Minden csöndes volt, mikor megmozdult. Először csak az ujjait mozdította meg, lassan araszolt velük a poros asztallapon, melyet eddig csak álmaiban ért el. Régebben azt hitte, sosem fogja az ujjbegyeit a fán végigfuttatni, most azonban belevájta a körmeit a kifaragott fatörzs erezetébe. Nem hagyott nyomot, mégis elhitte, hogy a mozdulatlanság idejének vége. Szép lassan felemelte a karját, a lábát előre nyújtotta, és lépett. A szürke ablaküvegen kívülről betolult a napfény, és az arcára sütött. Mindig is szeretett volna kimerészkedni az árnyékból, de akármennyire is akarta, még a fejét sem tudta teljesen a fény felé fordítani.

Érdekes érzés volt, hogy érezte a tagjait: a parketta hűvöse megdermesztette a talpán, de a meleg fuvallat, mely az ablakon túlról befújt a forróságban égő padlásra, kellesen ellazította. Az árnyakat maguk mögött rejtegető sötétítőfüggönyökhöz lépett, majd elhúzta őket. A felszálló por köhögésre késztette, de ez is része volt annak, hogy már nem csak egy embert ábrázoló szobor volt, hanem igazi, élő ember.

Lenézett magára, és látta, hogy meztelen. Nem lepődött meg, hiszen annak idején, amikor egy kőtömbből kifaragták, a teremtője nem adott neki ruhát. Csodaszép férfi volt a művész, és magát mintázta meg. Hosszú, sötét hajat adott neki, mely egészen a bokájáig leért, hozzá pedig lágy, mégis markáns vonásokat. Olyan arcot faragtak neki, ami minden szívet megdobogtatott volna. A nyaka hattyúnyak volt, az ádámcsutkája kissé kitüremkedő, a kulcscsontja szemrevaló, csábítást ígérő. A művész is ilyen volt, talán még szebb, ő pedig imádta nézni, amint az egy tükröt forgatva dolgozott. Nem tudta, milyen az a szerelem, és hogy azok a nők, akikkel a mester éjjelenként a műve előtt lefeküdt, nem-e csak a gyönyörű testet nézték, de amikor a férfi egy nap még a megöregedése előtt összecsuklott és meghalt a kimerüléstől, úgy érezte, valamit kitéptek belőle. Nem faragtak neki szívet, mégis úgy érezte, elveszített magából valamit.

A mester halála rémisztőleg hatott rá: akihez kötődött, a lábai előtt hervert, ő pedig nem tudott hozzá lehajolni, hogy megmenthesse, csókokkal lehelje belé a már kiszállt lelket. Aztán, amikor a padláson eluralkodott a nyári nagymeleg, és a test oszlásnak indult, már nem is akarta megmenteni. Iszonyodott attól a hústömegtől, ami az egykor tündöklő férfiből maradt. Férgek túrkáltak benne, kukacok és giliszták mászták meg. Látta a férfi rothadó szívét is, amint kieszik belőle az élősködők, aztán őrajta, a szobron is felmásznak, de nem találnak rajta semmi lerágható falatot, így hát újra nekiindulnak, hogy a halott művész maradványait szürcsöljék, amíg a vére még nem ragad bele végérvényesen a vénáiba, és amíg az ajkai sziklává nem keményülnek. Vigyorogva felzabálták, egy grammot se hagytak belőle. Végül ők is eltűntek, és magára hagyták.

Lemászott egy sor lépcsőn, majd kinyitotta az ajtót, és kilépett az utcára. Odakint sokkalta kellemesebb volt, mint a tetőtérben, de amit látott, legalább annyira ledermesztette, mint mikor az alkotója meghalt.

A kocsik előtt átfutott egy lány. Nem volt se lámpa, se tábla, ami jelezte volna, hogy a gyalogosok elszabadulva az autók elé vethetik magukat. Elsőre nem ütötték el, megúszta pár tülköléssel. Nevetgélve, kacagva fordult vissza, hogy újabb próbát tegyen.

