Rákattintott a közzététel gombra. Úgy, jó lesz. Hatvanezer átírás után úgy alakult a történet, ahogyan azt elképzelte, pont azokkal a szavakkal, amik egymáshoz illettek a belső esztétikai elképzelése szerint.

Lilla tizenhét éves fiatal bloggerlányként tengette életét a közösségi médiában egy megosztófelületen, ahol a szedett-vedett történeteit tárolta. Az utóbbi időben egyre-másra özönlöttek az őt dicsérő kommentek, valaki még szinte himnusznak is beillő kritikát írt róla a saját blogján, kreditelve őt, ahogy szokás jó erkölcs szerint.

Bal kezét kis gombóccá formálta apró ujjait behajlította, s megdörzsölte a szemét, hátha az álmosság kimászik belőle. Hajnali négy, állapította meg, ahogy hátat fordítva a szekrénye irányába meredt  a digitális ébresztőóra könyörtelen piros színben égő számlapjára.

Elgépelte az időt, mégsem bírt leállni, hisz az olvasói naponta bombázták üzenetekkel, hogy mikor érkezik a folytatás.

Ez van. Valamit valamiért – éjjel amúgy is csak a vesztesek alszanak, hangoztatta a kedvenc sláger-paródiája. Jó kifogás sosem rossz.

Nagyot nyújtózott, mihelyt a leállítás gombocskára rákattintott, és a laptopja nyugovóra tért. Felesleges, hogy arra a két órára lefeküdjön, elvégre a reggel hat harmincas buszt el kellett érnie, ha nem akart gyalog caplatni a téli hidegben, latyakos, sáros víztől tocsogó utakon. Mert ahol ő lakott, ott beza nem igazán fordítottak rá energiát, hogy közmunkásokkal letakaríttassák a járdát. Azt is a helyi lakosoktól várták volna el, nem mintha azok keresztbe tettek volna két szalmaszálat is – joggal. Elvégre, nehogy már a közterületet még nekik kelljen fenntartani, amikor így is súlyos adópénzeket nyúlt le az állam tőlük.

Lilla nagyot nyújtózott; engedte, hogy átjárja az a jóleső húzó érzet, ahogy karjai az ég felé emelkedtek. Néhány vállkörzés is belefért, nyakát megropogtatta. Mintha beállt volna a háta, nehezen állt fel, így jár, aki túl sok időt tölt egyhelyben. Tapasztalta ezt már máskor is, és ilyenkor adott igazat anyja figyelmeztetésének, amelyet máskor nagyvonalúan elengedett a füle mellett: ha ilyen mozgásszegény életet élsz, előbb-utóbb úgy maradsz, olyan leszel, mint egy rossz kérdőjel!

Ő csak nevetett ezen a szerinte boomer felfogáson, ahj, ugyan már, mi baja lehet belőle! Elvégre nem megerőltető a feladat... néhány billentyű lenyomása. A lába zsibbadtságát kimasszírozta, komótosan mászkált fel-alá a szobájában. Pihenő mellett döntött, visszamászott a pihepuha ágyába, a lila kockás, vastag paplan alá. Két óra szundi azért csak kifizetődő.

Nem telt sokba, hogy az anyja hat órakor dörömböljön, megelőzve a vekker fülsiketítő szirénázását. 

Egyszer ezt is falhoz vágom – dohogott magában.

Nyöszörögve fúrta arcát a plüss borítású párnájába.

– Még öt percet! – nyekeregte. A feje lüktetett a kialvatlanságtól, a fekete sötétségben színes geometriai formák és elnagyolt pacafigurák váltakoztak, csukott szemhéja mögött.

– Nincs még öt perc, nem kéne egész éjjel gépezni, és akkor nem nyafognál itt nekem reggelente! Mars zuhanyozni! – rikácsolta az anyuka, majd öles léptekkel kiviharzott a szobából, az ajtót szokás szerint félig nyitva hagyta. Lilla morgott érte nem keveset, de figyeltek is őrá? Nem sűrűn.

Nagy nehezen rámotiválta magát, hogy csak fel kéne kelni, ha nem óhajtott önkéntes reggeli Cooper-futóvá avanzsálni, úgyhogy bevetette magát a fürdőszobába, mielőtt más tenné meg. A zuhany alatti tízperc némileg felfrissítette, aztán a felcihelődés és táskája vállára vetése után kirobogott a konyhába, hogy a reggelijét hevenyészve bepakolja a táskájába egy jól lezárt dobozba.

– Majd jövök, amikor jövök, elvileg lesz valami plusz ofő óra később – közölte közömbös tónusban, majd az ajtón kilépve fintorgott, ahogy megcsapta a január közepi hideg, csípős szél. Mire elért a tőlük két saroknyira lévő ódon buszmegállóba, ahol még csak fedél sem volt, hogy védje magát az időjárás viszontagságaitól, már az orrát egyáltalán nem érezte. Ja, de, a taknyot némileg, nem győzte fújni az orrát, mire megjött a reggeli járat.