Ha egy kalandos kedvű utazónak az a hóbortos ötlete támadt, hogy felfedezze Robur északi régióit (nem mintha sokan vállalkoztak volna az utazásra a harapós fagyokkal és még harapósabb farkasokkal kecsegtető vidéken, ahol a szóbeszéd szerint még kizárólag varázslények lakta falvak is fel-felbukkantak), akkor minden bizonnyal megállt Lorenna városában.

Ez a végtelen fenyőerdőből kiemelkedő település, az északnyugati grófság központja ugyan a nyomába sem érhetett a birodalmi főváros, Fregata Minos ragyogó pompájának vagy a nyugati kikötők nyüzsgésének, de megvolt a maga bája. Lorenna úgy festett, mintha egyenesen egy esti meséből bújt volna elő: a városfalak védelmében zömök, fagerendás házak sorakoztak szorosan egymás mellett, mintha a hideg ellen bújtak volna össze. Az utcák szűkek voltak, a legszélesebbeken is csak bajosan fért el két szekér egymás mellett; azonban még a legkeskenyebb sikátorokat is macskakő fedte, amin vidáman kopogtak a lovak patkói. A főutakat üzletek szegélyezték, az ajtajukra színes mintákat és üdvözlő feliratokat festettek, és mindegyik felett kis lámpás világított.

A nagyobb utcák mind a város szívében, a citadella déli lábánál nyíló piactérbe torkollottak. Itt gyűltek össze a lorennaiak hetente vásárolni és meghallgatni a város híreit, itt tartották az ünnepi rendezvényeket, valamint itt laktak a leggazdagabb kereskedők, a legbátrabb lovagok és a legbefolyásosabb polgárok. A teret délről és nyugatról szegélyező díszes házakat nagyrészt ők és családjaik lakták. A tér keleti oldalát teljes hosszában elfoglalta a Mágikus Kommunikációs központ, a Magikom épülete, ami az elsődleges összeköttetést biztosította Lorenna számára a birodalom többi városával. Az épület előtt egy jókora istálló terpeszkedett, ahol a Lorennába érkezők lovat bérelhettek. A tér közepén fából ácsolt emelvény magasodott.

Azon a történelmi napon, amikor minden megváltozott, a citadella tornyain fekete gyászzászló lobogott, jelezve, hogy a grófné elvesztette harcát az elhúzódó tüdőbetegsége ellen. A város szerette az igazságos grófi családot, és az elhunytat mindenki gyászolta – ez lehetett az oka annak, hogy a szokásosnál jóval kevesebben gyűltek össze a főtéri emelvény körül egy gyakori, ám a meseszerű imázsba csúnyán belerondító eseményre: egy nyilvános kivégzésre.

A színpad körül két varázsló tevékenykedett – könnyen megismerhetők voltak a szürke ingükről, melynek a mellrészét jobb oldalt két függőleges ezüst csík díszítette, a szívük fölé pedig az Otolemur Varázslószövetség emblémáját, egy sugaraktól övezett, elnyújtott kilencszöget hímeztek. A varázslók azon fáradoztak, hogy mágikus füsttel egyenletesen bevonják az emelvény minden négyzetcentiméterét. A kékesszürke füst a fával érintkezve kemény, lakkszerű réteggé alakult, tűzállóvá téve azt. A közönség izgatottan figyelte a műveletet.

A Magikom épületéből kisvártatva hat további varázsló bukkant elő. Szürke fellegtől övezve, kartávolságon kívülről kísértek egy szakadt ruhájú, hátrakötött kezű alakot. A fogoly fejére vászonzsákot húztak, de ő mégis büszkén kihúzta magát, és határozottan lépkedett. A tömeg sugdolózva nyitott utat nekik, ahogy átvágtak a téren, majd fellépdeltek az emelvényre.

Az élen haladó varázsló – minden bizonnyal a parancsnokuk – kiállt az emelvény szélére, mire a tömeg elcsendesedett. Eközben a társai térdre kényszerítették a rabot.

