ilyen fiatalnak és lelkesnek.

És persze életben.

– Használják, amelyik nevet csak akarják – felelte –, úgyis olyan rég hallottam őket...

– De mi lett a barátaival? – kérdezte mohón Fred. – A többiekkel?

– Meghaltak a háborúban – felelte könnyednek szánt hangon Sirius. – Még az előzőben, persze. Ne nézzen rám ilyen szomorú kiskutyaszemekkel, Jordan, lehet, hogy mi is meg fogunk.

– Szerintem maga Holdsáp – közölte George.

– Azért próbálják titokban tartani a kilétemet, ha kérhetem – jegyezte meg Sirius. A három fiú felélénkülve nézte őt; tudta, hogy még mindig nem bíznak meg benne teljesen, az érdeklődésüket azonban sikerült felkeltenie.

– Szóval! – csapta össze a kezét. – Rá is térhetünk a Nagy Terv következő állomására, avagy a főnököm módszeres kicsinálására; aztán pedig összeszedjük a normális embereket, akik nem nyelik be a minisztériumi propagandát. Találunk rá valami módot, hogy folyamatosan tájékoztathassuk őket.

– Ebben végül is segíthetünk – szólalt meg lassan Lee. – Van egy fejlesztés alatt lévő projekt...

– De ehhez az kell, hogy maga is vállalja a kockázatot – tette hozzá Fred. – És folyamatosan szivárogtassa az infókat a minisztériumból.

– Ha cserébe maguk elintézik, hogy Tudjukki ellenségei kapcsolatban maradhassanak egymással...

– Miért nem mondja ki a nevét? – csattant fel George. – Annyira szánalmas ez a Tudjukkizés!

– Mert tabu van rajta – sóhajtott Sirius. – A halálfalók így kapják el az embereket, szóval csak akkor mondják ki, ha edzenének egy jót.

– Miért, mi történne? – értetlenkedett Lee. – Idevonzaná a halálfalókat?

– Azonnal hatástalanítana maguk körül minden védőbűbájt; a malíciamutató pedig, amit ráállítottam, bejelezne...

A zsebéből fojtott visítás hallatszott.

– ...valahogy így – fejezte be a mondatot Sirius. A zsebébe nyúlt, és felkattintotta a kézitükör méretű varázstárgy fedelét.

A tükörben karcsú nőalak tűnt fel, egyenesen maga előtt tartva egy mugli pisztoly dupla csövét.

Sirius szíve kihagyott egy ütemet.

– Gondolkodjanak el azon, amit mondtam! – szólt hátra a válla fölött. – Holnap visszajövök, és tartunk egy családi hangulatú razziát. Addig menekítsék ki az irataikat!

A varázsviccbolt ajtaja visszhangzó dörrenéssel csapódott be mögötte.

* * *

A tagbaszakadt férfi nem úgy dőlt el, mint annak idején Sanguini.

Sanguini arcában eleve nem volt vér, ami kiszaladhatott volna belőle; egyszerűen összecsuklott, mint egy viaszbábu, amit felrúgtak, őt pedig vitte tovább a pillanat heve, és a minden sarkon leskelődő halálos veszély.

A tagbaszakadt férfiban azonban volt vér, méghozzá több, mint azt Lucy valaha képzelte volna egy emberi lényről. Lassan terjedő vörös tócsába gyűlt a válla mellett, és keresztbe-kasul terjedt tovább a padló csempéi között. A forrása kiapadhatatlannak tűnt...

Őt pedig egészen addig vitte tovább a pillanat heve, és a minden sarkon leselkedő halálos veszély, amíg Gawain Robards abba nem hagyta a csevegést.

Sanguini ugyan élt, de amíg Lucy halottnak hitte, addig is könnyű volt elfelejtenie, hogy az életére tört. Könnyű volt ellenségnek tekintenie, egyszerű akadálynak, a veszély szimbólumának, aki nem több, mint kegyetlen szörnyeteg. Aki hónapok óta zsarolta őt. Aki megpróbált végezni Remusszal. Aki arra készült, hogy csapdába csalja...

