„Mindenünk az emlékezet. Pillanatok és érzések ok és okozat láncán függve, borostyánkőbe dermedve. Ha meg akarsz fosztani egy embert önnön valójától, az emlékeitől foszd meg – egyiktől a másik után. Pusztulása oly teljes lesz, mintha szögeket vernél a koponyájába – egyiket a másik után."

Mark Lawrence

* * *

„A türelem silány; a düh veszett

Kutyához illik. Bűn-e hát betörni

A halál sötét lakába, hogyha ő

Eljőni nem mer? (...)

Tegyük kevéllyé a halált,

Hogy minket így fogadhat el."

William Shakespeare

* * *

A SEQUESTRUM-HADMŰVELET IV.

A koboldok aranya

Első fejezet: Vacsora után

1997. július 21.

Charity Burbage sikoltott.

Valójában persze egy pisszenését sem lehetett hallani; a Sötét Nagyúr varázslata abban a pillanatban elnémította, hogy végső kétségbeesésében könyörögni kezdett az életéért. Amint Charity Burbage meglátta a pálcából kirobbanó zöld fénycsóvát, arca a rettegés hangtalan sikolyába dermedt: ez a kifejezés fagyott rá a vonásaira, amikor a teste magatehetetlen rongybabaként puffant a Malfoy-kúria szalonjának hosszú asztalán. A nyaka a becsapódáskor kitekeredett, a hátában valami hidegrázósan reccsent, az arca pedig Perselus Piton felé fordult – sokadjára, mióta gúzsba kötve lebegtetni kezdték az asztal fölött, és negyedszer, mióta magához tért.

Furcsa dolog a képzelet, gondolta Perselus, miközben kitartóan bámult egy asztalra száradt viaszfoltot. Fizikai képtelenség volt, hogy Charity Burbage sikoltson, ő mégis hallani vélte. Mintha halála pillanatában maga az elemi kétségbeesés szabadult volna ki a tüdejéből, és most mindenhonnan ez harsogott volna: a falrepedésekből, a függöny gyűrődéseiből, a tálalószekrény ajtószárnyai között nyílt résből. A néma sikoly tovább lebegett az asztal fölött, a levegőben, Perselus pedig továbbra is tisztán látta maga előtt a nő arcát, pedig nem volt már sehol. Nem emlékeztetett rá más, csak egy nedves folt az asztallapon, és a széles, kanyargós sáv a porban, ahol Nagini átvonszolta a testét a szalonból a könyvtárszobába.

Perselus néhány perccel azelőtt felállt, és tapintatosan becsukta a könyvtárszoba ajtaját, igyekezett nem gondolni rá, mi történik az antik fakazettás ajtó túloldalán. Az esti tanácskozásra összegyűlt halálfalók szétszéledtek, szinte menekültek a hirtelen szűknek és fullasztónak tűnő térből.

Ez is azon pillanatok egyike volt, amikor a Sötét Nagyúr tettei túlmutattak a puszta kegyetlenségen, vagy akár az aranyvérmánián. Charity Burbage-nek nem kellett volna meghalnia: rövid fogság után bezárhatták volna Azkabanba, sőt, némi unszolással akár arra is rá lehetett volna venni, hogy kifejtse a Prófétában megjelent, mugli születésűeket pátyolgató cikke antitézisét. Az emberek elvégre imádják, ha egy kutató téved – azokat a ritka alkalmakat pedig különösen, amikor ezt be is vallja. A Sötét Nagyúr szükségtelenül statuált példát ezzel az ártalmatlan nővel a hívei belső köre előtt.

Az ilyesmi, szögezte le magában Perselus, azt az eredményt hozza, ami most is látható. A fiatal generáció tagjai, akiknek a Sötét Nagyúr megítélése szerint lassan át kell majd venniük a szüleik helyét, az efféle oktalan erőfitogtatás, látványos könyörtelenség hatására a lelkük mélyéig megrendülnek, és üres tekintettel rogynak a padlóra.

Valahogy úgy, mint nem sokkal ezelőtt Draco Malfoy.

A fiú még mindig ott ült, ahová Charity Burbage halálakor lehuppant, és valami olyat bámult az asztal alatt, a porban, amit Perselus Piton nem láthatott. Egész testében remegett; az arca világéletében sápadt volt, a kintről beszűrődő holdfényben azonban egyenesen krétafehérnek tűnt.

– Draco – mondta halkan Perselus.

Semmi reakció. A fiú ujjai kissé begörbültek, majd elernyedtek, az arca pedig megvonaglott, mintha hosszas tépelődés után váratlanul döntésre jutott volna.

Kellemetlen döntésre.

Veszélyes döntésre.

– Draco – ismételte Perselus. – Kelj fel. Ne adj rá okot, hogy a kelleténél jobban a körmödre nézzenek.

