*Levi szemszöge*

- Hideg van. – állapítottam meg magamban, miközben az őszi szél szétfújta a hajamat.

A fekete sapkámat fejemre kaptam, hogy eltakarja azt a szerte ágazó borzalmat.

Kinyújtózkodtam, és végre elindultam az egyik fő utálatom színhelye felé, azaz iskolámhoz. Mindig is gyűlöltem ott lenni. Az emberek nem tudják átérezni milyen terrorizálva élni a minden napjaikat, míg meg nem tapasztalják. Nekem még mondhatni szerencsém is volt vele, hiszen ezt az egészet az előnyömre tudtam kovácsolni.

Ilyen dolgokon elmélkedtem az úton, mikor egy ember hirtelen a vállamnak csapódott. Mire észbe kaptam, már csak egy sötét foltot láttam felfutni a sötét építmény feljáróján. Követni kezdtem az alakot, hiszen ugyan ott van dolgunk, de mire beléptem a bejáratiajtón, ő már jobbra szaladt az enyhén megvilágított folyóson, míg nekem balra volt dolgom a DÖK irodánál.

- Kár érte, pedig szívesen megvertem volna egy bocsánatkérésért. – sóhajtottam egyet, majd az ajtót, ami előttem volt egy gyengéd rúgással belöktem. A bent ügyködők rám se néztek, már megszokták az efféle viselkedést tőlem. Átléptem a küszöbön, és leültem Erwin asztala előtti bőr kanapéra. Szokásához héven ő még sehol se volt, ezért elővettem egy zsebkendőt a kabátom zsebéből, és a bakancsom orrát kezdtem el vele tisztítani. Ki hitte volna, hogy ennyi por van egy rühes iskolában. Mikor a nagyját már letöröltem, felálltam, hogy kidobjam. Persze ilyenkor jött be Erwin is a terembe.

- Na, hova-hova madárkám?

- Már megmondtam, hogy ezt hanyagold.

- Pedig pont úgy viselkedsz, mint egy madár, nem ismered a határokat, és minden felelősség elől elmenekülsz. De most nem erről akartam beszéni.

Szemöldökömet felhúzva néztem rá. Az arcáról nem tudtam semmit leolvasni, ugyanúgy rendezgette a papírjait, mint mindig.

- Mint már tudod, tavaly megbuktál, - helyeslően bólintottam- és idén is bukásra állsz.

- Mondja valami újat is! Az idő pénz, és nekem arra van most szükségem. – mondtam neki közönyösen.

- A lényegre térve, lenne pár feladatod év végig.

- Milyen feladatok? - néztem félve a szemébe.

- Idén nem lehet több hiányzásod, az átlagodnak meg kell lennie hármasnak és két szakkör tagjává kell válnod. Szóval csak annyit kell tenned, mint egy átlagos diáknak. – mosolygott rám azzal a gondtalan arcával.

Felálltam a helyemről, és kisétáltam innen. Senki nem is próbált megállítani, de nem is vártam mást.

A folyosón mentem egyenesen, csak pár diák volt ott, de mikor megláttak ők is arrébb húzódtak.

A díjakkal teletömött szekrény mellett megláttam a faliújságot. És egy fiút. Barna haja a szemébe lógott. Homlokon izzadságcseppek csillogtak, miközben próbált egy posztert felrakni a legjobban látható helyre. Már léptem volna oda, hogy megkérdezem kell-e segítség, de rájöttem úgy is megijedne tőlem és/vagy a „hírnevemtől". Csöndesen néztem szenvedését, mire sikerült neki felrakni a lapot. Büszkén húzta ki magát. Olyan aranyos volt, miközben szeme csillogott, de hirtelen valami árny futott át a mosolygó arcán, és elfutott a lépcső felé.

Szemügyre vettem azt a lapot, amit imént rakott fel. Egy szakkört népszerűsítő plakát volt.

V-I-T-A-S-Z-A-K-K-Ö-R

Ízleltem ezt a szót. Nem is tudtam, hogy van ilyen itt. Mondjuk eddig nem is érdekelt.