*Eren szemszöge*

Már két órája.

Már két órája ülök a szobámban a sötétségbe, és gondolkozok a mai napon.

Igazából a délutánon, vagy inkább azon a két szempáron, amik ámulatba ejtettek.
Már vagy százszor felidéztem őket, és a tulajdonosuk finom érintését.

De most mit kellene tennem? Lehet, hogy az egész csak véletlen volt, vagy pont hogy szándékos.

Gondolataim kavalkádjából csak a telefonom pittyegése zökkentett ki.

Feloldottam a készüléket, és megnyitottam a Messengert, ahol a vitás csoportchatnél több, mint ezer olvasatlan üzenet fogadott.

Megpróbáltam bele tekerni, hogy elolvassam őket, de ezt körülbelül öt perc után meguntam. Utoljára már csak azt láttam, hogy valakit bevettek a beszélgetésbe, de Mikasa egy perc után ki is rakta. Sajna a profilját nem tölte be a telefonom, pedig érdekelt volna ki az új ellensége.

Ezután egy újabb álmatlan éjszakát éltem át, ezért reggel úgy néztem ki, mint a mosott szar, de ez már kezd hagyomány lenni.

Ma is a kedvemhez megfelelően öltöztem, míg a fekete bakancsomat is előkerestem.

A buszmegállóba egy örökké valóság volt eljutni, és az út még unalmasabb volt, csak azzal tudtam szórakozni, hogy gyanútlan embereket bámulok, és amikor már egy ideje érzik a tekintetemet magukon, félelmükben megpróbálnak a jármű másik felébe tolakodni.

Nem tudom, mi történt velem.

A suli kezdetéig még volt pár percem, ezért a terem előtti padnál várakoztam csengetésig.

Egyszer csak a semmiből felbukkant a kedvenc mostohatestvérem, és gyomron vágott. A következő másodpercben már a földön fetrengtem, miközben minden erőmmel próbáltam nem kiengedni a tegnapi vacsorát.

A tanár a folyosó végéről elkezdett rohanni hozzánk, már amennyire tudott. Leguggolt mellém, majd kérdezgetni kezdte, hogy hogy vagyok. Miután nem válaszoltam, a nővéremre ordított, és elkezdte az igazgatóiba hurcolni. Amikor már enyhülni kezdett a fájdalom a hasamnál, nagy nehezen feltápászkodtam, mögéjük mentem, megfogtam Mikasa vállát, aki erre meglepődve megfordult, erre én meg bal öklömmel arcon vágtam.

Ezután megint összeestem.

Az orvosiban ébredtem fel. A nővér csak megjátszott mosollyal tekintett le rám.

- Meddig voltam kiütve?

- Ó, csak pár másodpercig, drágám, szerencsédre az emelletti terembe lett volna órád. Van valami ötleted, hogy ez miért történhetett?

- Lehet tegnap keveset ettem.

- A lány vérző orra is ezt bizonyította! - erre nevetésbe tőrt ki a nőci - Na az igazat mondd már el! Szeretem a pletykákat. Szerelemi viszály? - és a bal szeme rángatózni kezdett.

- Ez undoritó! Ő a rokonom...sajnos. És ha megbocsát, én mennék vissza.

- Ne olyan gyorsan kicsi fiam! A tanárod azt mondta, hogy inkább az irodáját látogasd meg.

Egy kicsit még feküdtem az ágyon, ami igazából csak egy lepedővel leterített asztal volt, végül leugrottam róla, de ez mint kiderült nem volt jó ötlet, mert éreztem, hogy valami elkezdi marni a torkomat, ami nálam a hányás előjele. Az egyik kezemet a számra tapasztottam, a másikkal mutogattam, hogy merre találok egy kukát. A nénike azonnal megértette a jelzéseimet, ezért a háta mögül előkapott egy rózsaszín vödröt, és nekem se kellett több...

Az óra hátra lévő részében egy pohár vizet szorongatva vártam, míg hatni kezd a gyógyszer.

Egy idő után sikerült összekaparnom magam, és lemásztam az tanárihoz. Kopogás nélkül benyitottam, ahol a diri úgy látszik már egy ideje ordibált, a kezemet védekezően felemeltem, aztán bevágtam az ajtót, és neki támaszkodtam.

Nem volt senki errefelé, így egy nagyot sóhajtottam, majd a fájdalmamba lecsöppent egy-két könnycsepp, úgy gondoltam, hogy ez a nap már nem is lehetne rosszabb.

Szemlélni kezdtem a kicsi előteret.

Pár piros műanyag szék állt egymás mellet - egyikre le is ültem - a falon lévő burkolat frissen volt festve, de már mállott, a padló koszos volt, biztos drága egy takarító, bár hangszigetelt ajtókra telik.

Hirtelen egy huppanást hallottam meg magam mellett.