Semmi válasz. A fiú remegése fokozódott, már-már úgy tűnt, mintha valamiféle rohamot kapott volna.

– Draco... – kezdte harmadszor is Perselus, mire a fiú végre felemelte a fejét. Szeme tágra nyílt a rettegéstől és az undortól, mintha premier plánban kellett volna végignéznie, ahogy Nagini lenyeli Charity Burbage ernyedt testét.

– Miért pont az apám pálcáját kellett elvennie?

Perselus válaszra nyitotta a száját, aztán becsukta. Több módon is válaszolhatott erre a kérdésre, ám nehéz feladat volt eldönteni, hogy melyik lenne a legmegfelelőbb.

– Mindent megcsináltunk, amit akart! – folytatta Draco. – Ideköltözött. Éjjel-nappal utasítgat minket, mindenkit! – Lassan az arca elé emelte remegő kezét. – Soha nem lesz elég, ugye? Nem fog leszállni rólunk.

Piton nyelt egyet.

– A Sötét Nagyúr valóban nem hajlamos elfelejteni a múlt sérelmeit – felelte diplomatikusan. – Mindazonáltal...

– Élvezi, hogy megalázhat minket! – fakadt ki Draco.

– Ezt te mondtad, nem én – felelte halk, veszedelmes hangon Perselus. – Amennyiben egy nap ráunsz a folyamatos önsajnáltatásra, felhívnám becses figyelmedet a tényre, hogy nem csak az édesapád részesült ma este a Sötét Nagyúr megtisztelő kritikájában. Yaxley például szintén rendreutasításban részesült, holott hiánytalanul elvégezte a rábízott feladatot – nem szorult rá, hogy más csinálja meg helyette...

– Én sem szorultam rá! – csattant fel Draco. – Megtettem volna, ha maga nem áll neki helyettem hősködni – de persze az első pillanattól a dicsőségemre fájt a foga! Mert maga a tökéletes ügynök, mindent maga old meg... de lehet bármilyen ügyes meg szerencsés, azért mégiscsak ostoba. Pont olyan ostoba, mint a szüleim!

Perselus állkapcsa megfeszült. Az elmúlt napok teendői alaposan próbára tették a türelmét és az önfegyelmét, a java pedig csak ezután következett. Arra aztán már végképp nem maradt türelme, hogy elkényeztetett kölykök nyafogását tűrje, akiknek fogalmuk sincs az igazságról.

– És mégis miből vontad le ezt a forradalmi következtetést? – tudakolta. Draco azonban nem hátrált meg: a világ összes megvetése sütött a szeméből, amikor felegyenesedett, és ökölbe szorított kézzel megállt vele szemben.

– A szüleim azt hiszik, minden jobb lesz, ha a Sötét Nagyúr megöli Pottert – felelte. Szinte köpte a szavakat. – Akárcsak maga. Maga is azt képzeli, hogy akkor majd minden megváltozik. Szabadok leszünk. Szebb lesz a világ...

Perselus gyors pillantást vetett a szalon ajtaja felé, ellenőrizve, hogy a gyűlés résztvevői közül senki sem hallhatja őket. Persze az ember sosem lehetett elég óvatos: talárja zsebében rámarkolt a pálcájára, és gondolatban elmotyogott egy Disaudiót.

– ...de nem lesz, érti? Folytatni fogja, amit elkezdett. Soha semmi nem elég neki. Soha nem fog bízni bennünk! Komolyan én vagyok itt az egyetlen, aki felfogta, hogy a jutalmak, amiket ígért, nem is léteznek?!

Perselus szeme összeszűkült.

– Újra kérdezem – mondta higgadtan, csendesen. – Miből gondolod mindezt? Sőt, akár tovább is mehetnék: ha rosszindulatú akarnék lenni, akár arra a – minden bizonnyal téves – következtetésre juthatnék a nyafogásodra alapozva, hogy elfordultál a Sötét Nagyúrtól... hogy a sárvérűek és a vérárulók oldalán állsz...

– Nincsenek oldalak, nem érti? – fakadt ki Draco. – Csak ő van, meg a szenvedés, amit okoz. Kicsinálja a szüleimet! És bármit teszünk, előbb-utóbb úgyis kitalálja majd, hogy átvertük, elárultuk, meg ilyenek, és hideg vérrel legyilkol minket. A következő héten magáról gondolja majd ugyanezt, és onnantól kezdve a maga életét fogja pokollá tenni! Az azutáni héten pedig megint valaki másét. Akkor meg nem mindegy?

– Elég legyen! – dörrent rá Perselus. A gyomrát mardosó sajnálattal dacolva megragadta a fiút a grabancánál fogva, és csak akkor engedte el, amikor már mélyen bent jártak a kúria kertjének sövényfalai közt. Draco arcán ekkor már könnyek csillogtak.