A tagbaszakadt férfinak Lucy a nevét sem tudta. Sosem ártott neki: a társa volt az, aki gyilkolni próbált, ám saját visszapattanó átka telibe találta. Ez a férfi azt akarta, hogy Dudley-val együtt megadják magukat. Nem tette volna meg. Nem gyilkolt volna...

Ő, Lucy Dawlish azonban hidegvérrel kivégezte.

Megölte, mert varázsolni már nem tud.

Meggyilkolta...

– Jól érzi magát?

Lucy vadul összerezzent. Egy balkormányos autó hátsó ülésén ült, mellette Dudley ájult alakja hevert a szemközti ajtónak támasztva. Gawain Robards aggódva hajolt hátra a vezetőülésről – nem maga kormányozta az autót, valamiféle bűbájra hagyatkozott.

Lucy szisszenve beszívta a levegőt, küzdve a benyomással, hogy kéretlenül–váratlanul visszautazott az időben. Az autóban ugyanis az üléshuzat színétől kezdve a levegő illatán át a hátralátón lógó papírfenyőfáig minden fájdalmasan ismerős volt neki...

– Vegyen egy mély levegőt – mondta nyugodt, megértő hangon Robards. – Azt hiszem, leráztuk őket.

Lucy önkéntelen mozdulattal a kezébe temette az arcát. Az emlékek ködös foszlányokként úsztak be a tudatába, mintha évekkel, nem pedig percekkel ezelőtt történtek volna. Arra még emlékezett, hogy a kávézó ajtaja ismét kicsapódott, és berontott rajta egy csapat fejvadász – pontosan úgy, ahogy Gawain Robards megjósolta –, a szűk térben pedig elszabadult a pokol.

A férfi egy dologban biztosan igazat mondott: valóban auror volt. Gond nélkül felvette a harcot a jelentős túlerőben lévő támadókkal, és a vak is láthatta rajta, hogy élvezi az egyenlőtlen párbajt.

Aztán Dudley-t telibe találta egy kábító átok, ő, Lucy rácsapta az egyik betolakodó kezére a bejárati ajtót, Robards pedig egyszer s mindenkorra harcképtelenné tette a fejvadászokat. A pillanat lendülete ekkor elfogyott; Lucy újra meglátta a vértócsában fekvő halottat, és elöntötte a pánik.

Most pedig itt ült egy ismeretlen autójában, ismeretlen úticél felé tartva... mégpedig egy olyan ismeretlen autójában, aki még akkor is legyőzhetetlen ellenfél lenne számára, ha egy csapásra visszanyerné minden varázserejét.

Ha Gawain Robards most beviszi őt a minisztériumba Dudley-val együtt, és átadja őket a hatóságoknak, semmit sem tehet. Nem védekezhet ellene... de talán meg is érdemli, hiszen valóban szörnyű bűnt követett el. Megölt egy embert.

Az autó lefékezett, Gawain Robards pedig újra hátrafordult, és Lucy összerezzent, amikor a férfi megragadta a kezét. Volt valami végtelenül ismerős és megnyugtató abban, ahogy hosszú ujjai a csuklójára kulcsolódtak, és finoman megszorították – de nyilván csak a képzelete játszott vele, hiszen soha nem látta még ezt az embert. Nevetséges, hogy miféle játékokat űz vele az agya! Előbb az emlékeit veszi el, most pedig minden idegszálát arra ösztökéli, hogy megbízzon egy minisztériumi fejesben.

– Minden rendben lesz – mondta halkan Robards. – Elveszítették a nyomunkat.

Lucy kitépte a kezét a férfi szorításából.

– Rohadtul semmi nincs rendben! – csattant fel. – És ha már itt tartunk, ne csináljon úgy, mintha nem akarna bántani – tudom, hogy neki dolgozik!