– Nem akarok élni – rikkantotta a szörnyülködő világnak, mely megrökönyödve figyelte, hogyan öli meg magát egy alig tizenhét éves fiatal. – A halál majd megóv, és elringat!

Ezúttal gyorsabb volt, mint az autós, akinek a kerekei alá vetette magát. Csattanás hallatszott, egy sikoly, aztán a vezető jajveszékelése.

– Megöltem... – sírt fel. – Megöltem!

Lehajoltak hozzá, ébresztgették, de semmi. Már éppen a mentőt akarták hívni, amikor a lány felugrott, és mérgesen toppantott egyet.

– Már megint nem sikerült – morogta, azzal otthagyta a bámészkodó, köré gyűlt tömeget.

A szobor tovább sétált. Őt is megnézték, hogy meztelen volt, meg talán kissé sápatag, fehér is, de nem foglalkoztak vele különösebben.

Ahol ilyen nők futkároznak az utakon, nem is csoda – elmélkedett magában, amíg a lány utána nem szaladt, és meg nem állította.

– Te élő vagy? – kérdezte tőle nagy szemeket meresztve.

Szép volt, egészen bájos. Ugyan az ajkából kiserkent a vére, és a karját is felhorzsolta, mégis úgy ítélte, a férfiak biztosan a kegyeiért vetekedhetnek.

– Most már élek – jelentette ki egy mosoly kíséretében.

– Eddig nem éltél? – faggatózott tovább a lány.

– Egy szobor vagyok – magyarázta a férfi, mintha ez mindent elmondott volna.

– Én egy marionett – kezdett bele a lány. – A készítőm szeret velem öngyilkososat játszani. Persze nem tud megölni, most is itt suttogja, hogy mit mondjak, és hogyan lépjek – gombolta ki blúzát, majd mutatott a mellkasa közepére, ahol egy fekete szög éktelenkedett.

A szobor elkapta a fejét, mire a lány közelebb lépett hozzá.

– Tetszik, amit látsz? – tárta szét még jobban a ruháját.

– Nem igazán – ismerte be a szobor, majd visszafordult. – Túlságosan ledér vagy.

– Pedig te is mutogatod magad – duzzogott a baba, aztán mindennemű köszönés nélkül faképnél hagyta.

A szobor beletörődött, hogy megint egyedül hagyták. Neki miért nem súgta meg senki, hogy mit tegyen? Miért nem mondta az alkotója, hogy nézze meg a fiatalok mellét, vagy férfiak után járjon? A mester mindig tudta, mit kell tennie, neki bezzeg soha nem mondott semmit. Aztán itthagyta. Egy pillanatra elfogta a méreg, de a következő pillanatban, már meg is rázta a fejét, és könnyeket hullatott.

Életében először fájdalmat érzett, amolyan igazi, magányos, elhagytott, bánatos, elkeseredett fájdalmat. Elveszettnek érezte magát, hontalannak. Nem volt semmihez kedve, csak a régi időkre tudott gondolni. A miértekre és hogyanokra, a mester hosszú, felkötött hajára, a sóhajtozó hangjára, a kezeire, melyek ugyanolyanná tették őt, mint amilyen a mester volt. A ritkán befújó, rések között ki-beszökő szellőre, mely csókokat dobott rá, a sötétség leplére, mely felöltöztette és eltakarta, mikor a mester nőkkel hált, hogy féltett kincsét ne vegyék észre, és a vöröslő hajnalokra, amikor az ujjai már majdnem elérték az asztal lapját, ahonnan a napsugarak mindig csak távolabb másztak.

Ez csak egy rossz álom lehet – zokogta magában, aztán végigfutott az utcákon, be az ajtón, fel a padlásra, és utolsó lépéseit még kiélvezve a helyére állt.

Mozdulatlanná dermedt.

_____________________________________

Esetleges helyesírási hibákért elnézést kérek, sajnos nem rendes Wordben írtam...
Remélem, a logikátlansága ellenére tetszett.^^

Haru Amadare