– Lorennaiak! – szólította meg a varázsló a tömeget. – Ma azért gyűltek össze, hogy lássák egy rendkívül veszélyes bűnöző kivégzését. Az Otolemur Varázslószövetség éber civilek információinak segítségével kutatta fel és fogta el ezt a sárkány lázadót, aki emberalakot öltve ártalmatlan fogadótulajdonosnak adta ki magát, és a mit sem sejtő polgárok bizalmába férkőzve dolgozott a királyság békéjének aláásásán!

A parancsnok hatásszünetet tartott, és a tömeg felmorajlott, ahogy egy varázsló lerántotta a zsákot a térdelő fogolyról. A vászon fiatal, szőke férfit rejtett. A sárkány megrázta a fejét, hogy a hosszú tincsei ne lógjanak csinos, bár kissé gőgös arcába. A varázslók gyorsan reagáltak a hirtelen mozdulatra: a füst kavarogni kezdett körülöttük, és pillanatokon belül mindannyiuk kezében karddá szilárdult. A sárkány hideg mosolyra húzta keskeny ajkait.

– Féltek, mi? – kérdezte halkan.

A közönség felhördült, de a varázslók nem hagyták magukat provokálni. A parancsnok elengedte a kardját – az ismét alaktalan füstté omlott – majd újra a tömeg felé fordult, és folytatta a mondókáját:

– Az Otolemur Varázslószövetség bűnösnek találta az elítéltet terrorizmus, hamisított személyazonosság és általános pánikkeltés vádjában. Ezek a bűnök a királyság és a nép békéje ellen valók, a büntetésük pedig halál.

A közönségben izgatott kiáltások hangzottak fel, így a varázsló ismét szünetet tartott, majd így folytatta:

– Az elítéltnek megadjuk a lehetőséget, hogy halálával a királyságot szolgálja, és vezekeljen bűneiért. Ezért a kivégzés mágikus úton történik, és az elítélt varázserejét az Otolemur összegyűjti, hogy a Magikom hálózatot erősítse vele.

Az összegyűltek ismét ujjongtak. Eközben az egyik varázsló előkészített egy diónyi méretű, finoman metszett kristályt, ami speciális szerkezetének köszönhetően képes volt mágiát magába zárni és később kibocsátani. A többi varázsló egy pillanatra sem vette le a tekintetét a sárkányról, aki megkötözve varázsolni ugyan nem tudott, de tüzet használhatott ellenük, ami emberi alakjukban is a sárkányok természetéhez tartozott. A halálraítélt mély levegőt vett, mintha a abból próbálna bátorságot meríteni; de egyéb módon továbbra sem mutatta ki a félelmét, és szökni sem próbált – tisztában volt vele, hogy esélytelen lenne.

– Az Otolemur mindig is szent céljának tekintette a lakosság védelmét – szólt ismét a varázslóparancsnok. – Azonban nem lehetünk ott mindenhol. Ha gyanús egyénnel találkoznak, akár sárkánnyal, akár más, magát embernek kiadó varázslénnyel, kérjük, forduljanak hozzánk bizalommal. Akkor is tegyenek így, ha...

A szónoklatot a citadella lábánál felhangzó kiáltások szakították félbe. A varázslók hátrafordultak, és két, arcukat sállal eltakaró alakot pillantottak meg. Az egyikük egy reszkető nőt tartott maga előtt, a torkának kést szorított. A másiknak mindkét kezében tűz lobogott, és a lángok fenyegetően felcsaptak, ha valaki a közelükbe merészkedett. Nem mintha sokan lettek volna – a többi járókelő fejvesztve menekült a sárkányok elől.

– Adjátok ki a foglyot, mocskos varázslók, vagy meghal a nő! – kiáltotta a kést tartó sárkány.

Válaszul négy varázsló leugrott az emelvényről, és a sárkányok felé indult. Egy ötödik a Magikom központ felé indult, nyilván, hogy erősítést hozzon.

– Azonnal engedd el a túszt! – kiabálta vissza az egyikük. – Utána tárgyalhatunk!