Robards megértően sóhajtott fel. Bosszantóan jóképű férfi volt, ezt kár lett volna letagadni; és egész lényéből olyan magabiztosság sugárzott, ami egyszerre volt arrogáns, és mélységesen bizalomgerjesztő.

– Nézze... most elég tehetségtelen kormányellenes összeesküvőnek fogok tűnni, de morális kötelességemnek érzem közölni magával, hogy az vagyok. Mit gondol, miért követem a fejvadászokat?

Lucy pár másodpercig némán fürkészte a férfi arcát.

– ...maga nem normális – vonta le a végkövetkeztetést.

– Maga pedig soha nem gyilkolt még – felelte Robards –, és most úgy érzi, mindennek vége. Téved! Háború van; később is rákényszerülhet, hogy megvédje magát... így vagy úgy. Biztos vagyok benne, hogy nem volt más választása.

– De volt – felelte halkan Lucy.

– Akkor véletlenül sült el a kezében a fegyver.

A boszorkány egy hangot sem bírt kinyögni, csak megrázta a fejét.

– Akkor feleslegesen dramatizál valamit, amin utólag képtelenség változtatni.

– Maga legillimens? – csattant fel Lucy.

– Ebben a pillanatban bármit megadnék érte, hogy az legyek – felelte a férfi, és széles mosolyt villantott rá.

Tényleg vonzó volt, ezt el kellett ismernie.

Lucy azt kívánta, bár lenyelné egy mantikór.

– Hogy talált ránk? Csak hogy tudjam, mit ne csináljak soha többé.

Gawain Robards még mindig mosolygott. A kisujját sem mozdította, hogy megállítsa őt, amikor kiszállt az autóból egy a Tottenham Court Roadra nyíló kis utca végén, és feltépte az ajtót az ájultan heverő Dudley oldalán.

– A Sötét Nagyúr nevén tabu ül – felelte csevegő hangon. – Ha valaki kimondja, azonnal riasztja vele ezeket a félkegyelműeket. Maguk egész jól jártak, az elején még a leghűségesebb szolgáit küldte. Nottot... Mulcibert... Lestrange-ékat...

Lucy elengedte Dudley ernyedt csuklóját, és szájtátva meredt rá.

– Így kapják el az embereket?

– Okos húzás – bólintott a varázsló –, de páran rájöttünk, mi történik. Az én esetemben a puszta szerencsén múlt a dolog, azóta segítek, ahol tudok.

– De a minisztériumi állását is megtartotta – puhatolózott Lucy.

– Ha távol vagyok a rendszertől, felkészületlenül érnek a gonoszságai – felelte könnyed vidámsággal Gawain Robards. – Ha a hatalomátvétel napján felmondtam volna, most nem ülnék itt magával ebben az autóban – és ezt, ha megbocsátja szemtelen nyíltságomat, nagyon bánnám.

– Szóval szelektál, mi? – kérdezte élesen Lucy. – Ha csinos a nő, megmenti, ha ronda, akkor mehet a levesbe?

– Miből gondolja, hogy csinosnak találom?

Catherine Rosier maszkja ide vagy oda, Lucy nyílt felháborodással meredt a leplezetlenül vigyorgó varázslóra.

– ...persze megvan a véleményem arról, hogy csinos-e vagy sem, de miért mondanám el rögtön? Magában egyébként is több van, mint amit mutat.

– A belső értékeimre gondol, vagy éppen elképzel pucéran?

– Melyiknek örülne jobban?

– Válasszon egyet, hogy mondhassam a hozzáillő lekoptatós szövegemet! – förmedt rá Lucy.

– Nem tudom, mi oka lenne rá, hogy lekoptasson – vágott vissza a varázsló. – Megmentettem az életét, és egyébként is most voltam fodrásznál. Legalább eljöhetne velem a Ritzbe, vagy valami. Végre visszarakták a tetőt...

Lucy hirtelen úgy érezte, mintha eltűnt volna a nap az égről.

– Mennem kell – felelte, és fázósan összehúzta magán a blézerét. – Higgye el, ha megment még három nőt, valamelyik tuti elmegy magával.

