Hét évvel később

A lorennai Farkas-bál, amit ősz végén évről évre megrendeztek, az egyik legvidámabb nap volt az évben. A mulatság mindig négy felvonásból állt: délelőtt párbajokon és más erőpróbákon keresztül kiválasztották a jelentkezők közül a legvitézebbet, délután vásárt rendeztek, napnyugtakor pedig a piactér közepén hatalmas máglyát raktak, aminek a felépítésében rendre és rangra való tekintet nélkül mindenki részt vett. A sokaság ezután egész éjjel táncolt a lángok körül – a hiedelem szerint ez távol tartotta a farkasokat, amik a hideg elől az északi síkságokról gyakran hatalmas csoportokban vándoroltak le az emberlakta vidékre.

Az a Farkas-bál, amin történetünk kezdetét veszi, ugyanolyan vidáman indult, mint bármelyik másik. A torna végeztével a gróf személyesen adta át a győztesnek a díjat, és a vásár is annak rendje és módja szerint zajlott: a piacteret elborították az árusok bódéi és a mutatványosok hevenyészett színpadai, és persze maguk az emberek, akik beszélgetve, nevetgélve mászkáltak a forgatagban.

Azonban magasan a fejük felett, a citadella tornyának legtetején, a gróf irodájában uralkodó hangulat nem is különbözhetett volna jobban a lenti mulatságtól. Csupán egy maroknyi ember tartózkodott a helyiségben, köztük maga a gróf, aki az ablakból figyelte az odalent előadó, fekete-fehérre festett arcú mutatványosokat. A többi jelenlévő, a gróf egy szem lánya és örököse, valamint a legmegbízhatóbb katonák mind feszült arccal figyelték a párkányra támaszkodó grófot, aki alig egy negyedórája hívta őket össze egy kivételesen sürgős tanácskozásra. Még nem tudták, hogy mi okból, de tekintve, hogy az utolsó ilyen rendkívüli találkozóra a grófné hét éve történt halálakor került sor, egyikük sem számított semmi jóra.

Kisvártatva a gróf, tekintetét továbbra is a színpadra lépő artistákra szegezve, megszólalt:

– Bekövetkezett, amitől féltünk. Amantha bárónő hadat üzent a fővárosnak. Feltehetőleg azért szánta el magát erre a lépésre, mert már elég erősnek érzi a seregét, hogy felvegyék a harcot a királyi sereggel. Egyre több a támogatója – nem csak a varázslények, de az emberek körében is.

A gróf mindezt nyugodt tárgyilagossággal mondta, de az ujjai megfeszültek az ablakpárkányon. A szobára ülő nyomasztó csend a kijelentése után mintha még inkább elmélyült volna – tisztán hallatszott odalentről, ahogy a mutatványosok egyike bejelentette a következő produkciót, amit a közönség hangos tapssal jutalmazott.

– Bocsássa meg a kérdésem, de biztosak vagyunk benne, hogy Amanthának tényleg nem jogosak a követelései? Egészen biztos, hogy nem ő a Talizmánok Választottja? – kérdezte egy átható tekintetű katona. A hangja tisztelettudó volt, azonban a gróf, ahogy felé fordult, rosszallóan ráncolta a homlokát, mintha egy sértést hallott volna.

– Sir Roderik, ebben biztosnak kell lennünk! – szögezte le. – Őfelsége évek óta tagadja, hogy Amanthának joga lenne a trónhoz. Csak nem az ő döntését kérdőjelezed meg, Sir Roderik?

A lovag állta az ura tekintetét.

– Őfelsége nem tud személyesen foglalkozni az összes jöttmenttel, aki azt képzeli, hogy megtalált egy Talizmánt. Mind tudjuk, hogy először varázslók ellenőrzik a jelentkezőket. Egyikük nem hibázhatott?

– Megértem a kételyeidet, Sir Roderik, de... – A gróf gondterhelten masszírozta a homlokát. – Egyszerűen nem szabad teret adnunk ezeknek a feltételezéseknek. Ha a király bízik az Otolemurban, akkor nekünk is ezt kell tennünk, különösen nekünk, hiszen példát kell mutatnunk azoknak, akiket csábít Amantha hatalma és ígéretei. Akár valóban hisz a kiválasztottságában, akár csak kihasználja ezt a roppant szerencsétlen helyzetet, Amanthának mindaddig lesznek hívei, amíg meg nem találjuk a valódi örököst.

– Szólhatok, apa? – kérdezte a grófkisasszony udvariasan, halvány mosolyt csalva az apja arcára.

– Természetesen, Sara.

A grófkisasszony világos bőrű és hajú, okos szemű, eladósorban lévő lány volt. Mindeddig félig egy asztalnak támaszkodva figyelte a beszélgetést, szinte láthatatlanul. Most viszont tett egy lépést a férfiak felé, és megigazította szürke köpenyét összetartó kék ékkövet. A testtartása higgadt magabiztosságról árulkodott, és ahogy beszélt, mélyen az őt hallgató férfiak szemébe nézett.

– Végül is mindegy, hogy Amantha valóban a Talizmánok Választottja-e, nem? Hiszen, ha ő a jogos uralkodó, akkor épp most üzent hadat a saját alattvalóinak. Ha valóban jó uralkodó lenne, semmilyen helyzetben nem támadna rá a népére. – Sara felszegte az állát. – Az a feladatunk, hogy megállítsuk, és ennek semmi köze a Talizmánokhoz, vagy ahhoz, hogy kinek van joga uralkodni.

– Van igazság abban, amit mond, kisasszony – jegyezte meg a Sir Roderik mellett álló lovag. – És a gróf úrral is egyetértek. Nem a mi tisztünk, hogy ebben döntsünk. És gondolom, nincs is időnk ezen töprengeni. Ha Amantha Fregata Minos felé tart, akkor mi számíthatunk először támadásra.

