*Levi szemszöge*

Mindenki rohan ki a termekből, hiszen vége van a mai napi szenvedésnek. Lehet még páran visszajönnek, de úgy tesznek, mintha ez most nem számítana, csak ki akarnak innen jutni. 

Én még mindig a teremben ülök. Nincs kedvem ennyi emberrel egy légtérben lenni, és ez az érzés gondolom kölcsönös.

Amikor már kezd elhalni a kintről jövő zsibongás, elindulok a könyvtárhoz, mert mint tegnap rájöttem még egy első évben kikölcsönzött könyv nálam maradt, és semmi kedvem tovább bámulni a polcon azt a föltermet.

A könyvtáros nem volt bent, így csak ledobtam a gyűrött írományt az egyik asztalra, aztán mintha ott se lettem volna elhúztam a pincébe. A három ajtó közül csak az egyik volt résnyire nyitva. Még volt egy kis idő négyig, habár biztosan van valaki, aki mindig korábban jön.

Lehet a fiú az.

De amikor benéztem az ajtón csak egy lányt, és egy kisebb srácot láttam. Megdöbbenve kapták a tekintetüket az ajtóhoz. Valószínűleg nem sokan jönnek ide. Az ámulatukat kihasználva mentem be.

- Eltévedtél? - kérdezte a kis srác.

- Ez a vitaszakkör?

- Igen. - mondata bizonytalanul. Lehet megijedt tőlem.

A válaszát meghallva odamentem az egyik falnak tolt padhoz, és felültem rá. (Mondjuk ez nem teljesen igaz, ezzel a magassággal nem lehet csak úgy felülni egy padra, fel kell ugrani rá.) A lánynak ez nem igazán tetszett, legálabbis a sötétlő tekintette erre engedett következtetni.

- Mit keressel itt? - csapott mellettem az asztalra, amin az ütés helye kicsit be is horpadt.

- Te megörültűl vagy milyen mentális problámid vannak? És mit keresnék itt? Hát jöttem ide veszekedni. 

Ezután csak meredten bámultak rám. A szemi még mindig ijesztően méregettek. Nem hiszem, hogy gyakran mernek vele ellenkezni.

Így farkasszemezve teltek el percek, amik óráknak látszottak.

Már kezdtem feladni a reményt, hogy valaha újra is pisloghatok, amikor elkezdtek nálam fiatalabb diákok szállingózni befelé.

De a legtöbben úgyanígy ledermettek, mint a korábban érkező társaik. A maradék, a számomra szimpatikusabbak, nem vett tudomást rólam.

Pontban délután négykor elkezdődött az "ülés". Beszéltek mindenféléről, csak olyanról nem, ami engem érdekel. A sarokban vártam, hogy vége legyen, de ez nem ment annyira gyorsan, mint gondoltam, szóval elkezdtem elemezni a helyiséget. Alapjába véve elég kicsi volt, de sikerült nagyjából úgy berendezni, hogy ne legyél rosszul a zsúfoltságtól. Bár így is elég lehangoló volt az oszló tapéta, a máló padló, rohadó ajtó összessége. A port szinte láttam terjengeni a levegőben. De őket ezt nem zavarta. Sőt boldogabbaknak tűntek, mint amilyenek voltak mielőtt beléptek ide.

Irigykedek rájuk. Irigykedek, mert őket nem zavarják ilyen kicsinyes dolgok. Nem akarnak falra mászni egymás bárgyú arcaitól. És pláne azért mert nekik van, valami vagy valaki, amitől vagy akitől bármikor jobbnak érzik magukat, és ez nekem nem adatott meg.

Már készültem indulni, amikor egy alak kicsapta az ajtót, és rám nézett.

Tekintette az enyémbe fúródott, és gondolom ő is ugyanígy érzett. Ajkai elnyíltak egymástól, mikor észrevette, hogy felé indulok. Az én szám is valami furcsa pozíciót vett fel, talán ez lenne a mosolygás. Meg akartam szakítani ezt az állapot, ahol az idő fogalma nem létezik. Én nem vagyok ilyen. Nem lehetek. Kisiettem. De közben akaratlanul is megsimítottam a karját. Éreztem, hogy megborzong. Még egyszer hátranéztem, ő pedig rám.

Életemben először éreztem köteléket egy másik emberi lénnyel hosszú idő óta...