– Nem tárgyalunk gyilkosokkal! – felelte a tüzet tartó sárkány, a hangja alapján egy nő.

– Álljatok meg és engedjétek el a foglyot, vagy meghal a nő! Nem szólok többször! – tette hozzá a társa, a kését erősebben nyomva a túsza torkának. Szerencsétlen nő már sírt a félelemtől.

A varázslók azonban nem álltak meg. A sárkány szemrebbenés nélkül elvágta a nő torkát, majd a földre dobta a holttestet. A varázslók füstből formázott nyílzáport zúdítottak a két támadóra, de azok tömör füstpajzsokkal védekeztek.

Ekkor a színpad másik oldalán is sikolyok hangzottak fel. A tömeg eddig rohamosan oszlott, az emberek egymást lökdösve próbáltak kijutni a kialakuló küzdelem helyszínéről, de megtorpantak, amikor az istálló alacsony, fából készült épülete egyik pillanatról a másikra lángra kapott. A tetőről egy újabb maszkos sárkány ugrott le, és az emelvény felé indult, hogy kiszabadítsa elítélt társát.

Ugyanekkor a Magikom központból négy varázsló érkezett erősítésképp. A sárkányok felvették a harcot, és az ádáz küzdelem következtében a téren kisvártatva olyan sűrűvé vált a füst, hogy már semmit nem lehetett látni. A káoszban a menekülő tömeg sikolyaiba a harcolók kiáltásai és patakopogás vegyült; részint az istállóból kiszabadult, megbokrosodott lovaké, részint az érkező városőrség hátasaié.

Az összecsapás mindössze néhány percig tartott. Kisvártatva elült a hangzavar, majd nagy sokára a füst is eloszlott, halott csendet és elkeserítő állapotokat hagyva maga után. Az istállóból és a színpadból – a felvitt tűzálló réteg ellenére – csupán néhány elszenesedett gerenda maradt, és vagy tucatnyi áldozat hevert a téren szerteszét. A többségük, úgy tűnt, csupán megsebesült, de négy testről egyértelműen meg lehetett állapítani, hogy nincs már benne élet: a túszul ejtett nő jókora vértócsában feküdt, üveges szemei a semmibe meredtek; tőle nem messze két elszenesedett hulla hevert, feltehetőleg varázslóké; az emelvény lábánál pedig az egyik sárkány brutálisan szétszabdalt holtteste feküdt. Mellette gyülekezett a még talpon lévő hat varázsló.

– Ugye nem pazarolták el? – kérdezte a vezetőjük. Az arcát friss égési seb csúfította el.

– Nem, uram – rázta a fejét egy fiatalabb varázsló, és felmutatta a kristályt, amely immár át volt itatva a halott mágikus erejével.

– Szép munka. Legalább nem a semmiért volt ez az egész hacacáré. Vigye be a központba és katalogizálja, utána maradjon itt, szolgálatban. Tom, maga is marad. Carlo, menjen Fregata Minosba és hívjon erősítést egy hajtóvadászathoz. A többiek velem jönnek, megpróbálunk az elszököttek nyomára bukkanni. Oszolj!

A varázslók tisztelegtek, majd siettek a dolgukra: hárman a városőrséghez fordultak lovakért, hárman pedig a Magikom épületét vették célba.

A Magikom-központ csupán egyetlen gigantikus, téglalap alakú helyiségből állt. A túlsó, hosszabbik oldalán húzódó pultnál sorakoztak a feladó- és átvevő-terminálok, mindegyik felett jókora szám jelezte, hogy hányas kategóriájú árut szállít. A terem bal végében egy kétszárnyú ajtó nyílt a váróba, valamint a négyes kategóriájú terminálra, ahonnan a személyi transzport-járművek indultak. A jobb szélen kaptak helyet a privát és publikus távbeszélők, amik a mágikus távkommunikációt tették lehetővé. A teremben tartózkodó emberek (akik valószínűleg a harc elől menekültek be ide) mind itt gyülekeztek, izgatott társalgásba merülve.

