Rémült sikítás rázta föl Eraburon várának falait a délutáni elcsendesült órákban. Az asszonysikoly végigszáguldott a végeláthatatlan hosszúságú folyosókon, felszökött az ódon kanyarulatos lépcsősoron, tigrisbukfencet vetett a trónterem mennyezetéről aláfüggő csillár körül, hogy aztán beállhasson az uralkodói trón előtt összegyűlt tömegbe.

A király mozdulata megdermedt, kézjegye félbe maradt a papíron. Sötét bajusza alatt, mintha apró, huncut mosolyra húzódott volna az ajka.

- Ahogy hallom - fordult a jobbján helyet foglaló hitveséhez -, a fia ismét zajos sikert arat.

A királyné sötétbarna szemeit végigfuttatta az előttük tolongó birodalmi lakosokon. Próbálta leolvasni az arckifejezésükről, vajon ők hallották-e a sikolyt.
Nyilvánvalóan...

- Emlékeztetném rá, drága uram, hogy az ön fia is - igazított meg egy rakoncátlan hajtincset koronája nyomása alatt.

A király halkan, öblösen elnevette magát. Ismét eszébe ötlött, miért is Estellát választotta királynéjának. Az egész Föld kerekén ő volt az egyetlen, aki bármikor, bármilyen körülmények között képes volt őt, Eraburon királyát kioktatni. Tetszett neki az érzés, hogy van valami ezen a világon, ami nem az ő hatalmának befolyása alatt áll, s büszke volt Estellára, hogy az évek múltával is megőrizte királynéhoz méltó független véleményét.

Újabb sikítás hasított a trónteremben beállt kínos csendbe, melyet már csörömpölés és méltatlan kiabálás is követett.

A király felriadt merengéséből.

Letette az aranymarkolatú királyi tollat, hogy felegyenesedett előkelő tartással forduljon örökös jobbkezéhez.

- Lario! - szólította meg az idősödő férfit, aki sietősen uralkodója elé lépett.

Szikár testén összehúzta kaftánját mielőtt mélyen meghajolt.

- Állok rendelkezésére, fenséges úr!

- Ha a hallásom nem csal, a királyné szárnyban akadt némi felfordulás. Menjen és derítse ki, miért méltatlankodnak az udvarhölgyek.

Lario tisztelettudóan bólintott, majd a tömegbe vetette magát. Sikeresen átfurakodott az emberek között, miközben az a számára megmagyarázhatatlan kérdés merült fel benne, vajon miért ily egyszerű hűségre bírni a birodalmi népet egy földosztással... Persze, nem mintha Melethar királyi őfenségének bármiféle eszközre szüksége lett volna az alattvalók hűségének elnyerésére.

Lario végre átjutott a tróntermen, s befordult az egyik, ominózus oszlopok szegélyezte hosszú folyosóra.

Valamilyen oknál fogva - folytatta gondolatmenetét az öreg - Melethart a kezdetektől szerette a nép.

Kilépett a friss, virágillatot árasztó télikertbe. Nagyot szippantott a balzsamos tavaszi levegőből, majd feltekintett a királyné lakosztálya irányába. A minap virágot hozó falon felfutó liliomokon kívül szokatlant nem látott, így tovább indult az udvarhölgy szállók felé.
Belépett a hatalmas boltíves ajtón, majd az előtte tornyosuló lépcsőnek vetette lábait. Idős kezével a gondosan faragott korlátra támaszkodva segítette magát előre.

Őszülő bajusza alatt őszinte mosoly kúszott arcára.

A szállót maga a király ajándékozta Estella királynénak esküvőjük alkalmából. A királyné világ életében önálló, független asszony volt. Szüksége volt olykor az egyedüllétre, hogy udvarhölgyei kíséretében visszavonulhasson kis időre olvasni, vagy akár zongorázni. Ó igen! Estellára nem volt befolyással őfensége királyi hatalma. Melethar ezt pontosan jól tudta, így miden egyes nap igyekezett valamily módon királynéja kedvében járni. Hiszen ellentétben Estella függetlenségével, Melethar számára egyedül ő jelentette a gyengédséget. Ő volt az egyetlen, kinek hallgatott a szavára, s kinek biztonságáért az egész birodalmat kész lett volna bármikor hadba szólítani. Így volt ez egészen hat esztendővel ezelőttig, amikor Estella életet adott a második olyan embernek ezen a bolygón, akiért Melethar a saját életét is odaadná.

