Henrik már érezte hogy nincs sok hátra. Már csak az érdekelte,hogy Margarete biztonságba kerüljön, féltette Thimronetól. Tudta hogy a fivére képes lenne a lányát élete végéig börtönben sorvasztani.
Hivatta a lányát hogy az utolsó lehelletével útmutatást adjon.
Margarete belépett a terembe, apjaegcsodálta: gyönyörű  volt, mint mindig. Karcsú alakját gyöngyökkel kirakott ruha fedte, haja hullámokban omlott a vállára, homlokát a rangjához méltó kövekkel kirakott tiara díszítette. Aggódva nézett apjára, akin már látszódott hogy közel a vég. Letérdelt az ágy mellé, arcán könnyek peregtek végig. Megfogta édesapja kezét és közel hajolt hozzá.
-Mivel édesanyád már rég nincs köztünk, ha én is meghalok nem lesz aki oltalmazzon. Tartok Thimronetól, hogy bántani fog, mert ha fiút szülsz, az unokám is esélyes lesz a trónra. Azt akarom hogy menj Arlenehez a kunyhóba, ott sosem találnak rád. Hagyd magad mögött a palotát, mentsd az életed. Arlene segíteni fog!
Arlene zöldboszorkány volt, a király távoli rokona, egy kis kunyhóban élt a birodalom határán. Mivel a boszorkanyokat abban az időben nem nézték jó szemmel, a király és a lánya minden évben titokban látogatták meg, ápolták vele a családi köteléket. A lány szeretett ott lenni, az erdő tele volt állatokkal, kicsi kora óta vonzotta őket. Arlene pedig az édesanyja halála óta töltötte be a kislány életében az anya szerepet, így minden évben alig várta hogy meglátogassák és órákon át képes volt mellette ülni a gyógynövényekkel telerakott konyhában és mesélni mi történt vele az utóbbi egy évben.
Margarete addig maradt édesapja mellett, amíg kilehelte lelkét, majd könnyeit nyelve szaladt a szobájába, átöltözött abba az álruhába, amiben meg szokták látogatni a boszorkányt. A hosszú ruha egy egyszerű zöld parasztruha volt, szolgálónak nézték benne, fölé egy bundás bőrmellényt húzott hogy majd éjszaka ne fázzon . Levette a tiarát, csak édesnyjától kapott nyakláncot és a kiralyi pecsétgyűrűt hagyta magán, de a gyűrűt befordította az ujján, hogy ne látszódjon a család címere. Pár perc múlva már elhagyta a palotát, maga mögött hagyva az előkelő életet.
Már eltelt egy óra mire Thimrone rájött hogy a lány megszökött. Tajtékozva adta ki a parancsot négy emberének, hogy kapják el a lányt élve vagy holtan.
Margarete jól ismerte az utat, számtalanszor vezette a szekeret, amivel mentek, de most gyalog kellett megtennie a majd egy napos távolságot. Egy éjszakát biztos hogy a szabadban kell töltenie, így sietett hogy odaérjen ahhoz a barlanghoz, amibe behúzódtak ha esett az eső. Egy zsákot vitt csak magával, tűzcsiszolóval, egy darab kenyérrel és sajttal megtöltve, hogy terhe könnyű legyen, haladása gyors. Édesapjával tett titkos útjaik során megtanulta hogyan boldoguljon a szabadban, sőt az íjjal is tudott bánni egyelőre kevesebb sikerrel. Már majdnem teljesen sötét volt, így szinte rohanva tette meg az utolsó pár száz métert. Még sosem volt kint egyedül az erdőben és nagyon félt egyrészt Thimrone embereitől, másrészt az a hír járta hogy egy nagymacska ólálkodik a környéken. Megkönnyebbülve nézett körbe az üres barlangban. A barlang körül gyorsan még szedett pár száraz ágat és levelet, majd tüzet gyújtott közel a bejárathoz, hogy a tűz távol tartsa a ragadozókat. Kényelembe helyezte magát amennyire lehetett, a zsákot a feje alá tette.
Kint eleredt az eső. Hálát rebegett az isteneknek,hogy idejében ért a barlangba, és nem kellett az esővel küzdenie. Már majdnem elaludt, amikor egy nagy sárga szempár villant fel az esőből, majd egy nagymacska ugrott át a már szunnyadó tűzön egy hatalmas villámlás közepette.