– Három hete vagy az iskolában, de ez az első órám, amire bejöttél. – közölte velem Mr. Jenkins, összeráncolva orrát, amitől ízléstelen, régimódi szemüvege még jobban lecsúszott.
– És?
– Eddig öt órát tartottam.
– És?
– Egyiken se vettél részt.
– És? - Látom rajta, hogy kezdi igazán megunni semmitmondó feleleteimet, de összeszedi minden büszkeségét, és válaszol.
– Valami kifogásod van az órával?
– Kéne hogy legyen?
– Ms. Fairburn, a magaviseleted enyhén szólva vérlázító. Az óráimról lógsz, ahogy értesülésem szerint más óráiról is. A tanulmányi eredményed egy szenny, jövőre végzős leszel, és elpazarlod a tehetségedet. – Majd hirtelen mégis inkább lágyabb, közvetlenebb stílusra vált. – Nem vagy te olyan buta, mint amilyennek előszeretettel mutatod magad, Havanna! Ne feledd, attól, hogy én csak biológiát tanítok neked – a "csak" szót olyan savanyú arckifejezéssel mondja, hogy majdnem elröhögöm magam –, hallottam ám az angol órákon tanúsított eredményeidről is. A pályázataid zseniálisak. Ne tedd ezt. A jövőd miatt.
Szerda van, és most éppen a hatodik órai szünetben álldogálunk a kihalt, csendes teremben. Mr. Jenkins hívatott félre, hogy aztán leadjon nekem egy ösztönzőnek szánt, tankönyv színtű beszédet. Most, ahogy így álldogálok a tanári asztal előtt, még a fehér falat bepiszkító szürke foltok felé is több érdeklődést mutatok. Végülis, van benne valami megmagyarázhatatlanul epikus dolog, ami egyszerűen odavonzza a szemet. Ahogy a mocsok, és az évek kemény hatása bepiszkítja az egykor makulátlan, hófehér falat. Pont olyan, mint az élet kifigurázása. Az egész akár egy vicc.
Közben, a biológia tanár azt hiszem befejezte mesteri, begyakorolt fejmosását, legalábbis erre következtetek a rám vetett bosszús, és csalódott pillantásából.
– Végeztünk? – kérdem, fölnézve az arcába, ami komoly mutatvány, tekintve, hogy alig a válláig érek.
– Igen, végeztünk. - De ezt olyan lemondó, fáradt hangsúllyal ejti ki, hogy pont az ellenkezője szűrődik ki a hangjából.
– Akkor további szép napot! - azzal már ki is surranok a teremből, magára hagyva megviselt tanáromat.

A folyosón Scarlett, és Afreen vár rám, a két jó barátnőm, bár egyikük se ér fel Torihoz. Mindkettejüket még alsóból ismerem, és a közös érdeklődési köreink alapján jó barátnők lettünk. Afreen egyszer még Indiába is elhívott magához, az egyik nyáron.
– Na, mit akart? – kérdi Letty, hosszú, szőke copfját hátra dobva.
– Zavarta, hogy mostanában nincs kedvem betolni a képem az órákra – veszem lazára, ahogy a következő óra terméhez lépkedünk.
– Az a tanár totál dinka – vigyorog – Senkit nem érdekelnek az órái, és ő is tudja, hogy nem lesz olyan, aki az ő tantárgyából érettségizik. Akkor meg miért baj, ha nem jársz be?
– Senki, kivéve Darcyt és Jazminet. – teszi hozzá másik barátnőm.
– Hogy mondod?
– Tudod, a stréberek. Ők akarnak bioszból érettségit. – Afreen lesimítja holló fekete haját, ami olyan egyenes, mintha minden egyes nap kivasalná. Én viszont tisztában vagyok vele, hogy ez csupán egy nagyon szerencsés természet adta adomány.
– Ja, igen. Úgy értettem, senki, akit az emberek komolyan vesznek. – rántja meg a vállát.
Közben ránk csengetnek, de ez nem akadályoz meg minket abban, hogy továbbra is lassan, ráérősen sétáljunk, és beszélgessünk. Nem csak mi vagyunk a folyosón, de határozottan mi vagyunk a leghangosabbak. Épp Letty tegnapi sztoriján nevetünk, és érzem, ahogy egyre több szempár láthatatlan lenyomata vésődik a hátunkba. Végül röhögve esünk be franciára, mire mindenki felénk kapja a fejét a teremben.
– Talán azt tartják ilyen viccesnek, hogy már megint elkéstek? - kérdezi a tanárnő tökéletes franciájával, én pedig, nagy nyugalommal és lazasággal válaszolok neki.
– Elnézést, de tudja, hogy milyen nagy a sor a női mosdónál. Képtelenség ideérni csöngetésre. - amikor meghallja, a számára kielégitő választ, arca kissé megenyhül, és világos bőrén elsimulnak a ráncok. Valójában, akármit mondhattam volna, neki csak az számít, hogy a francia válaszom elég magas szintű legyen. Márpedig, ha valamiben verhetetlen vagyok, azok a nyelvek.
Bár én már itt, Oregonban születtem, az édesanyám kizárólag spanyolul volt hajlandó beszélni velem, ezért tulajdonképpen két nyelvű gyerek vagyok. A franciát azért vettem föl, mert csalásnak éreztem volna spanyolt tanulni, mint második nyelvet, amikor azt már így is jobban beszélem, mint a vén Mr.Harrod. Így hát, mint másik lehetőség, kezdtem el Madame Clémentinnél tanulni, és rövid idő alatt az egyik legjobb franciás lettem a csoportban.