A három varázsló a csoportosulás felé indult.

– Véget ért a harc odakint, most már nyugodtan mehetnek a dolgukra – mondta Carlo.

A gyülekezők feléjük fordultak. Végül egy kissé viseltes köpenyű, ősz polgár remegő hangon megszólalt:

– Királyi közleményt adtak le, tisztelt uraim, kérem, mindjárt ismétlik, meg tetszenek látni, hogy hihetetlen dolog történt...

Erre a többiek is felbátorodtak, és mind egyszerre kezdtek magyarázni. Mielőtt azonban a varázslók bármelyike csendet kérhetett volna, elhallgattak; ugyanis valamennyi publikus távbeszélőben felcsendült ugyanaz az üzenet:

– Figyelem! Rendkívüli üzenet Őfelsége II. Andros király részéről, minden alattvalója számára. A kilenc Talizmán majd háromszáz év elteltével kijelölte Bölcs Edenor utódját, Robur jogos uralkodóját. Az Örökös bárki lehet, akinek a birtokába került a Talizmánok egyike, és az alkalmasnak találta őt. Amennyiben elképzelhetőnek tartja, hogy Ön, vagy egy Ön által ismert személy a közelmúltban kapcsolatba került egy Talizmánnal, szíveskedjen haladéktalanul jelentkezni Fregata Minos Tizedik udvarában, az Otolemur Varázslószövetség központjában. Ha kérdése van, forduljon az Otolemur Varázslószövetség bármely tagjához. Amíg a jogos Örökös meg nem találtatik, a jelenlegi király régensi minőségben uralkodik tovább. Ezt az üzenetet hamarosan ismételjük.

A szavak hosszú visszhangot vertek a csarnokban. A varázslók egymásra néztek.

– Uraim, kérem, igaz ez? – kérdezte ugyanaz az ősz férfi izgatottan.

– Ha Őfelsége adta ki a közleményt, akkor természetesen igaz. – A fiatal varázsló felemelte a kezét, hogy lecsendesítse a szavai nyomán újból felerősödő lelkes fecsegést. A visszacsúszó ingujja alól kivillant egy bilincsszerű fémpánt. – Kérem, nem a kocsmában vagyunk! Ne okozzanak fölösleges rendbontást! Ha nincs tennivalójuk a központban, távozzanak! Gyerünk, gyerünk!

Az emberek kis csoportokra bomlottak, a nagy részük a főbejárat felé vette az irányt, csak a Magikom ügyeletes feladói ültek vissza kelletlenül a pultnál kijelölt helyükre. Miután szétoszlatta a gyülekezetet, a varázsló a társaihoz fordult.

– Mit jelentsen ez? – kérdezte. – Szerintetek komolyan van egy Örökös? Én azt hittem, hogy ez csak mese...

– Talán mégsem! – Carlo alig fért a bőrébe. – A mesterek biztos többet tudnak. Engem úgyis Minosba küldtek, ott talán megtudok valamit... Jobb lesz, ha már megyek is. Ha jól emlékszem, nemsokára indul egy transzport, azt el kéne kapnom...

– Együtt menjünk! – javasolta Tom.

– Meg vagy őrülve? A parancsnok mondta, hogy ti ketten maradjatok itt, szolgálatban. Várjátok meg a váltást, utána felőlem utánam is jöhettek.

– De a következő transzport csak holnap indul! – lázongott Tom.

Carlo vállat vont.

– Nem tehetek róla. Most viszont rohannom kell, ha még ma este Minosba akarok érni. Majd találkozunk valamikor, addig is minden jót!

Ezekkel a szavakkal a varázsló faképnél hagyta a bosszús társait, és átszelte a csarnokot a négyes terminálig, ahol már indulásra készen állt a Magikom-hálózat füstjétől övezett utazókabin. Ahogy a varázsló az ajtóhoz érintette a fém karkötőjét, az kinyílt, és Carlo beszállt. Egy perc sem telt belé, hogy a kabin felemelkedett, és elindult a főváros felé. Nem is maradt más utána, mint mágikus füst.