Ren Hastien királyfi.

Lario a lépcső tetejére érkezve egy pillanatra megpihent.

Még élénk emlékeiben a pillanat, amikor a hagyományos szertartás során bemutatták a népnek a trónörököst. Azelőtt rég tapasztalt öröm és ujjongás fogadta a kisded érkezését. Ám aligha hatotta át Eraburon összes lakóját.

Hogy is remélhették, hogy Ascar eljön az ünnepségre?

Hiszen lassan már két évtizede is annak, hogy elvonultan, önmagában tengődik a birodalom határán. Nyíltan tagadja meg az uralkodói családot, annak ellenére, hogy ő maga is tagja.

Ascar számára maga a trónörökös születése...

- Ren! - hallatszott az ingerült kiáltás. Lario pontosan ekkor ért a főudvarhölgy, Sarafina lakjának ajtajához. Megköszörülte a torkát, majd a kilincsre tette a kezét, hogy beléphessen a zsibongó lakosztályba.

Ekkor a szoba másik oldaláról zajos lépteket lehetett hallani, majd a következő pillanatban kicsapódott az ajtó, s két gyermek rohant ki rajta. Egészen pontosan rohant volna, ha nem éppen Lario magas, vékony alakjába ütköztek volna egyenesen. Az idős szolgáló egy röpke pillanatig elveszítette egyensúlyát, ám sikerült talpon maradnia. Pillanatnyi meglepettségéből felocsúdva a szemüvege mögül vette szemügyre az előtte fetrengő gyerekeket.

Hangosan megköszörülte a torkát.

A fiatalok szinte egyszerre kapták fel a tekintetüket.

- Úrfi - nézett mélyen, szigorúan a felé pillantó fiú sötét, szemtelenül csillogó szemeibe, majd a mellette fülig pirult kislányra biccentett -, kisasszony! Micsoda kellemes meglepetés!

- Szintúgy, Lario! - állt fel a fiú, miközben gyors mozdulatokkal leporolta koszos nadrágját. Fehér ingje több helyen vizes foltokban tapadt vékonyka mellkasára. Sötét tincseiből szintén víz csöpögött. Talán mintha még szappanhab is csillogott volna az úrfi nyakán.

- Ren úrfi! - szaladt ki egy szolgálóasszony az ajtón kezében törölközőkkel. - Ez az udvarhölgy szálló, nem tartózkodhat itt, tisztelettel kérem. A kisasszony pedig éppen fürdik.

Ren egyetlen mozdulattal kisöpörte szemeiből a vizes hajtincseket, majd a még mindig földön ücsörgő kislány felé nyújtotta a kezét.

- Gyere, Nasire - ragadta meg a lányka vékony csuklóját sürgetően.

Nasire egy pillanat alatt talpra ugrott, és fürgén kikerülte az éppen vizes hajára törölközőt borító szolgálónőt.

A két fiatal szökdécselve, habtól csillogó tócsákat hátra hagyva szaladtak el a folyosón.

- A héten már a második alkalom, hogy beoson a kisasszony fürdésére - dobta a vállára a fehér, szárazon maradt törölközőt a szolgálónő. Haragosan meredt a gyerekek egyre csak távolodó alakja után.

- Ugyan, Flora - lépett a társasághoz Sarafina is. - Tudja jó, hogy mennyire szeretik egymást.

- Értem én asszonyom, értem. De királyi vér ide, vagy oda, minden férfinek tiszteletben kell tartania egy hölgy magánterét.

Sarafina nagyot sóhajtott.

- A lányom sem egy földre szállt angyalka.

- Az úrfi teljesen elvadította - helyeselt Flora hevesen.

- Mi lesz ebben a birodalomban, ha egyszer ők ketten kerülnek a trónra? - elmélkedett Lario.

Sarafina büszkén kihúzta magát, s a gyerekek után nézett.

- Békesség.