Hablaty, Gothi magán kórháza ajtaján lépett be, mondhatni idegességtől túl fűtve. Elege volt abból, hogy Asztrid ilyen robbanékony lett. Elege volt, a mindennapos sértegetéseikből. Abból, hogy a lány ennyire megváltozott. Elege volt, ebből az egészen új Asztridból. "Azt hittem, ő más! Hogy ő nem gondolja azt rólam amit mindenki! Hogy ő hisz bennem! Azt hittem, hogy lehet olyan, hogy én és ő! Hogy lehet olyan, hogy mi...ketten...együtt! Erre, ő? Ő, mit csinál!? Amint kiderül mit érzek iránta, kerül, mint a leprást! Aztán mikor szóba is állna velem, olyanokat vág a fejemhez, amit 5 évvel ezelőtt, mindennap megkaptam! Komolyan...komolyan ilyennek lát?" A vörös düh átváltott a szomorú, fojtogató, érzésbe, ami vasmarokként szorongatta meg a barna bozontos fiú szívét. "Ilyen szerencsétlennek? Egy semmirekellő tizenévesnek? Aki...aki a saját kis álomvilágában él? Aki egyedül fél lépni? Ilyennek látna? Ilyen...félős, gyámoltalan, senkiházi, hülye, felelősségtelen, kamasznak? Miért? Ilyen lennék? Valóban?" Gondolatai messze vitték a gyengélkedő nyirkos fapadlójától, egyenesen a szomorúság fullasztó óceánja legmélyére. Szó szerint temették be a saját, önmarcangoló gondolatai, egyre s egyre mélyebbre, oda ahonnan nehezen lehetett kijutni. Az önutálat heves örvénye pedig kezdte elnyelni a fiút. Ám még mielőtt ez megtörtént volna, egy kedves hang szakította ki a bántó szavai kíméletlenül fájdalmas ütései elől.

-Miért vagy ilyen szomorú?

***

Akkie Steiner:

Fejemet fogva ültem fel. Még egy picit zsibbadt, ami kellemetlen érzést keltett bennem, most mégsem törődtem vele. Ugyan is, a Haddock fiú az ágyam mellett ült, s fejét összekulcsolt kezeire hajtotta. A napfénye tökéletesen megvilágították az arcát, szeme pedig természetellenesen kezdett el csillogni. Majd egy csillogó pont távozott a smaragd színű gyémántjaiból, végighasítva az arcélén ahonnan szélsebesen hullott a mélybe. Hirtelen magamat nem értve tettem fel a kérdést mely mióta felébredtem, fúrta az oldalam.

-Miért vagy ilyen szomorú?-a kíváncsiság tökéletesen kivehető volt a hangomból, amihez persze hozzá társult a kedvesség is.

-Semmiért.-törölte le egy durva mozdulattal a könnyeit, majd előbbi gondolatairól elterelve figyelmét, emelte rám zöld íriszeit.-Hogy vagy?

-Ezt nem nekem kéne kérdezni, Haddock uraság?-fejét ingatva válaszolt, figyelmen kívül hagyva a próbálkozásomat. Nos...nem gond, van időnk, és én addig nem engedem ki innen míg meg nem jelenik legalább egy a filmbéli mosolyai közül.

-Nem én estem le egy sárkány hátáról, több méteres magasságból.-jegyzi meg-szóval kötve hiszem-teszi hozzá.

-Hát, én jobban szeretem masnizva, de te tudod.-vonom meg a vállam, mire elereszt egy fáradt sóhajt. Mondjuk ez tényleg gyengus volt, de hé! A jó munka, tökéletes gyümölcséhez idő kell.

-Fárasztó vagy.-tudom.-Hol éltél eddig?-hát ez a gyerek nem lacafacáz, egyből a közepébe! Bezzeg a mozifilmekben....phf.

-Tudtommal egy Föld nevezetű bolygón, de ha te eddig a Marson tengetted a napjaidat muszáj megkérdeznem. Léteznek földönkívüliek?-kuncogom el a végét, mire ő is elenged egy félmosolyt. Szívem kihagy egy ütemet arcomon pedig pír terül szét. Milyen varázslatos a mosolya! Khm....mármint moshatna sűrűbben hajat..igen..khmm...igen. Várj!....hogy jön ide a hajmosás? Amúgy is...neki ez a haj tökéletesen áll. Khm...mármint....izé...én csak azt mondom, hogy a haja úgy néz ki, mint a szénakazal...amibe szívesen beletúrnék....khm...de csak azért, hogy ellenőrizzem mennyire...mennyire öh...puha? Arh....inkább ezt hanyagoljuk, nem gondoltam semmire, VELE kapcsolatban.

-Nos..mélyen tisztelt Steiner kisasszony, magácska is tudja, hogy egy magam fajta úriember, nem ilyen formában tette fel a kérdést. Arra gondoltam, hogy kegyelmed hol lakott, melyik szigeten?-magázódik mire, gyengéden kacagástól bátorságot nyerve vállba öklözőm. Pár pillanat múlva pedig ő is nevetve néz rám, szeméből pedig sikeresen száműztem a szomorúságot...egy időre, de volt egy olyan érzésem, hogy koránt sem örökre.