– Lélegezz mélyeket – utasította Perselus –, és ne ronts el egy gyerekes kifakadással mindent, amiért az előző tanévben küzdöttél. Végrehajtottad a Sötét Nagyúr parancsát, Draco! Bejuttattad a mieinket a kastélyba, lehetővé tetted, hogy olyan diadalt arassunk Dumbledore fölött, mint korábban soha...

Elnémult, ahogy megrohanták az emlékek: a csillagvizsgáló torony sötét némasága, az ismeretlen átoktól haldokló Dumbledore, és Draco arca, ahogy reszkető kézzel rászegezi a pálcáját.

A fiú nem tette volna meg: Perselus ebben teljesen biztos volt. Nem ölte volna meg Dumbledore-t; nem tudta, hogy az igazgató sorsa már jóval azelőtt megpecsételődött, hogy őt egyáltalán megbízták volna a megölésével. Nem tudta azt sem, hogy Dumbledore önként, emelt fővel vállalta ezt a sorsot, és ezzel egy életre bebiztosította az ő, Perselus pozícióját a Sötét Nagyúr hívei közt.

Perselus Piton még soha életében nem gyűlölte annyira Albus Dumbledore-t, mint abban a pillanatban: amikor könnyáztatta arcú, megtört öregemberként kuporgott a torony tetején, a mellvéd tövében, és a saját haláláért könyörgött. Szinte túl könnyű volt megtennie, szinte túl könnyű volt örök időkre rásütni a karjára az árulás bélyegét, és kifejezéstelen arccal, dermedt lélekkel nézni, ahogy Dumbledore élettelen teste zuhanni kezd.

És Sirius Blacket sem gyűlölte még soha annyira, mint amikor a Reggeli Próféta többoldalas cikkben hozta le a halálhírét, nevetséges elánnal igyekezve helyrehozni a Hős Auror hírnevén esett csorbát. Sirius Black nem tett se többet, se mást, mint ő, Perselus: eljátszotta a szerepet, amit a végzetüket gúzsba kötő sorsvarázslat kiosztott rá. Nyilván Blacknek jutott az önzetlen mártír szerepe, neki, Perselusnak pedig a páriáé, a gyűlölt közellenségé, aki aljas gonoszsággal használja ki Dumbledore belé vetett bizalmát! Nem elég, hogy meg kellett ölnie, hamarosan a Roxfortot is tönkre kell tennie, ha elkészül az az új törvénycsomag...

Talán nem Charity Burbage volt az utolsó kollégája, akit Voldemort egy asztal fölött lebegtetett, miközben legillimentálta őt. És nem az utolsó alkalom, hogy Dracónak ezt végig kellett néznie.

Draco Malfoynak mindig is jobban ment az okklumencia, mint annak az ostoba Potternek. Mindig értett hozzá, hogy elrejtse az érzelmeit, hogy ne az indulatai vezessék, hogy fenntartsa a saját magáról kialakított képet, még akkor is, ha a világa az ötödik roxforti éve végén összeomlott... és bár az elméje zárva maradt, Dracónak az arcára volt írva, mennyire közel áll hozzá, hogy valami olyat mondjon vagy tegyen, amit a Sötét Nagyúr egyértelmű árulásnak tartott volna. Amilyen szánalmas volt a fiú kifakadása, Perselus olyan kevéssé tudott nevetni rajta: régmúlt időket juttatott eszébe, sötét, egymásba fonódó éjszakákat, rettegést és gyűlöletet, szenvedést és fogcsikorgatást, és a napot, amikor Regulus Black elé állt, és azt mondta, „van valami, amiről tudnod kell", ő, Perselus azonban nem akart róla tudni.

„Van valami, amiről tudnod kell" – Dracónak is ezt sugallta minden mozdulata, Perselus azonban tudta, hogy ha meghallgatná, azzal mindkettejüket halálos veszélybe sodorná. Egyáltalán, miért bízik benne Draco? Benne, a Sötét Nagyúr legmegbecsültebb hívében? Rettegnie kellene tőle, ki kellene rohannia a szobából, ha csak meglátja! Mindkettejükre rossz fényt vet, ha túl bizalmasnak látszik a kapcsolatuk, hiszen a roxfortos évek nyílt kivételezése immár a múlté. Draco Malfoy nem térhet vissza az iskolába, helyette a Nagyúr szolgálatával kell vezekelnie apja bűneiért.

Talán úgy érzi, már minden mindegy.

Talán sokkot kapott.

Talán csak kitört belőle az elkényeztetett kis taknyos, aki ronda dögnek titulált egy hippogriffet, és csodálkozott, amikor a gyengélkedőn kötött ki.