Ma azonban egyszerűen nem vagyok képes figyelni. Csak bámulom Dustin hátát és egyszerűen semmit nem fogok fel az órából. Apám úgy gondolja, itt lenne az ideje, egy közös, családi vacsorának, mivel sose vagyunk együtt, négyen. Ez a vacsora biztos vagyok benne, hogy életem poklának kezdete - ha még nem kezdődött volna el, így is - és mást se szeretnék, mint egyszerűen csak átmenni Torihoz, és béna, régi, fekete- fehér filmeket nézni. Dühös vagyok, amiért az életem most először másokon múlik. Hogy már nem vagyok a magam ura, és amiért apám már nem hagyja, hogy csak úgy legyek, ahogy eddig is mindig voltam. Pedig szerintem most nagyobb szükségem lenne erre a fajta szabadságra, mint eddig bármikor. Bár, az is lehet, hogy pont ezért fér rám most az a némi kontroll, amit rám erőszakolnak. Jajj, annyira tele van a fejem!
Kattogtatom a tollam. Hallgatom az apró zajt, ami jelzi, valami kinyílik, majd becsukódik. Pont, mint azok a bizonyos ajtók az életemben. Dühös vagyok, és szomorú, fáradt, és boldogtalan. Majdnem olyan boldogtalan, mint mikor anyám elhagyott minket.
Az óra, mintha sose akarna véget érni, de azért valahogy mégis csak kicsöngetnek. A táskámat felkapva sietek ki a teremből, hogy a folyosón bevárjam a lányokat, de ekkor megérzem, ahogy egy nálam jóval magasabb test súrlódik nekem hátulról. Abban a pillanatban, amikor megérzem jellegzetes fűszeres illatot, ami csakis egy valakihez tartozhat, meghallom máskor mély, de most viccesen magas, "ellányosított" hangját:
– "Havana uh nana" – énekli – "A fél szívem Havanában van" – majd röhögve elsétál mellettem, sötét haját hátra rázva, pont, mielőtt még beszólhatnék neki, gyerekes gúnyolódásáért. Páran körülöttem, akik fültanúi voltak a jelenetnek, kuncognak, és mosolyognak, én peig érzem, ahogy bosszús grimaszba torzul az arcom. Ez az a pillanat, amikor a két barátnőm is mellém ér, de csak értetlenkedve nézik az nevetve szétoszló franciásokat.
– Hát ezek meg min szórakoznak? – kérdi Letty, aki - mivel egy percet se bír ki a haja birizgálása nélkül - egyik szőke fürtjét csavarja az ujjára.
– Csak Damienék – forgatom a szemem, ahogy az előttem elhaladókat figyelem, miután már nem tudom Damien eltűnő hátát szuggerálni.
– Még mindig nem állt le? – Amikor csak megrázom a fejem, Afreen elgondolkozva néz rám. – Most mit csinált?
- Csak elkezdte nekem énekelni a Havanát. – Ám ahogy felelevenítem a magas hangon éneklő Damient, muszáj nevetnem, és Lettyék is csatlakoznak.
– Ne már! Most komolyan? – Egy újabb szőke tincs csavarodik le, ahogy elengedi - Azért, ez nem semmi!
– Azon nem gondolkoztál még el, hogy miért piszkál? – Afreen azzal a mély, sötét tekintettel méreget, amivel a rejtvényeket szokta megoldani, az újságokban.
– Nem igazán. Szerintem egyszerűen csak kedvét leli mások szekálásában.
– Vagy tetszel neki! – Na, tessék, íme Letty, a megrögzött romantikus.
– Ja, Via pedig meleg – pillantok rá sokatmondón.
– Dehogy meleg! Ő a suli legnagyobb pasifalója! – Csak nézek rá továbbra is, és szuggerálom, hogy essen le neki. – Jaa, izé. Értem mire gondolsz. – tér észhez.
– Tökmindegy miért piszkál, de el fogok késni matekról, és a tanár, már így is utál. A végén még ráveszi apámat, hogy szobafogságra ítéljen, a folytonos késéseimért – emelem a plafonra tekintetem.
– Uhh, basszus! Én töri dogát írok! – csap a fejére Letty – Később beszélünk! – szalad el a lépcsők felé.
– Scarlett, az örök feledékeny - vigyorog rám Afreen, és ahogy mosolyog, valahogy még sokkal szebbnek tűnik az arca. – Még beszélünk, Holls – kezd el hátrálni.
– Majd hívlak a vacsora után – sóhajtok.
– Feltéve, ha még életben leszel! – nevet, majd megfordul, elmegy, és én egyedül maradok.
A suli hátralévő részében sok mindenen agyalok, de egy idő után rájövök, talán könnyebb lenne, ha a rossz dolgok helyett, a kevésbé rosszakra fókuszálnék. Így hát, ahelyett, hogy a vacsorán agyalnék, a gondolataim inkább Damien felé terelődnek.
Ha én rossz vagyok, akkor Damienre valószínűleg ki kellene találnunk egy új kifejezést. Igen, szoktam lógni, csak akkor írok házit, ha kedvem van hozzá, és néhány tantárgyból nem igyekszem valami nagyon - enyhén szólva - de akkor is kispályás vagyok, hozzá képest. Ha van fiú, akinek védjegye a cigaretta a fekete ruhák, és az épphogy bukások, akkor az, nálunk ő lenne. Damien Jonathan Wolsey. Szóval, nem tudom, miért, és hogyan kerültem az ugratásai középpontjába, de az biztos, hogy vele nem szívesen kezdek ki, akármilyen keménynek is tartom magam. Azt sem értem, miért gondolkozom egyáltalán ezen, elvégre semmi értelme túlagyalni a dolgot. Valószínűleg csak unatkozik, elvégre, még barátai sincsenek