– Pedig maga biztosan jobb társaság – vigyorgott Gawain Robards. – És kedvel engem.

– A francokat kedvelem!

– Ha nem kedvelne, már megátkozott volna.

Lucy vállat vont és elfordult a férfitől, óvatosan megrázva Dudley vállát. Higgyen csak Robards, amit akar – neki mennie kell...

Összerezzent, amikor a férfi megkerülte az autót, és felemelte a pálcáját, de végül csak Dudley–t ébresztette fel egy gyors ellenátokkal. Kíváncsian, és kissé aggódva figyelte minden mozdulatát; Lucy tudta, hogy nem érti, miért nem varázslattal próbálta az imént felébreszteni a fiút.

– Mi történt? – kérdezte kásásan, összezavarodva Dudley. Robards lehajolt hozzá, hogy ellenőrizze, nem okozott-e maradandó károsodást a kábító átok, ami – a jelek szerint – halántékon találta.

Lucy kényszerítette magát, hogy ne a térdelő férfi alakját nézze: a tekintete a Chevrolet Impalára vándorolt. Szakasztott úgy nézett ki, mint annak idején az ő autója... de persze ez nem lehetett több puszta véletlennél, hiszen Amerikában számtalan '67-es Chevy Impala közlekedik az utakon. Robards mintha mondta volna, hogy onnan jött... vagy csak képzelte?

Az autó rendben, de maga Robards honnan az ördögből ilyen ismerős neki? Le merné fogadni, hogy látta már valahol – de hol? Csak emlékezne egy ennyire jóképű férfira...

Mert tényleg az. Jól néz ki. Annyira, hogy azt be kéne tiltani. Határozottan szép férfi, mégpedig a klasszikus értelemben: úgy, hogy az ember ránéz, és a szíve kihagy egy ütemet...

Nyilván felesleges kezdeni vele. Ekkora egóval úgyse marad sokáig életben!

Lucy dühösen összeszorította a száját. Gawain Robards elmehet a büdös francba a tökéletes arcával együtt! Hogy lehet valakinek minden egyes rezdülése ennyire bizalomgerjesztő?! Mintha kisütne az a rohadt nap...

...de mi van, ha ez valami bűbáj? Lehet, hogy Robards valójában legillimens, de ügyesebben olvas a gondolatai közt, mint ő tehetné, ha nem veszítette volna el a varázserejét. Észrevétlenül. Vagy talán az érzelmeit manipulálja. Lehet, hogy pontosan tudja, melyik pillanatban mit kell mondania, hogy elérje nála, amit akar!

De nem engedhet a kísértésnek. Nem kezdhet el játszadozni Gawain Robardsszal, bármennyire is jó lenne úgy tenni, mintha megint tartozna valakihez.

Vacsorákkal kezdődne minden, kártyapartikkal és színházba járással – igen, Gawain Robards határozottan az a típus, aki a legkisebb célzásra megpróbálná elhitetni vele, hogy szeret színházba járni. Valójában utálná, de ezt csak hosszú hónapokkal később lehetne kiszedni belőle. Vagy a szakításkor.

Lucy élesen Dudley-ra nézett. A fiú azelőtt sem volt egy észlény, hogy fejbe kólintották egy Stuporral, mostani állapotában azonban biztos lehetett benne, hogy Gawain Robards első keresztkérdésére mindent bevall majd kettejükkel kapcsolatban. Megtenné, mert Robards rohadt sármja rá is hatással van – máris bizakodva pislog rá azokkal a hülye, kerek, babakék szemeivel.

A picsába!

Robards még mindig Dudley fölött térdelt; a pulzusát számolta, és Lucy különös kifejezést látott az arcán – mély koncentrációval keveredett zavart. Bizonytalanságot. Aggodalmat.

Felismerést.

A PICSÁBA!