– Látja? – csattant fel Draco. – Maga is gyáva! A lelke mélyén tudja, hogy igazam van, mégsem tesz semmit!

– Nem teszek semmit? – visszhangozta Perselus. – Elárulnád, mégis miféle akciót tartanál helyénvalónak? Talán szembe óhajtasz szegülni a Sötét Nagyúrral?

– Nem! – Draco arca egy pillanatra eltorzult; ahogy Perselus figyelmeztetően rámarkolt a csuklójára, érezte, hogy még mindig reszket. – De magát tartja valamire... magára hallgat... maga megmondhatná neki...

– Micsodát?

– Hogy nem ezt érdemeljük! – suttogta a fiú. Sápadt arcának két oldalán megjelent egy-egy vörös folt. – Mindent megtettünk, amit csak akart...

– Csakugyan? Mindent?

– Igyekeztünk! – sziszegte Draco. – Mások durvább hibákat vétettek, mégsem szállt így rájuk! És ha soha... ha tényleg soha nem hagyja abba, akkor...

Perselus Piton soha nem utálta még ennyire saját magát, a sorsot, az egész világmindenséget, mint abban a pillanatban, ahogy undok gőgöt erőltetett az arcára, és ellökte magától a fiú kezét.

– A Sötét Nagyúr csupán próbára tesz, Draco – felelte halkan, hidegen. – Tudja, hogy szenvedsz, hogy nehezen viseled, amikor ennyire kemény veled; de minél inkább kimutatod a fájdalmad, annál rosszabb lesz. Nem csak neked, a szüleidnek is. A saját érdekedben javaslom, hogy azt tedd, ami a legjobb neked. – Perselus arca megvonaglott; szinte érezte a végzet tiltó-szorító ujjait, ahogy a torkára szorulnak, mégis feltörtek belőle a szavak. – Tedd, amit tenned kell. Bármi is legyen az. Csak egyet ne feledj: hogy nem menekülhetsz a következményeitől...

A fiú lélegzete jól hallhatóan elakadt, ahogy holtra vált arccal, könnyes szemekkel ráemelte a tekintetét. Szólásra nyitotta a száját, aztán megint becsukta; nem merte feltenni a kérdést, amire nem létezett egyértelmű válasz.

Tanár és diákja egy pillanatra megértették egymást.

A Perselus Piton sorsát gúzsba kötő láthatatlan bilincsek megfeszültek, ellenálltak, túlvilági erővel ragaszkodtak a számukra kijelölt ösvényhez.

Draco Malfoy lesütötte a szemét, és visszamenekült a kúriába.

Perselus mélyet lélegzett, és köpenye kámzsáját mélyen a szemébe húzva, gyors léptekkel indult meg a birtok határa felé, ahonnét dehoppanálhatott. A beszélgetés a hatása alá vonta, szinte szédelgett a kifejezéstől, amit a fiú arcán látott.

Draco nem megtört volt, mint Lucius, és nem is méltóságteljesen szomorú, mint Narcissa.

Draco dühös volt.

Olyan pusztító harag dúlt benne, mint egykor Regulus Blackben – miért jut ma ennyiszer eszébe Regulus? – vagy éppen benne, Perselusban. Annyira rettegett, annyit kínozták, hogy a félelme átfordult valami másba: valamibe, ami könnyen az életébe kerülhetett.

Márpedig Draco nem fog vigyázni. Ma este valami megtört benne.

Ma este történt valami.

Perselus alig láthatóan megrázta a fejét, és megszaporázta lépteit. Rettenetes, ami Dracóval történt, de nem szabad törődnie vele! Nem térhet le miatta a sors által kijelölt útról. Nem hátrálhat meg most, hogy már ennyi kibírhatatlannak vélt csapáson és veszteségen túljutott.

Most, hogy megölte Dumbledore-t.

Most, hogy kiadta a Sötét Nagyúrnak Potter szökésének pontos idejét.

Nem foglalkozhat tovább Dracóval. A fiúnak a maga útját kell járnia, még akkor is, ha az nyilvánvalóan a pokol fenekére vezet. Még ha valaki ki is hallgatta a beszélgetésüket, aligha róhatná fel neki, Perselusnak, hogy árulásra készül! Nem kell mást tennie, mint hogy gúnyosan elmosolyodik, és elereszt egy kegyetlen féligazságot. Már eleget tett, elnyerte a Sötét Nagyúr bizalmát.

El kell végeznie a feladatát: az első küldetéstől az utolsóig.

Az első pillanattól az utolsóig.

Perselus Piton ökölbe szorította a kezét, átlépte a Malfoy-birtok határát, és dehoppanált.

* * *

Ha tetszett a fejezet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop) .

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)