– Így van, parancsnok – felelte a gróf. – Nem tudjuk kiszámítani, hogy milyen gyorsan érnek ide Amantha seregei, ezért haladéktalanul meg kell szerveznünk a város védelmét. Attól tartok, hogy félbe kell szakítanunk az ünnepséget.

– Ez most a legkevesebb – jegyezte meg Sir Roderik. – Bár olyan szempontból ez megnehezíti a dolgunkat, hogy ha kitör a pánik, mindenki rohanni fog a Magikomhoz, hogy minél előbb elhúzhassa a csíkot. Szükség lesz őrökre, akik irányítják az evakuációt.

– A városőröket mind mozgósítanunk kell – bólintott a városőrség parancsnoka. – Helyezzék biztonságba a civileket, készüljenek az ostromra, és figyeljék, hogy látják-e valami jelét a támadóknak.

– És toborozzanak harcosokat– tette hozzá a gróf. – Fregata Minos harminc varázslót ígért erősítésképp, de még legalább egy óra, mire ideérnek. Addig is minden emberre szükség lesz. Ezt rád bízom, Sir Roderik. – A lovag bólintott, a gróf pedig a parancsnokhoz fordult. – Parancsnok, te gyűjtsd össze minden emberedet. Mondd el nekik, hogy mi a helyzet, és oszd be, hogy ki mit csináljon... A városőrökre számíthatunk leginkább. De a lovagokat is vond be! – Úgy tűnt, hogy a katona közbe akar vágni, de a gróf folytatta: – Ha rendetlenkednek, csak mondd meg nekik, hogy az én parancsomra. Sir Pietro! – Az utolsó lovag kihúzta magát. – Segíts a parancsnoknak összeszedni az embereket! Minden védő – őr, lovag vagy más harcos – gyülekezzen a citadella udvarán!

A katonák tisztelegtek, és már mentek is a dolguk után. A gróf most a lányához fordult.

– Sara, azt szeretném, ha te elmennél – mondta sokkal lágyabb hangon. – Veszélyes lenne itt maradnod.

– De jártam már veszélyes helyeken – ellenkezett Sara. – Elkísértelek a déli határra, és Albocar mezején harcoltam is. Vagy már elfelejtetted?

– Dehogyis felejtettem el, ahogy azt sem, hogy milyen kiválóan vívsz. – A gróf röviden a lányára mosolygott, de a homlokáról nem tűntek el a gondterhelt ráncok. – De ez nem ugyanaz a szituáció, mint a déli határon. Amantha seregében akár mágusok is lehetnek – végül is sok sárkány támogatja. Ha itt körbevesznek minket, talán már nem lesz lehetőségem biztonságba juttatni téged.

– De Lorenna jól védhető város, az őrség és a lovagok jól képzettek, és nemsokára további harminc varázsló érkezik majd. Különben is, legrosszabb esetre ott a Magikom... Te mondtad, hogy minden egyes emberre szükség lesz! Tudnék segíteni!

A gróf elgondolkodott a lánya javaslatán. Sarának fiatal kora ellenére jó érzéke volt a stratégiához, a meglepő megoldásokhoz és legfőképpen az irányításhoz – ha a lovagja lett volna, nem pedig a lánya, a vár egy kritikus pontjára jelölte volna parancsnoknak. Csakhogy nem tehette ki olyan veszélynek, mint egy katonát, még úgy sem, hogy tudta, hogy Sara nagyon jól meg tudja védeni magát. Hogy is engedhette volna az ő kicsi lányát, a legkedvesebb lényt kerek e világon olyan ellenség ellen harcolni, aminek erejéről még csak pontos információja sem volt?

– Valóban így van, Sara – sóhajtott a gróf –, de szükségem lesz valakire, aki beszámol az itteni helyzetről a fővárosban. A következő járattal el kell utaznod Fregata Minosba.

A lány nem hagyta magát. Karba tette a kezét, és félredöntött fejjel nézett az apjára.

– Hogyan tájékoztassam a királyt a fejleményekről, ha nem is láttam az ellenséges hadsereget? Így legfeljebb a Farkas-bál győzteséről mesélhetek neki. Kétlem, hogy az érdekelné. Miért nem engeded, hogy itt maradjak legalább amíg Amantha seregei támadnak? Ha más nem, az előkészületekben tudok segíteni.

A gróf már nyitotta a száját, hogy vitába szálljon vele, de semmilyen érv nem jutott eszébe. Sara precíz logikájának nem tudott ellent mondani.

– Veled nem lehet vitatkozni – csóválta a fejét. – De ragaszkodom hozzá, hogy amint elkezdődik az ostrom, azonnal indulj.

Sara bólintott. Látszott, hogy komolyan veszi az egyezséget.

– Rendben van. – A gróf az ablakon át a mit sem sejtő tömegre pillantott. – Ideje közölni az ünneprontó hírt az emberekkel.

***

Sziasztok! Remélem, tetszett ez az első rész. Ezt is sikerült eléggé telepakolnom világépítési infókkal... de ne aggódjatok, a következő rész már kevésbé fog történelem/földrajzórára hasonlítani, és további főszereplőinkkel is megismerkedünk. :) Mellesleg, mivel van egy olyan szokásom, hogy maratoni hosszúságú fejezeteket írok, úgy döntöttem, hogy több részre szedem őket, és darabonként töltöm fel wattpadra; mégiscsak kellemesebb, ha heti 1200 szóval érkezem, mint ha havonta hoznék egy húszoldalas kisregényt... Ezért van a címben zárójelben a második egyes.