Lucy tekintete szédítő sebességgel járt fel-alá Robards és a Chevrolet utastere között. A varázsló az autóban hagyta a slusszkulcsot, még a motort sem állította le. A zenelejátszó kattant egyet, és rázendített egy kárörvendően dübörgő soul dallamra, Lucy Dawlish pedig döntött.

– Mr. Robards... Gawain?

Maga is meglepődött, milyen gyámoltalanul cseng a hangja – talán még egy valódi legillimens sem gyanakodott volna rá, ahogy a kezét tördelve, remegő szájjal megfordult, és bizonytalanul a férfira mosolygott.

Robards úgy fordult el Dudley-tól, mintha az egyre zöldülő arcú fiú hirtelen köddé vált volna.

– Jól érzi magát? – ismételte, Lucy megítélése szerint őszinte aggodalommal. – Biztos, hogy nem találta el egy átok?

– Nem, csak hirtelen leesett, hogy... mondja, biztosan nem fog megölni, bezárni, megátkozni, meg ilyenek? – nézett rá könyörögve Lucy. – Tudja, mióta a minisztérium elesett, és minden sarkon ott vannak a fejvadászok... és állandóan rettegünk, hogy Voldemort...

Egy pillanatra megdermedt körülöttük a levegő, Lucy pedig színpadias – túl színpadias – mozdulattal kapta a szája elé a kezét.

Ezúttal még gyorsabban történt minden. Gawain Robards meg ő egy hosszú pillanatig bámultak egymásra, néma mozdulatlanságba dermedve: két ellenfél.

Mert Robards tudta. Megértette, hogy direkt csinálta.

A mögöttük lévő kirakat üvege egetverő csattanással tört apró szilánkokra az érkező fejvadászok átkaitól, Robards ösztönös varázslata porrá zúzta az éles üvegdarabokat – Lucy Dawlish pedig rácsapta az ajtót a döbbenten hebegő Dudleyra, és egyetlen, jól irányzott mozdulattal átvetődött a kocsi motorháztetején a másik oldalra.

Hogy ezután mi történt, arra maga sem emlékezett pontosan. Az emlékezet és a reflexek felülírták józan gondolkodását; a tenyere úgy simult a Chevrolet kormányára, mintha a saját egykori autóját vezetné, a motor egyenletesen zúgott, a mérföldek pedig számolatlanul fogytak. A megengedett sebesség háromszorosával suhantak át a Victorián, Kensington flancos rezidenciáin, Park Royalon, Ealingen, majd egy éles kanyarral vissza az M25-ösön...

– Cseszd meg – jelentette ki Dudley Dursley, amikor egy éles kanyarral végre északnak fordultak. Ez volt az első tiszta, érthető kifejezés, amit kiejtett a száján, mióta visszanyerte az eszméletét, és Lucy egyáltalán nem hibáztatta érte.

– Neked is rohadt jó estét, seggfej!

Dudley azonban nem volt vevő a piszkálódásra.

– Te elloptál egy kocsit! Egy – egy mágikus zsarutól, vagy mi a franc! Úristen, most le fognak csukni minket! Biztos, hogy lecsuknak!

Lucy számos szarkasztikus és kevésbé szarkasztikus választ tudott volna adni erre a feltételezésre, de torkára forrt a szó, amikor a Chevrolet kesztyűtartója nagy lendülettel kinyílt, és egy apró, fehér szőrcsomó éles hangú visítása hallatszott belőle.

– ROHADTUL LE FOGNAK CSUKNI, CSESZD MEG!

* * *

...és itt hagyjuk abba egy időre -- de korántsem örökre! :))

Köszönöm, hogy itt vagytok és olvastok, remélem, maradtok; vagy ha esetleg mégsem, akkor meg azt remélem, hogy jó emlékeitek maradnak a történetről.

Nem szoktam "hegyi beszédeket" tartani, de ha időtök engedi, kérlek, pillantsatok rá a legutóbbi kiírásomra. Köszönöm a türelmeteket és a megértéseteket, értetek megéri csinálni!  ‪‪❤︎‬‬